Kivételesen egy nem igazán szépirodalmi részlet kerül ide. A Népszava Szép Szó mellékletében jelent meg - még 2003-ban. És többet nem is mondok róla, íme az írás:
Dejà vu
"… olvasom, hogy kétszázan tüntettek Belgrádban, a nagy tüntetések városában, gondoltam is, hogy nagy depresszió lehet nálatok. Illetve valami hasonló, mint ami itt: nem értik az emberek, hogy mi köze van ennek a balhénak a saját sorsukhoz. Ami azért Jugoszlávia esetében (vagy hogy is hívnak most titeket) mégiscsak furcsa, mikor éppen az USA-hoz nektek igenis sok közötök van, ugye..." (levél, 2003. február)
Mit idéz bennem a háborús készülődés? A "mintha már megtörtént volna" - érzetet, azután akaratlanul is emlékezést. Mint Mórickának, nekünk is mindenről az jut eszünkbe. A háború, nem a szex. Akkor lenne esély a háború kikerülésére, ha pénzfeldobással döntenének, és "a levegőben marad" lehetőség jelentené a békés megoldást. Már csak ilyenekre telik tőlem. Dejà vu… Akkor is fokozatosan lett felvezetve a téma. Elkezdi mondani a tévé, a rádió. Az újságok első oldalain hónapokig mást se olvashatsz, csak hogy lesz, nem lesz, lesz, vagy nem lesz, hogyan elkerülni… Közben senkit sem érdekel a véleményed, tudod ezt te is, és ne csodálkozz, ha utóbb majd fásultan veszed tudomásul az áldozatok számát is. Mert minnél nagyobb, annál több ok lesz visszavágni… Jól megdolgoznak addigra. Mi köze ennek a mostani dolognak a saját sorsunkhoz? Nagyon könnyű elhinni, hogy semmi, csak eddig a "nagyon könnyen elhívésig" volt keserves az út. Nem is igaz az, hogy a strucc homokba dugja a fejét… Ki mondta, hogy ez normális hozzáállás? Nem az, de sok-sok évet kellett volna itt élned, hogy érts.
*
A háború nem a bombákkal kezdődött, hanem a háború lehetőségének felvetésével, és nem lehetett megállítani a lavinát. Mint most… De mi nem csak a NATO bombáitól féltünk. Választhattunk szabadon, hogy melyik a nagyobb frász. És nem is csak két tűz közötti volt sorsunk… Az utolsó napokban minden katonai jármű délre tartott, alig volt más forgalom az utakon. 1999. március 24-én, kedd este jelentette be Javier Solana Brüsszelben, hogy a válság békés elrendezése kútba esett, más megoldás nem maradt, és ettől kezdve Wesley Clarké a terep. Clinton szerdán, néhány órával az első ledobott bombák előtt telefonon értesítette Jelcint, hogy a jugoszláv elnököt nem sikerült rávenni a nemzetközi béketerv elfogadására, és hogy Koszovóban tovább romlik a helyzet…1999. március 25-én, szerdán, a Colombo alatt elindult a felirat, miszerint a bombázás megkezdődött. Megkönnyebbülést éreztem. De ne hidd, hogy mert a NATO-nak szurkoltam, és elfogadtam a rendcsinálási módszerét! Több hónapi feszültség, nyomás oldódott abban a szirénahangban. Mintha minket születésünk óta arra a hangra készítettek volna fel... A félelem később jött, de luxus lett volna kimutatni: a gyerekek miatt azt mondtam, hogy nem félek. (Mielőtt ezt elkezdtem írni, megkérdeztem, hogy mire emlékeznek abból a tavaszból. A mi gyerekeinknek nagy szerencséjük volt. Másként is történhetett volna, és ami történt, azt másként is megélhették volna: nincsenek különösen rossz emlékeik. Vagy még nem tudnak róla. Nem feszegettem tovább a témát.) Nem csak mi kapcsoltunk lassan. Az egyik belgrádi tévé a Rigómezei csatát mutatta, a másikon jégrevü ment. Közben már Belgrádot is bombázták. Az RTL Klub a Let The Sunshine című dalt adta épp, a TV2 a Colombot, időnként megszakítva a legfrissebb hírekkel. Fogalmunk sem volt, hogy ilyenkor mit kell tenni. Vizet engedni? Csodálkoztunk, hogy áramunk van. Becsuktam az ablakokat, de utólag azt hallottam, hogy inkább ki kellett volna nyitni. Szép éjszaka volt. Minden szép éjszakára haragudtunk azontúl, mert kedvezett a felszálló gépeknek. Négy óra körül robbanás rázta meg az ablakainkat, Zombor felől hallatszott. Öt éves volt akkor a legkisebb, most azt mondja, emlékszik, ahogy egymáshoz bújtunk. A kicsi az áramszünetekre emlékszik legjobban, például amikor a szomszédnak sóletot vittünk, mert csak nekünk volt gázrezsónk a műhelyben… Mindenki kedves volt mindenkihez, szerb, vagy magyar, nem számított (később, 2000 októberében ismét így éltünk néhány napig - a baj szépen összehoz. Persze, azután már megbánja, elfelejti, pillanatnyi emberségét hetykén tagadja a résztvevő, és igyekszik pótolni az elmaradt rúgásokat) Tegnap este nyolc órakor újvidéki, zombori, belgrádi, pristinai célpontokat ért találat, a vezérkar bejelentette, hogy a NATO agressziót hajtott végre Jugoszlávia ellen - ezt már a csütörtöki újság címlapján írta. Az elnök nyilatkozatát is olvashattuk: végezze mindenki a munkáját, folytatni kell a politikai folyamatot, és közben védeni az országot. Oroszország a BT összehívását kérte. A kertben ástunk, veteményeztünk. Nem az elnök miatt, csak mert az élet nem áll meg, és úgy gondoltuk, ha túléljük, legalább ennünk legyen mit. A következő percről sem lehetett fogalmunk, nem arról, hogy nekünk érik-e be a paradicsom. Az iskolába az első nap még elmentek a gyerekek, de becsöngetés után visszaküldték őket. Előre lett hozva a tavaszi szünet. Még nem tudtuk, hogy annak az iskolaévnek akkor lett vége. Kenyérét, újságért mentem, félúton találkoztunk, szép idő volt, és az első szabályt mindjárt bevezettük: ha megszólal a sziréna, mindenki rohan haza, bárhol van éppen. Később fellazult a szigor, de sokan hetekig ki sem engedték a gyerekeket a házból. A rémhírekre teljes zárlatot vezettünk be. Ha volt áram, pogácsát sütöttem, bezacskóztam vésztartaléknak. De hetvennyolc napig sem voltam képes becsomagolni azt a batyut, amit majd felkapunk, ha hirtelen menni kell. Az iskolákban katonák voltak elszállásolva, a búzaföldekbe tankok beásva. (Visszaolvasom a leírtakat, és roppant nevetségesnek hat. Közben bennem egyre jobban növekszik valami, három éve eltemetett érzetek hívódnak elő. Jobb lenne pontot tenni. Én is írtam akkor naplót, de eltüzeltem. Most még egyáltalán nem bánom.) Lázas bevásárlásokat nem tapasztaltunk, tolongást sem a boltok előtt… a többségnek akkorra már nem volt miből boltba menni, akinek meg akadt rá, az megtehette előbb, épp elég ideig lebegtették felettünk a bombázások lehetőségét. Áramszünetek, grafitbombák, vöröslő ég délről, nyugatról. És a repülők… Szerdán, március 25-én hangzott el a Vöröskereszt felhívása is, ami egyaránt szólt a NATO-nak, és Jugoszláviának is, hogy a küszöbönálló háború alatt kíméljék a polgári lakosságot, bánjanak emberségesen a hadifoglyokkal, a genfi egyezményeket szem előtt tartva... Később, hivatalosan 79 gyereket számoltak az áldozatok közé. Csütörtökön, a háború első napján az újság még 16 oldalon jelent meg, nem írta rajta, hogy rendkívüli szám, viszont külön keretben kértek elnézést, amiért a tervezett vezércikk kimaradt, és a washingtoni tudósító jelentését sem közölhetik… A bombázások harmadik reggelén hunyt szemmel böktem a kinyitott Bibliára, ha már öreganyámnak bejött, nekem miért ne mondana valamit… Aztán meg csak ültem, elzsibbadva a frásztól, mert amit az ujjamnál olvastam, képtelenség volt akkor átvitten értelmezni: az anya hét gyermeke halt szörnyű kínok között, szeme láttára. Ettől kezdve nem vettem elő többet a Bibliát, inkább másféle kapaszkodót kerestem. Így, utólag szavam sem lehet. Átéltük, elmúlt. Az életünk, házunk megmaradt, mi megúsztuk. Másoknak rosszabb volt. Mi csak féltünk… És már régen nem bombáznak bennünket, de ami a háború miatt romlott el bennünk, az azóta se lett jó.
