Óda a kastélyhoz - a kishegyesi Pecze-kastélyról

Hagytuk tönkremenni, most állhatunk a romjainál! Se kastély, se legenda. Ha az emberi mulasztás nem lett volna ennyire hatékony, most a szalonban ülhetnénk, a korabeli tárgyak között. Tóba közelében még a nyolcvanas években is állt egy kastély, mondják, hogy ennek szakasztott mása, még az eredeti berendezéssel. Talán túlságosan gyakran hivatkozok arra, hogy "mondják", "úgy hallottam"… de amikor a falut járva próbáltam összeállítani egy képet a Pecze - kastélyról, és a családról, csak a még idős emlékezők meséjére hagyatkozhattam.
A történeteikben közös, hogy erősen szubjektívek, és esetenként teljesen ellentmondanak egymásnak. Mégsem volt hiábavaló, mert ha egyszer a kastély története dokumentumok segítségével kerül feldolgozásra, akkor annak kiváló hangulati kiegészítője lehet…

*

Egy rendesigazi kastély a falu nyugati határában… Szüleim, az ismerősök, ha emlegették is, akkor sem mondtak róla érdekeset. Van. Ennyi, amit biztosan tudtam róla. A kastéllyal kapcsolatban leginkább mulasztások sora, nemtörődömség, "nem olyan időket élünk" került szóba. Pecze kastély, Pecze Ferkó, Baba. Ezt hallhattam legtöbbször, de ezzel ki is merült a téma.

2000 tavaszáig könnyen bírtam látása nélkül. Előbb csak egy képről kacsintott rám. A Dombosi történetek fedőlapjáról, kicsit misztikusan hozta magát. Aha, ez az! Ettől már megmoccant bennem valami, de még mindig túl kevés volt ahhoz, hogy érdeklődni kezdjek a még elérhető szemtanúktól, hogy milyen is volt, amikor élt és virult, kastély és gazdája.

Egy nagyvárosi ismerős kérte, hogy mutassam meg Kishegyes nevezetességeit.  Műemlékek, ipari emlékművek után is érdeklődött, régi uradalmi birtokot szeretett volna látni. Olyan itt nincs, mondtam. Hát a kastély, kérdezett vissza. Honnét tudja, hogy nekünk kastélyunk is van, de ráhagytam, gyerünk, legalább én is meglátom végre! Mindez már a bombázások után volt, biztosan tudom, mert amikor a még távolból látszó romokra kérdezett, magyarázkodni kezdtem, hogy ja, nem is találat érte, csak az idő… Közelebb érve kár lett volna tagadnom, hogy dehogy az idő az oka a pusztulásnak, inkább valami más. Akkortájt épp a kollektív felelősségről olvastam, így rettenetesen szégyelltem magamat, magunkat. De ettől nem lett szebb a pusztulás nyoma.

A kastély romjaival való találkozásba hiába próbáltam volna belemagyarázni meseszerűt, mert ugye mégis csak egy kastélyról van szó, Csipkerózsika, egyebek… Az olvasmányélményeim kastélyképével sehogy sem akart összeilleni, amit találtunk. A Dombosi történetek fedőlapi képén még lényegesen több látszott belőle, és ez alig néhány éven múlt. Egyetlen romantikus történet, bizarr anekdota sem akadt róla, hogy a vendégemnek elmeséljem. Ott álltunk, poros út, herében való gyaloglás után, a Baba - lak előtt.

Mielőtt megszólalhattunk volna, a kastély pincéjéből kimászott valaki. Hajléktalan? - kérdezte a vendég, az a valaki pedig durva szitkokkal tett félreérthetetlen célzást holmi férfi és nő által elkövethető aktus lehetőségére, megfenyegetve bennünket, hogy a holmijához ne merjünk nyúlni, mert hamarosan visszajön! A leszakadt lépcső tövében foszladozó pokrócok, műanyag tasakok hevertek, és egy, a betondarabok közé szorult, kutya teteme árasztotta a bűzt.

Nos, emiatt a kastéllyal való találkozásban semmi áhítat sem volt! A csavargót figyeltük, ahogy botladozva, kacsázó léptekkel, rikácsolva rohant a szántáson át. Kár, hogy mindez nem éjjel történt, akkor most szellemjárásról is mesélhetnék, de talán már a falu határán is túlterjedő legendává nőtte volna ki magát a dolog. Így, minden titokzatosság híján, csak a csupasz tények maradtak előttünk. Ott volt a pince, a falak már csak felerészben, a toronyba már nem lehetett felmenni, pedig de szerettem volna elnézni valamerre, felülről szemlélni, bölcs belenyugvással magunkat, és az egykori istállók, raktárak, gyümölcsös, szőlőültetvény helyét. A parkot is könnyű elképzelni, a figurásra nyírt puszpángot, az úri passzióból ültetett, a faluban teljesen szokatlan kertet, ahol az elmaradhatatlan vadgesztenyének is jutott hely, csak tuját nem tudtam volna odaképzelni, mert az lehetetlenség, hogy akkor is olyan felgyorsult világ lett volna, hogy az olcsó megoldásokkal kiegyezve, ne tölgyet, diófát ültettek volna, hanem tuját, mert az gyorsan nő, és nem hullajt annyi szemetet, mint a lombhullató fák. Lassan, de  hatalmasra növő vadgesztenyék alatt sóhajtozott a nagysága, vadgesztenyék alatt mulatott az uraság is.  Hej, lányok, lányok, kishegyesi lányok, ha nincs néktek 300 lánctok, nem is vagytok kishegyesi lányok, énekelte, karjában a három éves Babával, aki nem sokára meghalt, és a muzsikusnak könyörögtek, hogy adja nekik az akkor születet lányát, hogy úrimód felnevelhessék, nem a sajátjuk pótlására, hanem a fájdalmukat akarták enyhíteni vele. A muzsikus természetesen nem adta, hogy is adta volna, neki csak a két gyereke volt, és akkora portája sem, ahol bár egyetlen vadgesztenye elfért volna.

Mindig is toronyszobáról álmodtam, felkapott szoknyával futni, körbe haladó, keskeny lépcsőkön.  Na, igen! Fehér ló és szép, magas fekete férfi. Ehhez képest alacsony, szőke tűri őrültségeimet, de ezt majd egyszer esetleg megírja valaki más, nekem az uraság története jutott, ami egyre jobban tetszik, és akiről már tudom, hogy kedvenc helye a Kaszinó volt, kártya, nők, meg egyebek, amitől a nők férfinak szeretik a férfit, közben pedig otthon szenvednek tőle. És Lendvay Terézia élete is megérne egy mesét. Tulajdonképpen sok - sok történet lehetősége alszik a romok között. Lassan száz éves álmukból ideje felébreszteni őket.

*

…és a napokban újraéledt érdeklődéssel indultam a kastély meséje után. A poros dokumentumokban való keresgélést hagytam későbbre, avatottabbakra, engem inkább az érdekelt, ami a kishegyesiek emlékeiben még megmaradt. A sorrend sem kérdéses, hogy melyik út a sürgősebb: a lehetséges adatközlők egyre kevesebben vannak, és volt olyan is, akinek hiába jelentettem be érkezésemet, mire odaértem, meghalt, a mesét vitte magával. Tulajdonképpen egy eltűnt világ felé visszavezető út halvány nyomain próbáltam járni, ami a kezdeti, szinte kiábrándító színtelenségéből lassan egy legenda felépítésének lehetőségévé vált. Mert miért ne? Ha már akadt vállalkozó, hogy a rommá lett épültet újra felépíti, és a régi mását hozza vissza, akkor kár lenne veszni hagyni az emlékezetből felépíthető szellemkastélyt. Álljon az csak ott, emennek az árnyékában, őrizve valamit abból az időből, amiben korosztályom dédszülei éltek!

(Kiegészítés: a fönti írás 2001 nyarán íródott, azóta a romok is jócskán megfogytak, és az újjáépítés terve egy újkori legendaként csapódott a történethez)


http://kertkapu.blogspot.com/ -- kishegyesi képek