2011. január 11., kedd

Jusson eszünkbe, élünk!


Januárvégi fagyos, de fényes délután van, tiszta kék éggel. A napsütésében a csontig hatoló hideg is elviselhetőbb. Többünknek csak az addig érintetlen hóban jut hely, toporgunk, magunknak tapossuk ki a teret. Tető nincs fölöttünk, ebben a faluban esőben, szélben, hóban is a szabad ég alatt történik a halott búcsúztatása. A ravatalozó kicsi, oda nem férnének be a gyászolók. Szép számban jöttünk össze, rokonok, szomszédok is. Utóbbiak többen vannak az elvártnál. Idős asszony a halott. Élhetett volna még, mondjuk.
A szikrázón fehér táj és a fekete ruhás embercsoport éles határon válik el egymástól.
Mellettem a fekete márvány síremlékről egy angyal néz az égre kulcsolt kézzel. Hosszú, hullámos haja a szárnyára ér. Tükröz a hideg kő, engem és a többieket is, mozdulatlanul állunk az angyallal szemben.  
Idősebb asszonyok csoportja jön késve, ők majdnem minden temetésen részt vesznek, akár ismerős az elhunyt, akár nem. Kicsit távolabb állnak a gyásznéptől és a szabad ég alá éppen kihozott koporsótól, még akkor sem közelítenek, amikor a pap és a kántor elkezdi a szertartást. Olyanok, mint régen a fizetett siratóasszonyok lehettek, csak ők soha sem siratnak meg senkit. Az egyiküket ismerem. – Van időnk, miért ne mennénk el a temetésekre? Ha egész életében egy helyen és elég hosszan él az ember, akkor mindenki ismerőse lesz. És szoktatjuk is magunkat – mondta az utolsó mondatnál már mosolyogva, amikor a fiatalabbak számára furcsa szokásukról kérdeztem.
A virágtartó kocsira még a szertartás megkezdése előtt kihordták a koszorúkat és a csokrokat. A koszorúk mindegyike művirágból készült. Itt úgy gondolják, ekkora fagyban hamar tönkremenne az élővirág. Csak a kocsi tetején fekszik két hatalmas élővirág csokor. A sárga, égre tárt szirmok nevetnek a gyorsan közelítő elmúlásuk elé.
A koszorúk gyászszalagjaiba néha belekap a szél, aztán fut tovább a temetőn túli mező felé, ahol a látóhatár szélén húzódó erdősávig csak egy-két fa akad útjába. Szelíden szürkül a néhány fa a mindent beborító fehérségben.
Még a ravatalozó előtt állunk, amikor a templomtoronyban megszólal a harang, és majdnem pontosan ugyanakkor egy vadgalamb röpül a gyásznép fölé, de úgy, hogy a koporsóhoz érve egészen alacsonyra ereszkedik, majd túlhaladva azt, ismét fölfelé tart, eltűnik a szemünk elől. Többen a tekintetünkkel kísérjük, viszi magával a gondolatainkat.
Hazafelé halkan beszélgető csoportokban gyalogolunk, fürdünk a hetekig nélkülözött napfényben. – Szép temetése volt – mondják többen, hangjukban megnyugvás, béke van. És a természetes, önző, csendes öröm is: hiszen mi még élünk!