1.
A falusi házak kapuját egészen az utóbbi időkig nem zárták, közvetlenül a háborúk előtt és alatt sem, még akkor sem, amikor idegenek özönlötték el a vidéket. Aztán minden elcsendesedett, az idegenek közül sokan végleg a faluban maradtak. Az őslakosok előkeresték a régen elkallódott rozsdás kapukulcsaikat, zárakat és reteszeket szereltek föl az előszobaajtóikra.
Akinek nem tetszett a megváltozott világ, fogta a holmiját, és elment. Ha elég olcsón árulta a házát, gyorsan megszabadulhatott tőle, de sok ház maradt gazdátlanul. A maradók kezdeti haragja később fásultsággá, keserűséggé változott, de az új szomszédokkal igyekeztek békében lenni. Mert soha nem lehet tudni. Előfordult, hogy az idegenek is segítettek a közeledésben, például az idősebbek visszahozták a régen elfelejtett falusi szokást, padokat tákoltak össze, sámlikat vittek ki, és a délutáni etetés után leültek a házaik elé beszélgetni.
A Szélső utcába többnyire az idősebb jövevények költöztek, akik egyrészt az igénytelenségüknek, másrészt a szegénységüknek megfelelő házakat vásároltak. A Szélső utca éppen ilyenekből állt. Az alacsony, száz, százötven éves, vert falu házak némelyike kirakva téglával, bemalterozva, az eredeti tető lecserélve, a gerendás mennyezet beborítva, hogy takarva legyenek a gerendák.
A legöregebb, még mestergerendás házra azonban senki sem vetett szemet, a benne lakó idős házaspár egyetlen ajánlatott sem kapott az idegenektől, és ha cifra deszkakapuját le is fényképezték, azt inkább a művészi hajlamnak engedve tették, nem megkívánásból. Vagy inkább azért, hogy a fotót érdekességként mutogathassák: ilyen házak, ilyek kapuk is vannak még az új helyen, ahol laknak.
2.
Abban az egyszerű, idejétmúlt utcában az emberek vágyai is egyszerűek voltak. Mikor lesz már vége, kérdezgették egymást és magukat, miközben újratanulták a szappanfőzést, és a kenyérsütést. Az egyik asszony úgy szerette volna látni föntről a falut, olyan magasról, ahonnét csak az alacsonyan szálló repülők pilótái, és a madarak láthatják, vagy az Isten, de róla többnyire azt tartották, hogy sokkal kevesebbszer tekint rájuk, mint amennyiszer szükséges lenne. Addig ne haljak meg, amíg ez a vágyam nem teljesül, mondogatta egészen a háború kezdetéig. A bombázások második napján a fia átvitette magához Szegedre, a tizedik emeleti pici lakásukba. Hat nap után hazaszökött, és utána még a létra tetejére se mászott föl soha többé.
3.
Háború van, mondták az emberek. A bombázások ideje alatt, emlékeztek vissza később. Van, aki hetvenhét napot mond, van, aki hetvennyolcat, de másban se egyformák az emlékeik. Volt egy olyan tavaszunk is, hárítva említik, és elfelejteni akarják. Másokban még nincs is vége.
4.
A Szélső utca egyetlen házsorból állt, az utca túloldala a mező volt, ahonnét szabadon rohanhatott a házaknak a szél, száraz időben behordta a kocsiutakról a port, és a különböző permetezőszerek torokkaparó páráját.
Az ott lakóknak soha se jutott eszükbe kivételezettségük, hogy talán egyszerűen csak attól békésebbek, hogy az egy soros utca arccal a mezőre fordul, és hogy ablakaikból ők látják meg legelőször a Napot, és úgy, hogy semmi sem takarja el előlük, esetleg a kukorica-, vagy a búzatáblák vesznek el a kilátásból valamennyit.
5.
Ezek az asszonyok, akik most derékig a hidegüket vesztett mélyhűtő ládákba hajolnak, és menteni próbálják, ami még menthető, néha olvasnak regényeket. A lánykorukban kapott és vásárolt Olcsó Könyvtár elsárgult, foszladozó példányait, és az újraolvasott történetekből az időközben hozzáélt saját életük is kiolvasódik. Az áramtalan esték lámpaoltásakor a könyvet leejtik az ágy mellé, vagy óvatosan lerakják az asztalra, hogy föl ne döntsék vele a gyertyát, aztán még imádkoznak darabig, a frissen tanult imáikat mondják, tartalékosként szolgáló férjük, fiuk, testvérük nevét sóhajtva közben. Egy egészen kicsit olyanok, mintha Krúdy Gyula történeteinek szereplői lettek volna valamikor. Vagy még azok is, csak az aggódás sűrűszövésű fátyla alatt rejtőzve.
6.
A Szélső utca téglajárdáján egy kalapot lökdösött az áprilisi szél. Pillanatra nyugtot hagyott neki, így láthatóvá vált az elkoszolódott selyembélésbe varrt Örökké szeretlek, és egy hűségre emlékeztető versike kezdő sora. Senki se volt kíváncsi a hímzett szövegre, és a kalap közepében, az idők során vöröséből szemernyit se vesztett dátumra sem. Akkor már úgy beszéltek arról az évszámról, hogy az előző háború akkor ért véget, és minden a mostani háború tükréből számított, vagy nem.
Rövid pihenő után a szél dühödt támadása a kalapot besodorta az egyik ház udvarából csordogáló, mélyedésekben összegyűlt trágyalé bűzös tavába. A kalaphoz tartozó öregember ősz haja összeborzolódva keveredett a harsányzöld fű éles, erős lándzsáival. A kalap nyoma jól kivehető volt az öregember megkopott hajában. Szárnyai azonban sehol sem voltak az öregnek, se a barna kabát színén, se a kabáttól takartan, hiába emlékeztetett egy régen olvasott novella hősére. Ebben a faluban mindenki emlékei között előfordult legalább egy ilyen öreg rokon, senki se botránkozott meg rajta. Lábon ért el addig. Földre kerülése zaj nélkül történt, csak egy mélyhűtőjét az első szobában tartó asszony vette észre, az sem miatta, nem a tompa puffanás gyönge hangjára lépett az ablakhoz, hanem csak megszokásból nézett ki az utcára, hogy közvetlenül a háza előtti virágoskertet ellenőrizte. Közben a gyerekek ostoba szokása miatt dohogott, akik gonoszul tépik a korai zöldet, virágot, bimbózó életet, aztán bedobálják a nyitott ablakok mögött lebegő fehér függönyökre. Volt már, hogy békát, kitaposott belű macskát is. A mező fölött pihenő felhők veszélytelennek tűntek. Az öreg ügyében szólt az urának, intézkedjen, megint itt esett össze, miért pont előttünk lett rosszul, hogy égne ki a bele a sok szesztől, minek él az ilyen, nincs az embernek elég baja, megrohad a hús, menj már az utamból, hallod? Az ember telefonált, az asszony dohogva cipelte a tele vájdling húst a kiskonyha felé.
A szokásos faluvégi hangokhoz az iskolai kényszerszüneten lévő néhány gyerek lármája, és a néhány hete csak hírbeolvasással megszakított, folyamatosan sugárzott komolyzene hol erősebb, hol halkabb foszlányai csatlakoztak. A gyerekek csapatokba verődve járták az utcákat, a falu parkjának padjain zajongtak. Mivel tévét nem tudtak nézni, és a számítógépes játékokhoz is áram kellett volna, ezért régi-új játékokat találtak ki maguknak, olyanokat, amiket szüleik is játszottak valamikor. A legtöbbnek a lelkére volt kötve, hogy ha megszólal a sziréna, azonnal menjen haza. Néhány gyereket a szüleik a háború első napja óta ki sem engedtek a házból, még a kertbe sem, bár gyönyörű tavaszi napok voltak éppen, sok-sok napsütéssel. Az öregek közül volt, aki azt mondta, az idén nem is ültet semmit a kertbe, hiszen háború van, az is lehet, túl se éljük! Mások erre, az okosabbak, azt felelték, de ha mégis túléljük, akkor haljunk éhen? És ők voltak azok, akik a repülők zúgása közben is ástak, gereblyéztek, borsót, répát, zöldséget szórtak a hosszú rónákba, és veteményezés után örömmel várták az esőt ígérő napokat is: kell a magoknak a nedvesség. A munka fáraszt, elűzi a félelmet, aggodalmaskodás helyett tenni kell! Nem mondtak ki hangosan ilyeneket, de az is lehet, eszükbe sem jutott, csak egyszerűen mentek a dolguk után. Akkor semmi sem rajtuk múlott, néha órákig álltak egyhelyben, néztek a semmibe mozdulatlanul, a háború olyan volt, mint valami nehéztestű szörny, ami még a gondolataikat, de még a múló időt is megállította, amikor rájuk telepedett.
Az egyik porta melléképületének nyitott ablakából szólt egy elemes rádió. A ház gazdasszonya rakta oda, udvari munkája közben elsősorban a legújabb híreket akarta hallani, de a zene sem volt ellenére. A fészer alatti kotlaház tüzét piszkálta éppen, nehezen fogott lángot a nyirkos gally. A kotlából alig-alig beazonosítható, löttyedt, színes halmok látszottak: az asszony az áramhiány miatt három napja nem működő mélyhűtő tartalmát mentette, a gyümölcsökből lekvárt készült főzni. A már félig kiengedett húsokat előző nap kisütötte, utána nagyfazékba rakta, majd leöntötte forró zsírral. A csontos húsok javát megfőzte levesnek, paprikásnak, több napra elég lett, de számos csomag így is a kutyák előtt végezte. A zöldségfélék a trágyadomb tövébe voltak kiforgatva a zacskóikból, fanyalogva vágott csőrével az olvadozó halomba egy-egy baromfi. Kevés házban volt áramfejlesztő, vagy ha volt is, a nehezen beszerezhető üzemanyag fogyott ki belőle hamar, így azon a délelőttön a falu legtöbb házánál a mélyhűtők tartalmával bajlódtak az asszonyok. Ha most azonnal megjönne az áram, akkor is későn lenne, sóhajtoztak közben.
Az utca derekán emberek álltak. A közeli házakból néhány zsebbe dugott kezű idősebb férfi, és kettő, a boltból hazafelé tartó asszony. Előttük a kátyús utat a téglajárdától elválasztó füves sávon, tagjait széthányva, mint madzagait vesztet báb, feküdt az öregember. Hihetetlen mennyiségű, cefreszagú hányadéka kabátján, kezén, az alatta lévő zsákokon, és körülötte a fűben bűzlött. Néha motyogott, nyögött is, közben föl-fölpislantott a mellette ácsorgó emberekre. Az öregember fölött a két nő a saját bajait sorolta, a férfiak a minden napra kijutó rémhírek valóságalapját latolgatták, és arról beszéltek, hogy a különböző hiányokat miféle találékonysággal lehet elviselhetően megélni.
Viselkedésük csak látszólag tanúskodott részvétlenségről, közönyről. Az egyikük, akinek a mélyhűtőt ürítő felesége észrevette az összeeső öregembert, intézkedett. Telefonált a mentőkhöz, a kalaphoz tartozó, rosszullétig részegedett öregember feleségéhez is elszalajtott egy gyereket, és beszólt két szomszédjának, hogy segítsenek. Az elsősegélyük annyiból állt, hogy az erőtlenül tiltakozó öregembert fölemelve, néhány csalánzsákot gyömöszöltek alá, hogy ne a csupasz füvön várja be a mentőt az orvossal. A környékbeliek számára megszokott jelenet volt, tudták, hogy ha az öreg túlissza magát, csak orvosi segítséggel keveredhet ki a magaszerezte bajból. Feleségének idegei a sok év alatt elrongyolódtak, mint a férje kalapbélésébe az elmúlt háború végén hímzett sorok. Több esetben úgy találtak rájuk a falubeliek, hogy miközben az öreg rosszullétében hánykolódott, a felesége gépiesen tépdesve kötényét, kifejezéstelen nézéssel állt mellette. A közösség a két gyerektelen öreget soha sem hagyta cserben, és ha gyakran csak az utolsó pillanatokban is, de mindig időben érkezett a segítség. A bombázások ideje alatt is.
A Napot teljesen eltakarták a nyugat felől érkező egyre sötétebb felhők, már-már estefelére emlékeztető volt a homály. Menjünk, megázunk, mondta az egyik asszony a másiknak, és választ se várva elindult hazafelé. A másik is utána ment, rám itt amúgy sincs szükség, mentegetőzéssel, és még azt mondta, hogy reméli, ma estig megadják végre az áramot. Végül csak a férfiak maradtak az utcán, türelmetlen pillantást vetve a sarok felé, hogy jön-e a mentőautó. Mert az is előfordulhat, hogy kivételesen nem. Egy pillanatra azt hitték, hogy annak a hangját hallják, de a következő másodpercben fölismerték a gyorsan erősödő, minden más hangot elnyomó morajlást, ami nem is a másik utcából, hanem a felhők felől hallatszott. Amilyen gyorsan jött, úgy is lett vége: északnyugat felől dél felé három repülőgép húzott el a magasban. A közben kapujukhoz ért asszonyok, és a férfiak is fölfelé néztek. A már ismét elcsendesedett magasból az arcukba hirtelen éles, hosszú szemű esőcseppek csapódtak. És akkor fordult be végre a Szélső utcába a mentőautó, amikor az eső teljes erejéből rákezdte, és aztán zuhogott is késődélutánig, egy időre járhatatlan sártengerré változtatva a Szélső utcát.
Az eső már majdnem elállt, amikor közvetlenül sötétedés előtt, a több napja vakon álló villanykarók alatti járdán egy idős asszony érkezett bizonytalan járással, fekete szoknyában, fekete kendőben, kezében esernyőt tartva. Egyenesen az esőtől felhígult trágyalébe majdnem karimáig süllyedt kalap felé tartott. Óvatosan megállt a latyak szélénél, esernyője görbe végével maga felé húzta a kalapot, és amikor elérte anélkül, hogy a már amúgy is csuromvizes rongymamuszával belelépett volna a trágyalébe, kiemelte, megrázta, kicsapta belőle az összegyűlt esővizet, aztán félbehajtva a köténye korcába tette, és elindult visszafelé a csúszós téglajárdán, arra, amerről jött.
Ha ennek a háborúnak vége lesz, kihajtom, hogy ezt az utat is lebetonozzuk, mondta a lekvárt üvegekbe töltő feleségének az egyik ház ablakából nézelődő férfi. Ellátott a mezőn keresztül egészen a keleti látóhatár széléig, ahol a még mindig borús, nedves szürkeséget lassan különös fény öntötte el. Mások is ott álltak a jól bezárt ablakaik mögött, és önkéntelenül mosolyogtak. A falun keresztül a Szélső utca egyetlen házsora mögül a lemenő Nap sugara vérvörösre festette a dombok tetejét, az április elején még lombtalanul álló fákat, a kendergyár öreg épületének cserepeit fénylő lángszínbe vonta, és a harckocsikat rejtő, ázott földtúrások is csak egy ártalmatlan, óriásvakondok vörösen derengő halmainak tűntek. A látvány olyan volt, amire aztán úgy emlékeztek vissza ezek az emberek, mintha egy lehetséges, másik élet idilli jelenetének díszletét látták volna meg egy rövid negyedórára.
