Mennyi sérült ember! De miért pont az én barátaim? És én is sérült lennék, ezért tartozunk egymáshoz? A hasonló hasonlót vonz elvén? Nem tudom. Vagyis igen. Most feleselek magammal, mintha nem lenne jobb dolgom. Igen. Gondoltam beszélgetésbe kezdek valakivel a hálón. Aztán mást gondoltam. Ki lenne bolond ebben az órában, és ezen a napon… amikor a családjával, a szeretteivel…a barátokkal…együtt. Karácsonyfa, alma, ajándék és szeretni kell hangulat.
Jaj, csak magamat sajnálni ne! Azután mégis. Mert néha jó.
Több hét feszültsége oldódik. Majd holnap. Ha vége lesz az ünnepnek. Mert az ünnep a boldogokról szól. A szerencsétleneket csak finoman említik, éppen hogy, érintve a témát. Nem szabad hangulatrontóknak lenni.
Most, toronyszoba csendjében, magamra zárt világomban rájuk gondolok. Akiknek nem volt karácsonyuk, akiknek nem jutott szeretet. Az sem, és ajándék sem. Mert az ajándék nem attól, hogy csillogó, fenyőgally van rajta, nem attól, hogy kapjuk, nem attól, hogy drága.
Ajándékot tulajdonképpen nem is lehet kapni. Csak adni. Ezerszer elénekelt szólam. De egyszer megérti az ember. Amikor annyit, de annyit kapott már, és még soha nem adott. Pedig azt hitte, adott. Míg nem önmagát, addig semmit.
Jaj, didergő lelkek, elavult vágyakkal! Ma szeretni kell. Kell! Muszáj. És ott fent csak ülnek, csüggedt szárnyaikat leengedve csak néznek az angyalok, és nem tudnak mit kezdeni a bennük rekedt dallal. Ennyi szerencsétlen láttán feladni készek.
Szerteszét szórt fenyőgallyak a havon, csontkemény a madár, lefordult az ágról. Soha még a Hold ilyen közel nem volt. Hallgatunk. Darabokban minden álom, szedegetnénk, láthatóvá fagyva a világ. Mit akarok még itt?
Akik rakáson vannak, boldogok. Mert a beteg állat is elbújik a többiek elöl, és úgy lapul, mancsaira borulva, szomorú szemekkel. A bánat nem kíván társakat. Egyedül nincs értelme örülni, terméketlen, szétfoszló úgy a jókedv.
Ma szeretni kell. A szeretet ünnepén. De mit tegyen, aki nem tud? Akit nem szerettek? Játszani beleszakadásig. Feledni a hideget, sötétet, az iszonyú belső csendet, ami nem a megérkezés boldog elnémulása: az üresség, a nélkülözés csendje. Belehajolni is félelmetes, mély kúthoz hasonlatos üreg. Néha már vonz, megoldana mindent.
Marad az Isten. Mert mindig ott van. Messze kerested, templomokban, imákban, könyvekben, szavakban: csak árnyat találtál. De egyszer csak megszólalt. Olyan közelről, hogy meghökkentél. Magadból hallatszott a hang. Olyan egyszerű, gondoltad, ez nem lehet az. Újra szólt, és felismerted. Semmi más bizonyosság nem volt rá, csak hogy tudtad, ez ő.
Dadogva soroltad volna bűneidet, mint ahogy tanítottak. Elfogyott a szavad, nem volt rá szavad. És csendben maradtál. A kétséget is elfelejtetted, hogy lehet, nincs is, csak káprázat, az idegek játéka lenne. De nem tűnt el.
Megértetted. Mert ha ez van, van az is. Ha van ÉN, akkor léteznie kell a TEnek is. És az egyik nem mindig azt, úgy, ott, ahol. Inkább mást, másként, máshol. Csak egyetlen pont közös bennünk, ami mindig egy. Végül megérted, mert nem is olyan nehéz, csak kellőképpen el kell keseredni hozzá, mert semmi nincs ingyen e földön.
Saját magányomat már elfogadom, nem fáj a szembenézés. De hol vannak, akiknek a boldogsága az én lelkemen szárad? Az általam megszelídítettek? Akikért én vagyok felelős; azok boldogok-e? Én már tudok valamit, de nekik hogyan magyarázzam el? Uram, csak arra kérlek, hogy ne fagyjak meg a hidegben, ha elindulok értük…
(Még 1999 decemberében írtam, már nem emlékszem, hol jelent meg nyomtatásban. Azt hiszem, teljesen kezdőként is elég rövid idő alatt elmondtam mindent, ami fontos volt - nekem)
