Megtört ötvenesek, hatvanasok

Beleszól a mondataimba, atyáskodna, közben hagyja, hogy etessem. Az ebédet az ölembe löki, majd viccesen kérdez, hogy ki ez a javíthatatlan nő, aki szakálla hullámain a babszemekkel babrál? Sírásba hajló fáradság, néha utolsó erőből messzire futnék. Tudjuk, hogy nem teszem. Jóllakott csend a házon, a kertben sárgult levelű rózsák. Gombszemű léghűtéses, lehalkított magányba zuhan, régi szövegein ül, betűhalmaz. Süllyedek, nem érdekel, mondja. Világos pillanat, kerek mondat, közös jelenünk. Két gránát között is jegyzetelt.

Elhiszem. Napi mantrája, unom. Nedves pince. Minden pince nedves és dohos. Most miért vagy ideges? Egerek! Akárhogyan tekerte a pokrócot, bemászott a nadrágba, vad férfi tánccal rázta ki, rémült egér, közröhej. Miért pont vele? Bakancsban aludt, leszorított nadrágszárral, akkor az arcára mászott. Unom. Unlak! Írd inkább le, de nem, pedig a tizenöt év elmúlt. Ennyi kell a letisztuláshoz, hogy világosan lásson, de még mindig csak emelkedés és zuhanás váltja egymást. Az álomban autóbusz rohan a határfolyó felé. Moccanástalan rémület, amikor a várt híd helyén semmi, de amikor az autóbusz a folyó fölé repül, azt akarja, hogy a repülésnek soha se legyen vége. Fölébredhetne pedig, mert rajta múlik. A meghalás előtti örömhormon. Egymást vigasztalták, hogy ha megtanulnak felejteni, számukra a pince után nincsen újabb pokol. Felejtené az osonást a saját háza felé, aztán azt, amikor az udvarból csendben visszafordult. Mindegy, csak megfürdeni akart, és hogy azt se tehette, az volt a rossz. Azzal a nővel nem is akkor lett vége. A halál után semmi, meghalni jó, amikor eljön a pillanat, utoljára még, mint az aranylövés, jön a boldogsághormon. Rögeszméje, hagyja már abba, játsszuk inkább, hogy enyém az első verssor, ő mondja a következőt, csak ne Radnóti-verset. Egyre kevesebb verset tudunk hibátlanul. Kettőzött felejtésben, ő a páratlant, én elfelejtem a párost. Együtt felejtjük a szerelem idejét, önvédelemből felejtjük akkori mulasztásainkat, amikor a szenvedély ellehetetlenített minden cselekvést, az írást is, az alkotás gyönyörét, mert nem volt más menekülésre szükség, a szerelem önmagát egyre nagyobbra szítva minden más tűztől elvette a levegőt. Mi maradt? Két láda penészes könyv, csomagok indulásra kész állapotban. A papírokat még mindig a készenléti csomagból szedjük elő. Egérrágta szótár fölött sír, és megérti, hogy ideje újraválogatni a dolgokat, a ruhák gumírozást megette az idő, kedvenc pulóverét a moly. Húszéves jegyzet és fotó egy irodalmi estről, hosszú hajjal és ránctalan mondom az összekötőszöveget. Fénykép, eltúlzott fontosságú találkozás, furcsa foltok. Menjünk el, kérte egyszer, de aztán soha többé. A kapuból fordult vissza, hogy a körtefát megölelje, aztán még egyszer, hogy a kutyát is. Percre rá már szótlan ültünk a konyhában, a sofőr behordta utánunk a csomagokat. Tizenhat éve az előszoba sarkában. Emlékmű a nyomornak, mondja, amikor valaki kérdezi, hogy mik azok a poros batyuk ott. Aztán javultak az álmok, de cserébe összemosódott a valóság és álomidő. Azt hitte, 1924-et írunk, árnyas és illatos fenyőerdő csendjéből írja üzeneteit, fehér rácsok az ablakon, mögöttük elefántfelhők, egysorosokba szorított élmények. Kicsim, írd meg, hogy megint marhaságokat álmodok! Nemrég jött ki a hosszú sötétből, talán mert nem akarom írni az ő mondatait. Most is csomagok, a két láda könyvvel elindul a kertkapu felé, de három téglahossznál visszafordul. Tetvezi a rózsát, kutyaólat javít, közben nincs is kutyánk, elvitte a tavalyi tél. Délután az olvasott világok hangulatában él, tengerből kiemelt szobrokról gyűjt kagylót. Megfőzöm a kávét, nézem, ahogy néz. A szeméből könnyed járású nő jön felém, ilyennek csak ő láthatott valamikor. Tudja, hogy miért mosolygok, és néha mondja, bár egyre ritkábban, hogy kicsim, velünk már húsz éve áll az idő! Csak mese, hogy volna más választásom, mert nincs. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Kemence és kenyér

Divat lett kenyérért a szomszéd faluba karikázni, friss és meleg, de főleg, mert illúzió. Á, mondja Irma, ez sem igazi, és fintorral tolja félre a fogyókúra fő ellensége kenyeret. Színe, állaga, illata elsőre az, de még másodikra is a régit idézi, csakhogy az orr, a szív nem felejti el a fontosat, és ha a gyomrot be lehet csapni néhány falattal, az első kettő érzékszervet nem. Igazi kenyér, hinné Irma, közben sóhaj, hogy bizony a liszt más, a kemence más, és gyanús, hogy a recept sem öreganyja-féle, vagy a néhai sarki péké. Mindegy, hogy melyik pékre gondol, mert számos sarkon volt pék, de mindegyikre jellemző sajátosságokkal.

Hol vannak azok az idők? Több ez, mint üres és értelmetlen múltsirató! Inkább jogos panasz az elvitatott jogért, hogy legalább a kenyere legyen rendes az embernek, ha az ételei java inkább betegít, mint egészség.

Öregapám azt mondaná, szégyen és gyalázat, hogy mi kerül az asztalra! Ő még gyakran emlegette azt, hogy szégyen és gyalázat, viszonylag jól körülhatárolható emberi tettek, megnyilvánulások csoportjára használta – ha azok szembe mentek a józan ésszel, rendet zavartak, vagy a szokásokat bolydították. Szégyen volt mosdatlanul kilépni a házból, rosszul kötni a hosszú, fonott haj végén a masnit, rendetlenül tartani a házat, az udvart, az istállót, de a péknek elrontott kenyeret sütni az már egyenesen gyalázatos dolognak számított, pedig bizonyára ritkán fordult elő, hogy egy egész sütés rosszul kelt meg, vagy túlsült, mert a pék felesége lefoglalta a segédet, miközben az ura kivételesen megszunnyadt a körtefa alatti padon.

Jenő, hogy udvaroljon Irmának, most kemencét építene, már nagytéglákat is szerzett egy öreg ház bontásából, azt mondja, drágább, mint az új. Koccan a laphoz a tégla éle, hallom-e a hangot, mert ha így szól, akkor a kemence építéshez pont jó. Nem értek hozzá, régen cserépből és vályogból, hosszan tartó kiégetés, aztán mégis megrepedt és füstölt, mondom.

Irmát nem hatja meg, inkább kötekedik, hogy Jenő tisztára a józan esze ellen cselekszik, mert ha tavaly alig volt tüzelője, most azért az egy kenyér kedvéért udvart fűteni hülyeség, inkább építené a kemencét a házba, hogy télen majd egy füst alatt kenyér is legyen és meleg is. Kuckóval képzeli azt a kemencét, padkával, januárban száradó paprika füzérek illatával, gömbölyödött macskával, meg mindennel, amivel egy kemence jár. De húsz kiló illatos fát elpazarolni a nyári forróságban, hogy aztán csak dagadjanak világnak, mert a házi friss kenyérből soha sem elég, hosszú hetek után unja meg az ember, és ha elfogy a kacsazsír, jobbára csak akkor. És mit tudsz te, Jenő arról, hogy ha fa nincs, mi kell ahhoz, hogy a láng szépen körülnyaldossa a kemence falait? Hogy balról tüzelsz, aztán jobbról, és hogy a belső tér mikor elég forró? Kétórányi türelem, trükkök és titkok, és akkor hol van még a kenyérkészítés, öregtészta, élesztő, dagasztás, kelesztés és mindezekből mennyit és meddig?

Irmának egészen más baja lehet, mondja erre Jenő, és aztán sorolja, hogy megvizezett cukros kenyér, cipó és vekni, Krivaj-part és kacsazsír, lila hagyma karikái, hangyák a morzsán, katonasághoz küldött, csomagban megpenészedett vekni fölötti pityergés. Azt is mondja, hogy még hallja a hosszú pengéjű kés hangját, ahogyan az keresztet karcol a vastag, pernyés kéregre. Hogy eldobni bűn volt és vétek, legföljebb megehették a disznók a maradékot, bele a forrázott moslékba, és ha meghűlt, kézzel szétnyomkodni. Kemencebontás, kormos kéménytéglák. Kiscserép az újhoz. A kemence belső kitapasztása élmény, bújjon be a gyerek, könnyebben befér! Aztán túlságosan gyors kiégetés, újra és újra füstölt. Kemenceszag, föld és tűz, nyers füst. Kuckó. Keskeny. Gebe, vérszegény gyereknek játszani barlang, rejtek, otthon. Ha Irma inkább a házba akarja azt a kemencét, meggondolja még. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Nyugtalan napok

Mindennek a meleg az oka, nyugodj meg, mondják, és erre tényleg ideges leszel. Kiabálsz, hogy nyugodt vagy, ebben a korban akármin nem borul ki az ember. Esetleg szerepből dühöng, közben azon gondolkodik, indulna a piacra, csakhogy a biciklit még nem hozta vissza a szomszéd. Irma azt mondja, el kell menni egy időre. Hová? El és kész. A piac is jó, csak ne vásárolj. Vagy a lomtalanítás is nyugtat, a készülődés.

Emberi dolgok, ócskaságok kirakóvására, vasárnapi piac. Guggoló árus könyörög, hogy váltsam meg a szerencséjét, tíz óra, és még semmit sem adott el. Legalább ötven dinárért vegyek tőle, ezt a gyöngyöt például, és egy fényét vesztett korall karkötőt kínál a kacatjai fölött átnyújtott tenyerén. A száz dinárból természetesen nem tud visszaadni, de mivel tetszik a korall, nem bánom. Gyorsan, hogy meg ne gondoljam, a pénzt a szájához emeli, majd érthetetlen mormolással megérinti a zsákpapírra rakott portékáit. A szertartással végezve csodálja, hogy még ott vagyok. Legyen szerencsém a korallhoz, segíti a vérkeringést és a szerelemben is sikert hoz, hadarja, és türelmetlenül int, hogy ne fogjam el a helyet mások elől. Senki sem áll a közelben, de az első vásárlás reménnyel tölti el.

Továbbandalgás a délelőttben, újra és újra elcsípett panaszáradat a szárazság miatt, pokoli hévvel égeti a piacot a nap, az árnyék sem sokat ér. Tülekedés, ütközések, de varázs és történetcsírák is, amit a képzelet a sejtésekbe, következtetésekbe kapaszkodva kiegészít. Mondatfoszlányok, valószerűtlenségüknél fogva megtorpanásra késztetnek, például a rézdolgokat, porcelánmuzsikust, ezüstszín cipőt kínáló ember elcsípett kérdése a szomszédos árushoz, hogy ő hisz-e Istenben? A kérdező, választ sem várva folytatja, hogy szerinte Isten létében hinni tanulás kérdése, és a gyerekkorban dől el. A másik azt állítja, hogy őt senki sem tanította hinni, de ha már akkor is tudta, hogy van Isten, amikor még minden más létezésének a tudatában sem volt.

Mellettük egy könyvárus a múlt század derekáról kínál újságokat és könyveket, egy táskából szedi őket elő. A legalább negyvenéves bőr utazótáska láttán megtorpanok. Elsőre is tudom, hogy nem ugyanaz! Lehetetlen, mert a tökéletes hasonmása egy nyáron is hűs kamra kampós szögén lóg vastag porréteg és zöld penész alatt. Ebben régi könyvek, de új tulajdonos reményével, amabban kaszafenő és kukoricafosztók, hetvenéves colostok, tapasztókanál, marék kenderkóc, lókaparó, ferencjóskás fületlen bögre, horpadt kávéfőző – „dzsezva” – rézből és mindenféle idejétmúlt tárgy, ami számára megszűnt az értelem, az idő, mert nincs cél velük, és néhai gazdájuk híján a lelkük veszett. Mégis jó helyen vannak ott. Megnyugtat, biztonság? Gyökerek? Nem tudom. Valami vár otthon, ha egyszer hazamegyek.

Otthonra Irma ebédet ígért, de érkezésemkor még semmi. A redőny apró lyukain besurranó fényszálak a szembe falat mintázzák, Irma sovány árnyéka szaggatja őket, miközben idegesen járkál. Már megint a saját temetésére készül, ruhát válogat, naponta kicserél egy-egy darabot, bár tudja, hogy mindegy, de akkor is. Az időt múlatja vele, azt játssza, hogy lesz beleszólása a halála utáni történésekbe, pedig lehet, nem úgy alakul, ahogyan tervezi, mert olyan is volt, hogy hálóingben temették el az érintettet, mert senkinek sem volt annyira fontos. Hadar, majd látszólag új témába kap, Istenem, már megint Jenő! Egy kapcsolat is élő valami, ami idővel haldokolni kezd. Előbb nem törődik vele az ember, tagadja a jeleket, múlandónak tekinti a bajt, ami közben hízik, mint a rákos sejtek, dagad. Már-már késő, amikor szenvedélyes vágy éled a megtartására, mert az ember ösztönösen abba kapaszkodik, ami tűnő. Most miért mondasz ilyeneket, kérdezem Irmát, én inkább a piacról mesélnék. Irma legyint, hogy mert megérintette az ősz, de ettől kivételesen nem szomorú, csak ideges, és olyankor rámol, lomtalanít. A kamrából azt a táskát is, mert végső ideje volt, kidobta. Válogatás nélkül egyben az egészet, most mi van, mit nyögsz nekem itt?

http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek

Érintéshiány és depresszió

Jenő ajtófélfáján gonoszűző fokhagymafüzér, férfi létére fülig vörösödve mondja, hogy nem babonából, csak hogy szikkadjon, azért éppen ott. Irma is menekül a fokhagymától, alacsony vérnyomása miatt egyáltalán nem eszik fokhagymás ételt. Amíg fiatal volt, és disznót vágtak, apja külön kevertetett neki néhány szálra való kolbászhúst, ami végül mind megavasodott, szeptemberre agyonszáradva gamós botot utánzott.

Hiába mondta Irma, hogy sem fokhagymával, sem nélküle, neki sehogyan sem kell kolbász, az a saját belébe töltött disznó, apja háborgott, hogy túl nagy a szabadsága és elvette az eszét a jólét. Egyik alkalommal pofon is csattant a vita végén, Irma azt válaszolta, hogy na, ez is érintés, jobb, mint a semmi! A soha sem simogatott gyerek inkább megvereti magát, és ha nem itt kezdődik a nyomor, akkor hol?

Az évek hozták, hogy a félelem hullámai, mint egy ablaktalan fal, sötét odú mélye, rendszeres nyári gondja lett. Rejti és védi a világtól, közben a félelem nő, mert a bajok forrása benne és régről. Depresszió. A belső tér máskor vigaszt adó végtelensége már nem szabadság, hanem mindent pusztító szörny. Irma azt mondja, utóbb, ha már elég mélyre kerül, mindig föléled az életösztöne, és elkezd boldogot játszani, amitől valóban az lesz a végén. Például elképzeli, hogy mindene van, de semmi sem több a kelleténél, csak annyi, hogy ne kínozza hiány. Néha utazást játszik, hogy nem is biciklin ül, és nem is a pék a cél, hanem hogy tovább. Bécs, Zágráb, esetleg Görögország, de oda már kettőzött álmodás: térbeli mellé időutazás is. Mankó, egérút, levegő. És az ölelés, az érintés kell, bár az nem is mindig olyan egyszerű. Végső esetben macskát, olcsó és hatásos gyógyszer a simogatás.

Irmához ilyenkor, mint dögre a legyek, jönnek a kéretlen segítők, az életvezetési tanácsokat osztogatók. Önző és első elvárásuk, hogy a saját lelki nyugalma miatt legyen szívélyes a váratlanul betoppanóhoz. Emlékezzen, hogy a régi, boldogabb időkben még tárt kapu téglatámasszal volt a természetes, és aki betért a portára, ott órákra megállíthatta az időt. Vendégszeretőbb, otthonosabb közeg volt, élő hagyományok. Az, miközben minden falusi tudta, hogy a jószág nem várhat, tehát az etetés, a fejés órájában nem, és ebéd közben sem illett szomszédolni, még a koldusnak is meghatározott órája volt. Ha a vendég mégis alkalmatlan időben jött, nem álltak le miatta a hátsó udvari munkák, és támaszthatta a léckerítést, vagy ücsöröghetett a garádicson, menet közben oda-odavetettek neki egy szót. Vagy ha délben érkezett, és a ház asszonya bár ebédet ajánlott, de terítékkel nem tüsténkedett, és széket sem húzott pótlásnak, a kínálásra azt illett mondani, hogy köszönöm, már ebédeltem otthon.

Most meg jön az önjelölt prédikátor, ellentmondások porvihara szembe-szájba, hogy mennyire rémes és unalmas, észre sem veszi. Amiben igaza lenne, az is hitelét veszíti, előadása, erőszakossága, személye rontja. Tanácsok zápora kéretlen és csőstül, a levegőt is elveszi, miközben mentene az egészséges életnek, a biztonságos holnapnak, egyedüli igaz vallásnak, terméknek, szernek, divatnak, de valójában azt sem tudja, hogy mi a bajod. Új idők és világvég, korszakváltás, régi elvek újra magyarázva, neofita meggyőződés és meggyőzőerő. Idegen tanokkal traktálna az egyik, a másik máris falaztatna be keleti ablakot, ajtót nyitna délre. Istent rombolva idegen istenekkel rakná meg a szobát, halas képet akasztana a falra, és nem veszi észre az undort a dermedt szemű kopoltyústól. És nem hallja, hogy itt soha sem lesz fémből a bútor, mert pont jó a fenyőágy és az asztal, akkor is, ha elkárhozol, vagy ha majd pont ettől nem leszel boldog!

Irmának nagy az egója és lehetetlen megváltani, morog a látogató, aki mire elmegy, csupa görcs, mindenféle indulat és megdöbbenés, mert Irma nevetve a saját gyógyszerét kínálja neki: egy emberi, önfeledt ölelést, mert ő eddig a fölismerésig már végre eljutott.

http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek

Írásba záruló idő

Háromszor elolvasta a Szerelem a kolera idejént, mondja a gyerek, én erre meggondolatlanul azt válaszolom, hogy az Alkonyatot se néztem volna ki belőle. Viccesnek szánom, ha nem is egészen – részemről fölvont szemöldök, félmosoly –, de ő komolyan és sértve válaszol, hogy vegyem észre magam, mert ez itt a baj, hogy a mai fölnőttek semmit sem tudnak a mai gyerekekről!

Az elmúlás szaga

Nagyjából három hét az igazi nyár. Néha a legelső forró napok kellős közepében egy eltévedt szél, mint önkéntelenül fölszakadó sóhaj, azt az érzetet kelti, hogy máris vége. Alig kezdődött el, válaszolják, ha azt a nyári leheletbe szorult őszi pillanatot meggondolatlanul megosztod. Hogy neked itt és most ősz, miközben még forró a levegő, sütnek a házfalak, olvad az aszfalt, és ha teheti az ember, árnyékban marad. Irma azt mondja, nyáron látni sem bírja a húst. A szomszédja hentes, és szerinte a szakszerű öléskor nem szenved az állat, mert nincs rá ideje. Irma visszakérdez, hogy tudjuk-e egyáltalán, hogy mi az idő, és a kitágult pillanatba miféle és mekkora rettegés szorul? A félelem szaga. Ez a pokol előszobája, pihegi Jenő. Három hét alatt éveket öregedett, megviselte a nyár. Sárgadinnyét eszik, azzal pótolja az idén elmaradt cseresznyét, sárgabarackot. Zöldségféléken és sovány túrón él. Ha az öreg, rojtos bukszájában leltároz, kérdés, hogy miből venne húst? Irma úgy tudja, Jenő elvből zöldségevő. Közben a napok görcsös rendje mankó és kerítés: támasz és biztonságos élet. Miféle biztonság? Moccan a föld, vagy jön az ár, és vége. Vacakolások a felejtéssel, túlélésre berendezkedés. Nem a múltat, hanem a jövőt, a rémséges holnapot felejteni. Mennyi fenyegetést bír el ép ésszel az ember? Kettőt még megold, de a harmadik már tartósan a sötétségbe viszi. Irma szerint Jenő a magába forduló természetével a világ rosszát belülre cipeli, mint kutya a lábtörlőt. A halál nála örök jelenvalóság, és amikor az élet tükre is ezt adja vissza, az már természetellenes. Irma szemében irigység is, hogy miféle igazságtalanság ez, mert neki évtizedeken át a tomboló vulkán jut. Fárasztó és életveszély. Éppen a függönyt igazítja, amikor meglátja Jenőt. Mintha férfi jönne szemből, fölemelt fej, de csak gyenge műsor a büszke tartás: gyepes romok belül. Mert anyja soha sem simogatta, és arra tanította, hogy a férfi minden körülmények között sírás nélkül tűr. Irma repül, létrástul, most csuklóig gipszben, majdnem hatvanévesen elfelejti, hogy már majdnem hatvan. Lassíts, rajta ez a tanács nem fog, hát erről beszél! De legalább él. A jó parfümön múlik, mondja Irma, és nyakába kapcsoltatja a régen fényét vesztett gyöngysort. Tízezerféle illatot különböztet meg az ember, de honnét tudni ilyen pontosan? Petúnia, estike, hársfavirág. Emberszag. Mit számít a halottaknak lentről, és újabban mégis gonddal rendezi a sírokat, figyelve a virágokra is, mert az illatharmónia fontos. Fizetett sírlátogató. Ebből némi olajra, cukorra való jön össze, már hat sír tartozik a keze alá. Kellék alig, kanna a víznek, kissöprű, metszőolló, mert néhol kőlap helyett rózsák. Közben találkozások. Áthallások egymás sorsába. Mindenkinek más a jólét. A luxusból neki csak a parfüm maradt. A nyaki ütőérre permetezve, vagy a csukló belső felületére, de ostobaság a parfümös csuklót összedörzsölni, mert tönkreteszi az illatmolekulákat. Tudtam? És boldogabb lenne a világ, ha kalapot viselnének a nők, mert rohanni kalapban lehetetlen. De a szalmakalap az nem számít, és ha arra gondolnék, hogy a paradicsomlocsoláshoz a tükör előtt cicomázzak, felejtsem el! Bogaras vénlány. Franciás allűr, legyint Jenő és tűri a bolondságokat, titokban nyeli a féltést, például amikor Irma Pestre utazott – reggel a gazdasszonyából kiveszekedett némi előleget, a hajából nagyjából kimosta az ázott csirketoll-szagot, és este már régi ismerőse Dunára néző lakásának teraszáról nézte a naplementét. Vendéglátója háttal ült a kilátásnak, haragszom a világra állapotban, talán azért, mert ötvenévesen rokkant, és éjjelente a bácskai templomok mozdulatlan mutatójú toronyóráival, vagy sok év után is alvadt vérrel és meztelen hússal álmodik. Augusztus 20-án a tűzijáték neki háború, minden rakétarobbanás vérszag. Tények, semmi érzelem. Irma, mint aki az egészből semmit sem hall – vagy éppen azért –, azt mondja, hogy gyere haza mégis, majd bemutatom neked Jenőt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Lábas kád a borostyánban

Menekülésvágy, fiatal és öreg álmában boldogan repül: szabadon, terhek, kétségek nélkül játszik és képzeleg. Irma azt mondja, neki az öreg lábas kádra fáj a szíve, kékre festve képzeli. Kivárja, ha kell, évekig tűr.

Napsugaram

A virradat a gondtalanság színeiben. Káprázat, csak percekig tartó, de éppen ettől jó. Indulni kell, később már késő, mert mint mindig, az első útvonal szembe az ébredő Napnak. A látóhatáron vészjósló kerekség. Vöröslő, frissen született, naponta ismétlődő csoda. Még alig érkezett, de máris bágyaszt, gyengeséget visz az izmokba, és nehezíti a légzést. Ereje árkokba, kutak mélyére, lomos fészerek hátsó zugába, pincékbe, pókhálós kamrákba szorítja az éjszakát.

Mások is korán. A közeli folyócska partján horgász röptet méretes teknősbékát. Csobbanás, körgyűrűk a partig, a fölcsapódó, majd visszahulló cseppek körül keletkező köröket elnyeli a nagyobb hullámzás. A horgász azt mondja, hogy a harmadik teknőst szedi le a horogról. Napos napunk lesz, teszi hozzá, és közben a székével vacakol. Mosollyal enyhített gondolatát elcsípem: menjek már az utamra, ma ő sem sokáig marad! Homlokán izzadság gyöngyöz, bennük sok kicsi, vörös nap. Az ókori csillagászok a Szíriuszra fogták a júliusi kánikulát, aminek mi okát sem keresve, pihegve várjuk a végét. Munkára, elmélkedésre alkalmasabb az ősz.

Napsárga, csillagszerű virágok járdára hullt szirmán taposva lépésre lépéssel, percre perccel múlik a gyaloglásidő. Hajnalban az utcák a napközben rejtett arcukat mutatják, kivételezett a korán kelő. Néhol kapuhoz simuló kutya pislant, közeledésemre fejét emeli csak, teste mozdulatlan. A tegnap elcsatangolt fáradt ebet éjszaka nincs, aki beengedje, türelmesen várja a kapunyitást.

Rendkívüli forróság, mondja a rádió. Egy épülőfélben lévő ház visszhangos szobájából hallatszik a híradóvégi időjárás jelentés. Ehhez alkalmazkodó kőművesek dolgoznak a házon, öt órakor kezdhettek. Öreg mester simogatja az ablaknyílás élét, mellé érve megszólítom: úgy tudtam, hogy az inasra bízzák a szegleteket, az ablakok közét, mert bár piszmogós munka, de a szakmát tanulni kiváló feladat. Az öreg legyint, és ha már a munkától eltérő mozdulatra vetemedett, egyben megigazítja fején a micit. Már majdnem hallótávon túlra érek, amikor egy mondattal utolér: – Írd meg Babám, hogy nincs olyan inasom, aki kedvvel és önként lett kőműves! Aki muszájból építőipari munkás, arra inkább ezt nem bízom!

Egyszerű, gondolom, Babám. Útközben kóstolgatott megszólítások: Édesem, Csillagom, Napsugaram, Babám és végül a Kicsim. Hiába mondtam neki, hogy legyen résen, Irma beleesett a csapdába. Tegnap visszahozta a laptopot, mert közösségi oldalon többé nem ismerkedik, inkább egyedül marad örökre. Kert, virágok, templom, horgolás és a forró, nedves csirketoll bűze, ráadásul a fülledt nyári éjszakák önmarcangoló gondolatai. Miért? Az adatok! Kilenc özvegyasszony és egyetlen özvegy férfi! Nem akar temetőbe járó özvegységet, és a néhai ura pizsamájában aludni, annak a gödrös ágyfelében! Mondom, Irma, ez hülyeség. Ő erre azt, hogy mi jól belefonnyadtunk a nyárba! Az életünk nyarára gondol, nem erre a néhány nap múlva emlékké váló évszakra. Nagyjából már mindegy, hogy mivel verjük el a maradékot. Megfigyelted a tudatlanságuk bölcsességében élő állatok magatartását? Hiába keresel bennük aggódást, azt sem tudják, hogy az mi.

Szúr és zörög a kert füve, mert puhító harmat ilyen reggelekre nincs. Jenő, ahelyett, hogy gyalogolna, az árokparton fonnyadt mohát és aszalódó meggyszemeket vadász. Azt mondja, hogy nézzek csak rá, vele is hogy’ elbánt ez a nyár! De a kert majd kizöldül újra, a többi meg úgy jó, ahogyan van! Irma kineveti, mert szerinte így hamarosan sírós öregember lesz belőle, aki majd a vén macskájával és a szelídített tyúkjával – azzal a régen fazéknak szánt rongyos lábú vénséggel, akit ráadásul Napsugaramnak hív! – ül a ház sarkán, és bánkódik az elmúlt nyarak kihagyott lehetőségein. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Gránátalmavirág és friss töpörtyű

Egy múltban fontos dalmát ismerőse szerint, aki vénségében még sírni tud, és akinek a gyomra elbírja melegen a töpörtyűt, az boldog ember. Irma mondja, miközben az öreg kosarából egy egész tál frissen sült töpörtyűt vesz elő. Gyorsan rakjam át a saját edényembe, mert siet haza a magáét elrendezni, üvegben, zsírral leöntve tartósítja. Melegen nem jó lefedni, azért hozta szabadon, és a tálban, és mert újabban a zacskóba rakott ételtől kiveri a víz. Nem vénasszonyos rigolya, inkább a ló túlsó oldala, mert előtte évekig a magányos életére és az időhiányra fogva gyári koszton élt. Zacskós levesek, konzervek, bolti fölvágott, előfőzött és fagyasztott ételek, gyári kekszek, sós ropogtatni valók. Aztán jött az allergia és az undor a zacskóktól. A zománcozott tál, amiben az illatos és ropogós töpörtyű, ötvenéves, de hibátlan és olyan, mint az új. Ha az ember vigyázza a tárgyakat, a múlás kevés kárt okoz bennük, mondja gondolatomra. A gyengéd tekintet, ami a hozzánk nőtt eszközöket érinti, mint a védőburok. Pedig nem dísz a tál és a kosár sem, utóbbival még Belgrádban is megfordult, ahová fiatalon piacozni járt. Éjszakai vonatozások, vágott csirke és tojás, gyorsan kialakuló, állandó vevőkör. Mentek a dolgok, mint a karikacsapás, szemvillanás alatt elfogyott a garantáltan hibátlan áru, alig érkezése után tele pénztárcával fordulhatott vissza. Hazafelé a bevételt a blúza alatt egy nyakába akasztható táskában tartotta, ölében a kosarat, de aludni így sem mert. Koppant a feje a kosár karján, ha váratlanul elbóbiskolt. Erővel nehéz és fájó dolgokra gondolt, amik éjszaka is ébren tartották volna. Veszteségekre, csalódásokra, igazságtalanságokra, akadt belőlük elég. Vagy a hosszú hunyásokat kívánó szemét az út menti fákra fordítva boldog jövőt tervezett. Nem ilyent, mint ami van, és nem itt! Olaszországot álmodott magának. Tengerpartot-e, vagy inkább a hegyeket, az most már mindegy. És örök tavaszt szeretett volna, vagy inkább örök őszt, mert a nyár és a tél véglete mindig riasztotta. Mindegy, hogy mit és hol képzelt, csak el innét és mást! Itteni betegség az elvágyódás, mondta öregapja, ahová az ember születik, ott a dolga, és ne meneküljön előle. Minden további okoskodása parancsba fúlt, hogy indulás a henteshez fél kiló töpörtyűért, vagy a tyúktetves ólba söprögetni, amit aztán hamuval terített, mert szagtalanít és fölszívja a nedvességet, de állítólag a tetvek ellen is használ. Ha azt hallja, hogy tetves világ, a szavakra orrában azonnal föléled az ólszag, a por és szemet maró pernye emléke, a karjában a hóna aljáig mászó tyúktetűket leseprő önkéntelen mozdulat, a kakas karmolása most is égeti a lábát, és a tyúkürülék alatt nyikorgó talicska hangja olyan bántás a fülének, mint akkor. Évekkel később végre utolérte a hosszú vonatozások lehetősége, Lovran, Rijeka, Trieszt. Tengerből többet kapott itt is, ott is, de Olaszországból csak piacot és boltot látott. Olasz baba fodros ruhában és csigás hajjal, műselyem ágytakaró és keményre tömött hengerpárna azonos anyagból. Farmernadrágok, amiket jó áron adott túl, bár felénk akkor azt tartották, hogy rendes lány nem veszi föl. Filctollak, rekeszes, cipzáras tolltartók árkülönbözetén megkapta az égbe merülő hegyeket, vágyai elérhetetlen magasságát láthatta. Zsebben hozott haza magjából alig kihajtott pálmát. Gyökereztetni lopva tört leánderhajtást. Egy gyorsan támadó és még gyorsabban elmúló szerelem dalmát hősétől gránátvirágot és gránátalmát kapott búcsúzóul, egymás mellett és egy időben a kettőt. Nem értette, hogy egyszerre a virág és a gyümölcs? A férfi mosolyogva mondta, hogy mert a szerelem és a termékenység jelképei, és mert a gránátalmafa olyan, mint az igazi nő: a már érett gyümölcsei mellett még illatos virágokat is bont. No, de ez most már mindegy, adjam azt a tálat, indulna haza. Nem kérdezte, hogy én bírom-e a friss töpörtyűt, és hogy tudok-e még sírni. És egyáltalán, az csak egy régi mondás volt és egy régi férfi: számít-e még? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Júniusi nekifutások

A kerítésen belüli élet hozadéka az edzetlenség, bizalmatlanság, félelem a messzitől. Az ilyen merre mozdulna, ha nem az öreg könyvek és a sárgult, foszlott szélű újságok közé, vagy a dohos, homályos szobák emlékébe, ahol a lámpás rádióból a Szabad Európa adása szól, és részeg ének teszi tönkre előre a jövőt.

A holdtalan virrasztásban a tetten ért végtelenség és az ablakon túli világ fekete csöndje kő a gyomorban, torokszorító rémület. Hajnalra végsőkig lassul a szívverés, ijedelem. Ki segíthetne? Senki. Ablakhoz vánszorgás, hideg veríték, zuhanás az öntudatvesztésbe, eszmélés, lebegő élmény végül. Megnyugtató valós neszek kívánása, helyettük váratlanul fölzakatol a régi varróműhely lábbal hajtós gépe. Sűrű koppanások, félre ütések. A varrógép ötven év után is ritmusra hibáz. A kövek is élnek, csak lassan, mondta az asszony, aki az ura klott gatyáját javította, közben a mellette játszó gyerekhez beszélt. Például, hogy a fajtánk egyetlen pillanatban boldog: amikor ráébred, hogy nőnek született, de megbánja a fölismerést, és ettől mulandó a boldogsága. Vigaszul jöhet az önfeláldozás lázába kapaszkodás, számlálhatatlan alkalommal a végig.

Egy újabb alkony. Keleten a Hold vértől maszatosan emelkedik, közben a Nap nyugaton veszik hasonlón. Egyformán jó és kegyetlen istenek váltása a júniusi este. Éjfélre, amikorra az ezüst fény a tetőket, a kerteket festi, a nappali józanság már nyomokban sem. Merész elhatározás: hideg fényben a szomszéd faluig, a hétköznapi rémségek mellé kell a valószerűtlen gyaloglás. A tűréshatárig növelt rettegésben túlélni a csapat kóbor kutyát és a gyanús alakok társaságát, szembesülve a ténnyel, hogy ez egyszer a visszalépés lehetősége kimaradt játékszabály: mert pontosan ez az a várt és félt nyár, amiben zárlat alatt az összes egérút.

Félúton a Hold, és a minden közepében alvó pipacsok között félúton a visszafojtott lélegzetű júniusi éjszaka is. Vonzások, érthetetlen és értelmetlennek tűnő összetalálkozása két félnek, akik addig azt hitték, egész a kétkarú lény, mert magában is épnek tűnő, tökéletes istenképmás. Négykarú, négykezű test két fejéből néz össze két tág pupillájú szempár, nincs válasz és nem is kell, hogy miért és meddig, mert helyette ajándék és ráadás az oktalan öröklét illúziója, mítoszok ködébe vesző előzmény. A keret a zárult szirmú virágok részvétlensége, a hársfaillatba ájult útmente, a repülésük mámorába feledkező baglyok, az alvó rigó szusszanása a bokrok közül. Soha ilyent, mert utána nincs tovább.

Álomtalanságot inkább, ima végi kívánság! Mély éjszakát, amiben nincs kísértés és döntéskényszer, sem ismeretlen utcák fordított tükörképe holdkórosokkal. Félelem helyett megérkezést adj! Ellenkező véglet. Hajnali érintés, zuhanás, lebegés, megszorongatott szívvel indul a nap. Erős és határozott ölelés volt, fájdalmas, és ha akar, mint a borostyán, a félelem ezer hajtással körbefon, elrejt a nappal elől. Mélyről jön, ritmusa van. Hibás leütések. Depresszió. Közben júniusi illatbőségben tobzódó reggel. Friss kenyér a sütőből, és mindenki elégedett.

Más a való. Kertsziget a sok bánatos nő, mondta az asszony, aki az urának fekete klottból varrt gatyákat, és filléres regényeket olvasott. Kinevették, amikor a Singer varrógép csontfogantyús fiókjában megtalálták a verseit. Élni kell, értelemmel tölteni az órákat, egy nő nem ír, mondták neki hol szépen, hol csúnyán. Ribizliből lekvárt főz, orvoshoz viszi a macskát, fahéjjal szórt tejbedarát ad a gyereknek, és megkeresi a rózsaszín cipőfűzőt. Napjában ezerszer lehajol, reggeltől estig különböző tárgyakat hordoz. A renddel bajlódik ott, ahol reménytelen. Érzelmi túlcsordulás, hisztérikus igenek és nemek, akarás és tagadás, fényüket veszített párhuzamos séták, semmibe vesző utak, látszólag tétlen idő? Holttá vált írásanyag, játszanak csak az istenek boldogot! Ott az értelem, ahol az ellentmondás is, hogy mert mindenre késő.

Kéksárkányos csésze

A porta legvégén magasló jegenye uralja a helyet, a kapun belépő minden más előtt

A megfoghatatlan ünnep

Most élsz, a régi sláger és anyád is ezt mondja, amikor a jövő heti vendégségen idegeskedsz - messze az még! -, vagy amikor azon, hogy miből veszel a gyereknek cipőt. Ma kapott nyugdíjat, és régen tervezi, hogy a lábbelit majd ő, fogd az árát, vigyed! Viszed, és tudod, vénségére hazudik, mint a vízfolyás, most találta ki, hogy neked jó legyen. 

Májusi zsongásban

Minden csak díszlet, a hétköznapi értelem ráfogott, és ha ez az értelem valamitől darabjaira hullik, a dolgok lelküket vesztik, és mögöttük a végtelen üresség. Jenő ilyenekre gondol, hogy a műsorvezető beszéde alatt ébren maradjon. Bánja, hogy eljött, inkább otthon bóbiskolna. Bölcselkedő gondolataival a kezdettel bíró dolgok elkerülhetetlen végéhez, a mulandóságához ér, amikor a kinek van kérdésére fölriad, mehetünk.

Árnyékok

2012. április 25., szerda0 hozzászólás

Jenő rendezett szőlőskerttel, szépen metszett körtefákkal álmodott, árnyékos ház elejével. Jót jelent, hamarosan megbízható asszony téved a portájára, készül. Nem Irmára gondol, állítja, miközben tudjuk, mindig csak rá és másra soha.

Repülés, lépések

http://magyarszo.com/fex.page:2012-04-18_Repules_lepesek.xhtml

A hajnal titokzatos napszak, ami a jövőre nézve bár biztos ébredést ígér, de az álmatlanul forgolódót megizzasztja. A keleti acélkék derengéstől előbb csak könnyű szorongás ébred, ami hamarosan egészen a hideg verítékes halálfélelemig nő.

Újjászületés és zselés bakancs

Irma megpróbálná magát, hatvan körül sem késő. A világ harmadik legnagyobb zarándokútját emlegeti, és tiltakozik, amikor fölajánlom, hogy én is mennék. Zarándokúthoz elszánás kell, belső erő és – magány, mondja. Volt, aki papucsban, bevásárlószatyorral járta végig a nyolcszáz kilométert, és igen, olyan is volt, aki az úton meghalt.

Spanyolország messze, pénz kell, megfelelő lábbeli… Megoldható, a végsőkig elszánt, ősszel elindul. A szavaknak köszönheti. A tél mivel múlt? Kórház, betegségek, a lent és a fönt kíméletlen váltakozása, a dolgok értelmüket veszítették, a cél eltűnt. Nincs kiút, hajtogatta, és a kórházban a frissen átkötött csuklóival verte az ágy vasát, hogy fájjon. Nincs kiút, mondogatta akkor is, amikor Jenővel viaskodott, vagy magával harcolt Jenő miatt. Nincs kiút, járt a fejében, amíg végül rájött, hogy ez az egyetlen, ami van neki. A gyalogút, ahol tulajdonképpen minden reggel újrakezdi. Jelkép, mint minden, ami körülvesz és tudattalanul, beleegyezésünk nélkül befolyásol bennünket. A szimbólumok egymásra halmozódott tudás és tapasztalás megnyilvánulásai, velük könnyebb. Ha megértenénk, teszi hozzá. 

Jenő, mielőtt Irma berobbant az életébe, hajnalonként verbénaillatú nőkkel álmodott, miattuk háromszor olvasta el a Szerelem a kolera idején-t, és mindig az ágya mellett tartotta a Száz év magányt, közvetlenül a Toldi trilógiája mellett. Most minden történetet úgy olvas, mintha az ő közös történetük volna. Gyomron ütés, ugye értem? Mert úgy kezdődött, hogy Irma beleájult: Arany János és Marquez? Áradozott, hogy micsoda férfi, fejből elmondja a Daliás időket! Beleszeretett, mert egy nőnek néha elég ennyi. Csakhogy az élet örök harc, vonzás és taszítás. 

Jenő reggeli kávéja mellé mostanában úgy jár vissza a régi, álom-Irma szelleme, mint Szindbád hajnali gondolataiba az a badacsonyi hölgy, aki a levelei címzésén „Hortobágyi” néven szerepelt, és aki ábrándnak boldogítóbbnak bizonyult, mint a valóságos formájában. Irma is tudja, hogy ilyen az élet, hogy csupa ellentmondás, és kamrája, pincéje kulcsát maga vigyázná – ha lenne neki, mert ő a badacsonyi hölggyel ellentétben ágról szakadt szegény –, és Jenő számára inkább marad vágyott álomnak, mint megunt valóságnak. Húsvétra sem hívta meg ebédre. A húsvéti sonka a feketézőknél vett olcsó, íztelen, öklömnyi sonkautánzat, mellé a hét főtt tojás nevetség. Ez a valóság, meg a készen vásárolt tejfölös torma, harminc dekagramm kolbásszal! Minden úgy legyen, mint régen, miközben semmi sem volt úgy. Kotlában rotyogó húsvéti sonkák után kétszáz tojás főtt, és két hosszú szál kolbász. A tavasz a bőség ígéretével indult, szentelt barkaág védelme alatt bizakodva, nekifutva a dolgos, zivataros nyárnak. És ma? Hagyjuk!

Irma a kertben meggyfavirágból és pitypangból font virágkoszorúval a fején Tavaszistennőt játszik. A kutyák széttépték a húsvéti nyuszit, és a zokogó hatévesnek magyarázza az elmúlást. Hosszan sírnak, később temetnek a friss lombú bodzafák alatt, keresztet faragnak, és közben elhiteti a kislánnyal, hogy ennek ellenére csodálatos a tavasz, maga a földi Paradicsom, vágyat, terveket olt a lélekbe. Vigaszt is, mert a kislány már nem sír, a sötét edzőruhájára húzott tündérjelmezen fűnyoma és sár, azt próbálja eltüntetni, miközben anyja örül, hogy ilyen könnyen elintéződött a nyuszi-ügy, és a tönkrement jelmezre nagyvonalúan azt mondja, hogy nem baj. Amikor egyedül maradunk, Irma egy csomagot húz elő az orgonabokor alól, már azt hiszem, hogy megkésett ajándék, nekem. Nem az. Titokzatos mosollyal bontogatja, boldog gyerek. Ilyent még nem láttál, mondja elfúló hangon, igazi, márkás, zselés bakancs! Fölveszi a láb formáját, és megfelelő zoknival együtt biztosan nem lesz vízhólyag!

http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek

Menekülésre tett kísérleteink

Például elindulsz gyalog. Behízelgi magát a falu, ízek és illatok, furcsa érzet, mélyebbre húzod a levegőt. Sírnál is, de mégsem, arra mindig bővebb magyarázat kell. Jaj, csak ez a falu kínoz, ahogy jön szemből az út, és ami lehetetlen: a múltból fordul vissza! Otthon az ideiglenességedben, megszokható. Érzed a nárcisz illatából, az üde zöld színekből, és abból, ahogyan melléd ül egy kóbor kutya, megbök az orrával, azután ő is arra néz, amerre te.

Mindent a maga idejében

A többségtől elmaradt madarakat nézzük. Irma szerint égre révülés közben megszűnik a teste, és csak a mindennel együtt létezés tudata marad. Értem? Nem, de kíváncsi vagyok, hogy hova akar kilyukadni. Visszatérés, mint az alvásban, amikor a tudat a burkán kívülre kerül, folytatja. Ismét a valóságtól menekülne, mert gondja, mint a tenger. Ha kérdezem, tagadja. Szerinte az öregség jó oldalára összpontosítva minden élhetőbb. Például a kevés is elég. Ételből, mosolyból, jelenlétből, sorolja. Még Jenőnek is elég sátoros ünnepen örülni, a másnap nélkül. Csak illemből kellene sokkal több. Ki tanítja felénk a lányokat például a kis fekete ruha viselésére, finom harisnyával, gyöngysorral? Ki nyújt kinek előbb kezet, és ki mutatja be, kinek, milyen sorrendben a másikat? Tudom-e, hogy a kalap alól elől nem lóghat ki a haj, vagy férfinél ne látsszon a nadrágszár alól a szőrös láb, mert a zokni följebb kell érjen? És ha már itt tartunk, elegánsabb a kézzel kötött, és nem az előre csomózott nyakkendőt hordani…

Irma meg sem hallja, hogy ugyan kit látott felénk utoljára kalapban, mert sem nő, sem férfi, csak mondja a magáét. Tudunk-e ajándékot adni és elfogadni? Kellemesebbé tenni az életet, elviselhetőbbé egymás számára, az illem kérdésén túl feladat is. Miheztartás végett mondja, mert közösségben élünk, mert emberek vagyunk, és amit nem szabályoz törvény, vagy szokás, ott az illemé lenne a szerep. Azt mondja, a télben lassan eltüzelte a személyes dolgait, a régi emlékeket, tárgyakat, a másnak semmit sem jelentő apróságait. Hogy utána ne más tegye meg ugyanezt, mert szerinte még ez is illem kérdése. Elköszönt tőlük, szertartás is volt, azután máglya. Amíg él, nem akar csak a múltba kapaszkodni, és neki a biztonság nem a bérmálkozói emléke, vagy az ötvenedik születésnapra kapott, régen molyos, száraz csokor. Úgy van az rendben, ahogy a napjai fogynak, fogyjanak az életkellékei is. A mások számára is értéket jelentő holmik javát előre szétosztotta, mert minek már neki a húszliteres nagyfazék, vagy a bőrkötéses világirodalom, utóbbi hely híján eddig is csak dobozban volt.

A tavasz a levelüket bontogató bodzák üdesége, a virágzó hunyor pompázatos halványzöldje mellett a házon sürgősen esedékes javításokra is irányítja a figyelmet. Az öreg kert fiatalos lendületet, erőt és időt kívánna, de pénz is kellene hozzá. Tartalék nincs, az elmúlt tél mindent vitt: baleset, betegségek, és Irma őrültségei. Mostani kedvetlensége érthető.

Miért nem mész végre férjez, Jenőhöz, kérdezem a másik életében tehetetlen ember ingerültségével. Irma keserű, néma legyintése is elég lenne, de folytatja, hogy képzeljem csak el a reggel fél nyolckor a szekrényfiókot idegesen rángató Jenőt, kissé oldalra csavarodott alsónadrágban, a haja égnek áll és még a szemöldöke is gyűrött. Áll és nyafog. Kicsim, hol a másik zoknim? Sikítanál, hogy minek ismét egy ilyen, amikor már eleget hallottad a hol van a kezdetű mondatokat. Már kidobnád a büdös, tegnapi fél zoknijában, amikor vézna vállán az a halvány nyom, a körmöd nyoma tegnapról, elbizonytalanít. Ellágyulsz, mosolyogsz, miközben szívesebben sírnál, csak az tönkre tenné az egészet, tehát inkább segítesz, hogy itt a zoknid, Drágaságom. Olyan lágyra sikeredik a rövid mondat, hogy az már vallomás. És marasztalnád az egész hátralévő életedre, de ő nem, mert talán most ért haza a régen elcsatangolt kutyája, és nélküle biztosan elpusztulna. Nincs időd a válaszra sem, hogy akkor eddig miért nem pusztult el az a kutya, mert jön a folytatás, hogy a rózsái, a szerszámok, a halott hónapok nyoma, a kert, ugye megérti? Irma feje Istent kereső kétségbeesésében ütemesen koppan a falon. Az ember vegye észre, ha egy történetben fölösleges, mondja. Az, hogy másik kapu nyílik, amikor orrunkra csapódik egy, az nem vigasz, mert akár ez is lehetett az utolsó.

http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-03-28_Mindent_a_maga_idejeben.xhtml

Halálos érintés

http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-03-21_Halalos_erintes.xhtml 

Az egyedül alvó mellé hajnalban a halál fekszik, mondják. Egyre korábban ébreszti az a kékes derengés, ami új nappalt hoz, de már az estére készülés feladataival betöltve.

Az évszakváltás napjaiban értelem és akarat viaskodik. Az ösztönök a boldogság mámorát ígérik, vagyis ez a szédült akarat a józan értelem parancsa ellen dolgozik. Utóbbi az átgondolt, jövőt alakító elképzelések sorát kínálja. Mankók a csonka élethez, biztonságos túlélés, biztos keretbe zárva a vágyak és az elvárások. Tervek, munka, hogy az idén is teremjen a kert, a gyümölcsös. A környezet rendben tartása. A kerítésről lesúrolni a sarat, a fűszálak közül mindent eltüntetni, ami zavaró a friss zöldben. Rend kell, feladatok sora, már rögeszme, de megtart.

A gereblye foka újra és újra a helyén hagyja a fűbe nem illő alaktalan barnaságot. Egy levélfoszlány, még ép és erős levélnyéllel. Jenő orrához emeli, szagolja, nagy nehézségre számít, halálszagra, bánatra, mert mégiscsak az elmúlt év maradványa, súlyos idők. De nem hoz drámát az illat, semmi bűz, semmi megbotránkoztató. Esetleg férfias fanyarság vagy az sem, beleképzelés. Inkább könnyű ég alatt duzzadó sejteket, induló életet idéz - máshol. A vödörbe vele, ez már hulladék! Borzongtató, pedig csak egy tavalyi levél volt a körtefáról, de az is lehet, hogy birs.

Könnyű, tavaszi légzés, megkönnyebbülés, északra tartó madarak hangja az égről. A kapu sarokvasa váratlanul olaj után sikolt, szétzavarja a gondolatokat. Örvény az udvarban, pedig a kaputól Jenőig csak hét apró lépés a fűben. Díszletváltásra nincs idő, az álarc is elmarad, mert máris mellette hosszú férfikorának mindent fölkavaró álma, belesűrítve a röpke pillanatba. Mozdulat, illat, egy olyan rövidre szabott jelenet, ami a kéz megremegtetéséhez is kevés, vagy a szokásos sóhajhoz, hogy édes Istenem, hogyan jutottunk mi eddig? Egy összenézés se, csak az érintés villáma, amikor a küldönc átnyújt egy csomagot, kérdőívek a nyomdából. Kér egy aláírást, majd többes számban mondja, hogy köszönjük. Pont a végtelen vonalán, semmiség. És mégis! A teremtés ennyiből indul, egymásnak feszülő akarásból. A küldönc az a kicsi nő a közeli utcából, vagy lehet, hogy már messzebbről, ki tudná a megbomlott rend útvesztőit követni?

Sűrű árnyékok az éles napfényben, a még metszetlen fák kopár ágai rácsozzák a keskeny utat, ahol Jenő a nőt kikíséri. Viszlát, valamikor, azután filmbéli kép, Jenő háttal a becsukódó kapunak levegő után kapkod, zakatol a szíve. Előtte a keservesen fölépített és aprólékosan elképzelt rend helyén káosz, gyökerestül kifordult rózsasor, a nap előtt felhők. Egy rúgás kell az indulatot levezetni, de azért mégsem a kutyát. A vödör a kerítésnek repül, a dróton horpadás, a fűben az egész délelőtt szorgalmasan gyűjtögetett korai gyom, szemét.

Fölolvasom Irmának, aki csak azt érti ki az egészből, hogy halálba tombolja magát a szív. Hallgatunk. Néha meglesem, amikor kéjjel, mint riadt madarakat tart a tenyerében két doboz gyógyszert. A puha dobozok éle bolyhos a sok érintéstől, az izzadó kéz nyomától, de fölbontatlanok még. Egy gondolatba kapaszkodik. Az öngyilkosok utolsó tette szerinte nem minden esetben pillanatnyi elmezavar. Készülhet az ember csendben évekig is akár, és én se azért aggódjak, aki naponta öngyilkossággal fenyegetődzik! Kimondott szavai helyett inkább a gondolataiba kérdeznék, de bizonyára kikérné magának, tévedésemről győzködne. Mert ő mindig csak másokról beszél, köze ehhez a témához semmi! Nyilvánvaló, hogy azok közé tartozik, akik az életet csak úgy tudják élni, ha állandóan az ellenpontjára gondolnak. A halál is megérinthet, mint a kedvesed, és éppen olyan újra kívánt gyönyör. Jut eszembe erről Jenő, és ő hogy van? Irma kedvenc helyén, a sámlin kuporodik, karba tett keze hasát szorítja. Hétrét görnyeszt a fájdalom, nem látod, mondja, Jenő már a múlt.

A szenvedély útja, görögtüzek

Vannak napok, amikor az ember lába alól váratlanul kicsúszik a talaj, és ráadásul jönnek azok a furcsa fénygömbök, amik a látómező szélén úszkálnak, de eltűnnek, ha rájuk irányul a tekintet. Fáj a fog, fáj a fej, idegesít a zaj, idegesít a gyerek, és a macska is menjen máshoz. Vannak napok, amik szörnyűségeire nincs magyarázat, miközben minden föltétel adott ahhoz, hogy múltával hálát érdemelne. Tető a fejünk fölött, étel az asztalon, a házban meleg. És mégis, előbb feneketlen örvénybe visz valami, majd a tátongó ürességbe. Az ellenállás értelmetlen. Minden jó lesz, mondogatjuk az utolsó szalmaszálba kapaszkodók vakhitével, és fölhúzzuk a gyaloglócipőt, mivel a kert és a gereblye még korán lenne erőt és indulatot levezetni. Hiába írunk március közepét, a porta mélyebb, árnyékos oldalán a tél makacskodik, őrzi bástyáit, és bár a környéken régen elolvadt az utolsó hókupac is, itt a pusztító február elűzhetetlenül terpeszkedik, és átnyúlik az ígéretekkel, ünnepekkel teli márciusba. Irma a szavak tüzében bízva indulna csatába, de érzi, hogy már elmúltak azok az idők.

A falun túli gyalogút hangulata megváltozott, bár a zöld szegélyű aszfalt, az út menti épületek állaga a régi, és a fákból sem hiányzik észrevehető mennyiségben ahhoz, hogy a változás érzetét indokolná. Az emberek mások. Néhány, menetközben váltott mondat elég hozzá, hogy a röpke és véletlenszerű találkozások szereplőinek megváltozott életébe láthassunk. A mozgásuk is árulkodó. Például azé a gyaloglóé, aki éppen az elmúlt télnek köszönve kapott erőre, és most boldogan kerüli le a társait, elsősorban azokat, akikről sejteni, hogy hamarosan a gyalogútról véglegesen elmaradókhoz csatlakoznak, mert bár testük még az úton, de a lelkük már a túlpartra vivő révésszel egyeztet. Az arcra írt sorsok könnyen olvashatóak, de az örök mozdulatlanságot önként választó férfi tettén utólag gondolkodni éppen olyan értelmetlen, mint a nemrég még mélytengeri kékséget idéző szem mostani fakóságán csodálkozni.

Én mindent kibírok, mondja Jenő, amikor a padnál találkozunk, de Irmának azt üzeni, idén a japánakácok virága már nélküle! És elmeséli a küzdelmüket, ami öröktől fogva tart, vagyis amióta a férfi és a nő egymástól külön szerencsétlenkedik. Jenő érvei máskor perzselnek és hatnak, mint a bizánci császárság idejében föltalált, vízzel nem oltható görögtüzek, amikkel még a tengeri csatákat is győzelemre vitték. De tudom, Irmánál a titkos összetevők pazarlása úgyis hiábavaló, mert sem a más esetben hatásos, észből jövő, tiszta érvelésű mondatokat nem hallja, sem a szenvedély gyűlöleté változott megnyilvánulásairól nem vesz tudomást. Lázad, hogy akkor minek egymásnak a férfi és a nő, ha nem azért, hogy Isten után azt mondhassák, mi is istenek vagyunk?

A gyaloglásból hazafelé vezető utat a lámpafény mellett már a márciusi telihold fénye is világítja. Amikor találkozunk, Irma éppen kóbor kutyák körében dermed, de igazából csak attól fél, hogy hiába a holdfény, a lámpák, az ezer ígéret ösvényén eltévedt. Panaszolja, hogy a szavak annyit érnek, mint annak idején öreganyja rakott tűzhelyéből kikotort döglött parázs. Vagy, mint a szárnyalásba belefáradt madár a cserepes tófenéken, szólnék bele, erre azt mondja, hogy miért van az, hogy én csendben soha sem bírom ki? Hazáig hallgatunk, ott is csak annyit mondok, hogy vesse már le a földes lábbelit, nem otthon van.

Ha már a jelképeknél tartunk, mondja a helyemre kuporodva, tűz és madár, szabadság, élet, erő, szárnyalás. Március, március, március! Pandóra hinti a háborúskodást és a viszályt, a jóslat hiába ígért édes gyümölcsöket hintő bőségszarut, Fortuna most egészen más utakon jár. Mindegy, hogyan írja körül, a lényeg, hogy az élete tömény nyomorúság. Hiába a március megújulást jelentő fényes-kék ege, ha a kertből rettentő lassan tűnik el a tél. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Elakadás két ünnep közében

 „A mi karácsonyunknak nem lehet vége, csók!” A titkon elcsípett üzenet után kialszik a telefonfény, a gyanú marad. Kitörlöd, itt nem lesz számonkérés, most nem, majd az ünnepek után! Az asztalon száraz mákoskalács-morzsák, halványul a karácsony. Újévi vidámság kellene az áhítat után.

Káprázat és árnyék

Hétfőként már a hajnal hozza, mivel nincs csöngőm, az utcáról aprópénzzel bombázza a bejárati ajtót. Irma, megfojtalak, morogva nyitok, kinevet, félretol, törtet át a házon. Illemre nem pazarolja a vészesen fogyó időt. Ki sem várja, amíg elpakolom sovány feneke útjából a könyveket, felére ráül. Morog, hogy rendes nő nem könyvekkel alszik. Elhallgat, villanásnyi idő alatt magába zuhan, már hangszínt váltva fogja tenyerébe a csészét. Cukrot ugye raktál bele, kérdi cérnahangon. Erről jut eszébe, hogy a tartalék zsák cukor elázott a pincéjében, amikor árvizet okozott a vízcsap. Hogy ő milyen szerencsétlen! Alig negyedfordulatnyi mozdulás, vékonyan csordogáló forrás napokig, most édesvíz alatt a lom. De mit kezdene egy egész zsák cukorral, nem érdemes a tárgyakban bízni, ha a sors is cserbenhagyja.

Mit mondjak erre? Tudom, hogy szereti, behozom, ölébe teszem a macskát, de kivételesen se lát, se hall, csak magában révül. Ismerem-e a feneketlen kétségbeesést, ami túlmutat a pillanaton, befeketíti a jövőt? Beletúr a papírjaimba, ideges, nyitogatja a laptopot. Az élet nem az, aminek látszik, ha írsz, a titok érdekeljen! Irma, én is tudom. Elcsípett tekintetében könyörgés, kicsit még viseljem el, amikor magának is teher.

Alkalmazkodom, miatta-e, vagy a magam gyávaságából, talány. Úgy teszek, mint aki nem sejti a bajt, ettől pokoli minden találkozás. Eljátsszuk, hogy nem tudom, hová tűnik napokra. Ha mégis kérdezem, azt mondja, hogy szeretője van, és rutinos hazugok módjára a szemembe néz. Az ő szemében zavaros nedvek, riadalom, kimerevített póz, és csillogás sehol. Támad. Kételkedni mernék, hogy mivel teste, lelke öreg és a csomagolás is régi, ezért nem akad hozzá való társ? Ő már valóság, nem egy illúzió, mint a fiatalok! Igaz, hogy rejtett tartalékok nélkül való, és azt sem tudja odaígérni, amije van még, nem hogy annál többet adjon!

Mert igenis, lehetne szeretője. A szó gyönyörűséges értelmében, nem az elcsúfított tartalma szerint, hogy házasságon kívüli kapcsolat szereplője testi érintkezés céljából. Jó, nevezzük úgy, hogy kedvese. Miért ne lehetne neki egy kedvese, akihez rendszeresen elutazhat, szép szoba, kilátással a hegyre, pasztellszínek, lehalkított élet, még a nővér is puhatalpú papucsban. Irma, kivel veszekszel, és különben is ez egy kórház képe, nem szerelmi fészek! Azt mondja, tegyek úgy, mintha hinnék a szavaknak. Én csak segíteni akarok, felelném könyörgőre véve, de megszakít, hogy akkor úgy tegyem, ahogyan az neki jó! Hagyjam a magam kényelmét, ne akarjak igazat, mindenáron valót, azzal ő nem bír el. Mondjam azt, hogy te Irma, milyen jól nézel ki, szépen csillog a szemed, és akár az új ruháját is észrevehetem. Harmincéves a ruha, de a nyomorult sorsára kér, ne merjek igazat mondani a maradék idejében soha! Jenőt említem, végre fölcsillan a szeme, már a macskát is megsimogatja.

… Jenő belement a játékba. Megkérdezte, szeretek-e karmolni, mondtam neki, hogy csak szeretnék, és lopva megnéztem a tövig vágott körmeimet, ahol semmi műköröm vagy hasonló. A nő, ha nem befektetésnek szánja, úgy tanultam, ne vacakoljon magával, mehettem kapálni a bosztánba. Ezzel ugyan nem karmolok, mutattam Jenőnek, erre megcsókolta az ujjaimat, és azt felelte, hogy én vagyok az ő napsugara, pedig akkor már két hete sűrű ködben állt a város. Szerencsére köd takarta a naplementét is, így nem fényképezhette. Mi bajod neked az én naplementéimmel, kérdezte. Mi? Az, hogy halálszaguk van, és hánynom kell tőlük! Erre ő, hogy Irma, ne hazudj, az a kezelések következménye, azt hiszed, hogy nem tudom? Ja, és azt is mondta a körmeimet vizsgálgatva, hogy ez a kékes árnyalat gyanús, nézessem meg a szívemet is. Azt feleltem, a szívemnek már éppen mindegy. Erre ő azt, hogy nem úgy van az Irma, az már régóta az övé.

Megjelent a Magyar Szó ÉRINTÉSEK című rovatában: http://www.magyarszo.com/fex.page:2011-12-14_Kaprazat_es_arnyek.xhtml

Olasz baba a kettős ágyon

Hétfő reggel, az élet aprói. Kiesik egy könyvből egy fotó, olasz baba kettős ágyon, hagyatékból megőrzött kép. Pillanatok sorjáznak, indul a nap. Sokesélyes kezdések. Például a gyerek, hogy hol a zsebpénzem apu? Ki hoz friss kenyeret, ha te itt gubbasztasz a gépnél? A macska nem jöhet be, nyomokat hagy a fehér padlón! Mondatok pattognak faltól falig, miközben sejthető, mégis napos nap lesz a mai. Aki még él, annak, mert közben olvasom, hetente egy nő hal a családi erőszakba. Veled nem lehet normálisan kávézni, akár simán így is indulhatott a veszekedés, és mi lett a vége: statisztikai adat, hogy hetente egy nő.

Két szívdobbanás közötti idő

Irma hol itt bukkan föl, hol ott, telefonál, elém lép a péknél. Ezerötszáz lépésről fölismerem, fogalmam sincs, honnét tudja, mikor megyek arra, amerre ő? Szerinte ebben a korban kiszámítható az ember, legalábbis a nők. Belemosolyog a napba, leegyszerűsíti a dolgokat, olyanokat mond, hogy két napig szédelgek: egyszerűt és igazat, de tanácsot soha sem ad. A birsalmasajt dióval az igazi, mondja akkor, amikor nálam már régen dió nélkül dermed a polcon.

Elkezdi, hogy „a te korodban én”, és mesél. Hogy milyen volt ötvenévesen. Akkor tanult meg sírni és mamuszt horgolni. Előbb nem akadt rá ideje. A síráshoz minek idő? Mosod az ablakot, és folynak a könnyek! Na persze! Kinevet. A síráshoz idő kell és magány. Vagy ahhoz, hogy meglásd a másikat, aki ezer éve az orrod előtt, például Jenő. De most nézd csak az időt! Nem értél rá, mert a gyereknek kamillateát főztél, vagy a dobozokban kerested a nadrágot, amit elraktál, hogy majd jól jöhet. Fél napig turkáltál, közben eszedbe sem jutott sírni, hogy miért nincs pénz újra? Vagy, mert a kertben gereblyéztél. Ha csípte a szemedet az izzadság, a por, az nem sírás, folyt a szemed sarkából a víz. Templom helyett sírni, akár, azt is lehet. Öregségére vallásos az ember, többnyire. Irmának jó a valóság, nem menekül, eleget nélkülözi majd, ha meghal. Istennel jól vannak, csak megköszön, nem kér. Ő is örül, és ad kéretlenül. Boldogságához elég a hála, hogy érezd, semmi sem magától, semmi sem ingyen. Egy gondolat azért jár.

Arra gondolok, Istenem, de jó nekem…

Jön Irma és mosolyog. Ez nem akármi. Te csak tudod. Mert a másik eset: a szomszédod, aki húsz éve az, és akkor sem köszön, ha átesik rajtad. Rosszabb, ha a kiszámíthatatlanságra játszik. Ha tényleg soha sem köszönne, megszokná az ember, egy idő után levegő. De ha néha kinyög egy jó napot-ot? Reménykedsz, megjött az esze, de nem. És akkor szökőévenként mégis, jó napot, hogy elbizonytalanodj. Irma járását ezerötszáz lépésről fölismerem, azt mondja, ő is az enyémet. Egyenes az út. Öt percen át érzem a mosolyt, azután látom is. Miféle érzelmek mozdítják az arc izmait, a nézésen mi változtat bentről? Aki számított az életében, az mind halott. Mégis mosolyog, azt mondja, Jenő, azután elhallgat. Később azt mondja: majd megtudod! Néha értelmetlennek tűnő mondatokat hagy maga után. Például, hogy érzem ezt az illatot? Mifélét? Ősz van, unt színek, már a táj is belefáradt, lassan seszínű lett a környék. Illat, itt? Tavasszal talán, vagy nyáron, vagy amíg érik a gyümölcs, de most? És napokig ilyesmik járnak az eszemben, hogy sírásra idő, meg illat, amit én nem is találok sehol. És ki az a Jenő?

Telefonál, hogy holnap nem ér rá, férfimunka van soron. Fát vág, kitisztítja az eldugult lefolyót, összeszedi az utcán a szemetet, és elvinné a kutyát sétálni, de nem kell, mert parasztportán ilyent ugyan minek? Az orvosnál sort vár, mindegy, hogy mivel múlik az idő. Nagyjából idelátszik a vége, mindkettőnek. Ott ismerte meg Jenőt, végre kinyögi. Jenő veszélyes. Olyan, mint az özvegyeknek a sírás, reggelente friss kávé helyett megszokható. De korai elővenni még egy párnát, még egy takarót. Nem a vacsorát dicsérte, vagy Irma szemét, hanem egész este csak panaszkodott, hogy nem látogatják a gyerekei. Irma azt ajánlotta, legközelebb tegyen úgy, mintha éppen Jenőnek lennének terhére ők. És ne forduljon el, amikor arcukon kiül a megkönnyebbülés! Túlélhető az a rettenetes csend, ami a fölismerés után a két szívdobbanás közé fér. Hogy már nem kell az ember, hogy fölösleges! Na, majd akkor gyere vissza hozzám, mondta Jenőnek Irma, a te idődből nekem éppen az a két szívdobbanás közötti kell! Jenőnek ez persze magas, nem jelentkezik, megijed. Irma lefolyót tisztít, és levelet zsákol, közben azt mondja, minek ehhez férfi? Elfordul, hogy ne lássam a szemét.

Antus, a mesélő ember - Csavargótermészet és hazavágyás

A környéken azt rebesgették, hogy a földek és a birtok gazdája egy francia gyártulajdonos, akinek őse ezen a tájon élt. A józanabb gondolkodásúak kételkedtek, és csak Antus szava nyomán éledt szóbeszédnek hitték, ami Antus családfáját és dús képzeletét ismerve mégiscsak közel járhatott a valósághoz. Ha Antus is ötlötte ki a javát, de van benne leellenőrizhető szál, amitől hiteles lesz a történet, és a mese valóságán túlterjedve is életképessé válik.

Antus felől a történet igazságát hivatalos papírok támasztották alá: francia fölmenője van! És a földek tulajdonosa mégiscsak ezen a vidéken vásárolt földet, és nem máshol, ez is tény, és tehette akár az említett érzelmi okból is. Ebbe a föltételezésbe kapaszkodva érdemes elgondolkodni azon, hogy Antus őse és a francia birtokos őse valóban ugyanazon a szőlődombon szüreteltek-e régen, esetleg egy és ugyanaz az a kettő? 

– És mikor találkozol azzal a franciával? – kérdezték alkalmi munkatársai. Antus borostás állát vakarva, mosolyogva sóhajtott: – Hol leszek én már akkor! Újabb utakra gondolt? Vagy arra, hogy a halál előbb jön el érte? Ha a halálról esett szó, vagy különösen akkor, ha olyan ember temetéséről hallottak, aki évtizedeket is élhetett volna még, Antus azt mondta, hogy az élettől kapott sok jó után azt kéri ráadásnak, hogy akkor vigye el a Kaszás, amikor egy szűz területbe elsőként szúrja bele az ásót. Lehet az egy özvegyasszony virágoskertje, vagy a kábeltévéseknek előkészített árok, az neki mindegy. Amikor az a semmi máshoz nem fogható földszag eléri az orrát, akkor! Ha már muszáj. Az özvegyasszonyok kertecskéire tett durva beszólásokat elengedte a füle mellett.

Csavargó természete apai ágon öröklődött, egyik dédapja Franciaországból származott, a mese szerint akkor keveredett erre a vidékre, amikor az ottani szőlőjét végleg elpusztította a filoxéra, és a családja tönkrement. Itt telepedett le, bánáti lányt vett el feleségül, számos gyereke születet, akik nyugtalanságát örökölve sokfelé eljutottak, a szomszéd faluba, Bácskába, a tengeren túlra is. Antus, ha volt, aki hallgatta, százötven évvel ezelőtti eseményeket úgy szőtt a kínai piacon előző nap vásárolt papucs történetébe – nem magának, csak megunt szeretőjének vette búcsúajándékul –, mintha az idő teljesen lényegtelen tényező lenne, és minden elbeszélésében csak a helyszín a fontos. Már legény korában megtalálta a lehetőséget, hogy a falu határát minél messzebbre hagyja maga mögött. Mostohaapja öröksége miatt mindig volt miből elindulni, és ment, amíg a pénze vitte, aztán alkalmi munkákból találta föl magát. Híre kelt, hogy köze volt az Idegenlégióhoz, bár rossznyelvek szerint már a jelentkezésnél visszahőkölt. A meghátrálással egy fogadás tétjét veszítette el. Amit mindig hárított, az éppen az idegenlégió vagy a katonaság témája volt. Egy férfi esetében ez különös, hiszen ahogyan a nők örök életükben visszatérnek a szüléseik elmondásához, a férfiak a katonaévek eseményeit nem tudják elégszer ismételni. Az albán hegyek között volt katona, ahonnét férfihoz nem méltó panaszáradattal teli „dopisnicákat” küldözgetett anyjának, ez akkor derült ki, és néhány napig szórakozott rajta a falu, amikor véletlenül a levélköteg is a könyvtárnak ajándékozott régi újságok közé került. A levelezőlapokon tintaceruzával írt épületes stílusú bekezdésekben hol ételért, hol könyvért, hol a katonaidő rövidítéséhez való közbenjárásért könyörgött. A magányos őrjáratokon tériszonyát leküzdve csodálta a hegyek szépségét, erről is írt anyjának, de ezt is a síkság utáni sóvárgással fejezte be, hogy nagyon menne haza, már a második naptól kezdve. Nehezen múlt el a két év, és később soha nem volt ennyi ideig egy helyen. Pedig tudta, hogy mindenhol ugyanaz, fa, fű, virág, föld és víz, de az emberek sem különböznek, mindenhol ugyanazok között a gondok között gyötrődnek, és örömük is majdnem azonos. De ha egy helyet megszokott, nem ébredtek benne új gondolatok, a történetei mintha nélküle történnének, és végtelenül unatkozott, ha az újdonság fölfrissítő ereje nem költözhetett a szívébe. Elment, új tájhoz szökött, ismét élt és gondolkodott, mesélt. Történetei, hogy igazán újraélhetők legyenek, ahhoz hazakívánkozott, mert mégiscsak az otthoni kocsmákban esett neki legjobban a szó, amik fiatal korában még egészen reggelig tartottak nyitva, több helyen muzsikusok marasztalása közepette lehetett múlatni az időt, elszórni a pénzt. Húsznál is több kocsma működött a faluban.

Megjelent a Magyar Szó, Kilátó című mellékletében: http://www.magyarszo.org/fex.page:2011-11-06_Antus_a_meselo_ember.xhtml

Reggel, amire nem jött este - Halottam napja

Diófalevelek füstjében a falu. Kéretlenül jönnek a halottak szemből. Emléküket fokozza a lombhullás, a hajnali fagy, a szemet maró füst. Álmomban Sándor kérdez, Irma, behordtad a krizantémokat? Kacsasültet követel párolt káposztával. Ő szerette, én nem, most megetetné velem mind. Terítek neki is. Végigbőgöm az ebédet, holtából is kínoz. A macska a damasztabroszon ül, eszi a tálból kiemelt kacsacombot, érzi, ez más állapot.

Sándor tárgyai is halottak. Táskányi holmi kerül hozzám. A koporsóba csempészünk ezt-azt, szabály van rá, hogy mit lehet az elhunyttal temetni. Viheti a mozdulatot, amivel a kórházban arcát utoljára a kezembe fogtam. Meleg volt, finom érintésű, de már vibrált a türelmetlenségtől. Ment volna már. Estére találkozunk, mondtam, mert siettem, dolgom volt a postán, az élők olyan elfoglaltak, de majd estére…! Estére jövök, könnyű lábbeliben titkon beosonok. Azt is ígértem, hogy minden jó lesz. Ő utoljára azt mondta, Irma, ha hosszabb időre maradsz távol, otthon áramtalaníts!

Gyásznapok. Téblábolás, holmik válogatása, a hiány a falakból sugárzik, sorra alszanak ki a fények, fakulnak a dolgok. Ezt a zoknit utoljára vetted ki a fiókból. Morogtál, hogy lyukas, zsebbe teszem, majd megjavítom, mint régi asszonyok, pedig nincs is stoppolófám. Ilyen elmaradt tettekkel mentenélek vissza az én életembe. Hirtelen megfordulok, leverem a bögrét, már senki sem áll ott, ahonnét a hangod jött, hogy Irma, hagyd azt a zoknit, nem fontos!

Nyers, kegyetlen illatú virágok halma mögött még az ideiglenes, fehér műanyagbetűs neved, de már jön az ócskás, pakol, és rágyújt ott, ahol te soha, és a házi dohányból csavart cigarettájának bűze végképp kiöl az egykori otthonodból. A házat lezárjuk. Bűnbánó tekintettel mentegetődző motyogás a temetőben, tudjuk, hogy hallod.

Próbáltam megfejteni a halált, amiből arcod hideg fénye világított. Csak a neonvilágítás, és a fehér lepedő, súgtad túlról. A szomszéd ágyon fekvő férfi kezén légy ült, azután egy újabb. Fogva tartott az utolsó pillanat, menjetek már, mondtad, és akkor benyitott az ápolónő.

Otthon a megálló óra dermedt csendje idéz: itt jártál, amikor mi még kétségbeesetten sirattunk a visszhangzó folyosón. Kapaszkodtál, a megszokott helyhez, a tárgyakhoz menekültél, ahelyett, hogy a friss holtak ámulatával nézted volna túlról, hogy a tőled kapott piros sálba temetett arccal, minden pózt és tartást vesztve zokogok a gépies részvét és a már őszinte együttérzés határán tétovázó hivatalos személy vállára borulva.

A temetésen a hátam mögött két férfi mesélte, hogy mennyire féltél a sötét, zárt helyektől, és most ez vár rád, a frissen ásott mélység. Huszad magaddal remegtél a penészszagú pincében, a köpenyt görcsben markolva, mint a többiek is mind. Amikor eléd tették az üveget, te fölrúgtad és kirohantál a levegőre. Őrült öngyilkosjelölt, visszarángattak maguk közé és indulatukat levezetve téged rugdostak véresre. Azóta volt beteg a veséd.

Hagyj élnem, könyörgök az álmatlan éjszakák közepén, te mégis belebújsz minden titkomba. Élőnek könnyű hazudni! Erő sem kell, rejtik a hamist a szavak, a tárgyak. Fölhasogatott párnák tollviharában kineveted kétségbeesésem. Átfogod a derekam, úgy érintesz, hogy ébren is éget, játszol velem. Ne tedd, gyertyaláng táncának könyörgök, hány ima és sóhaj kell még, hogy végre halott legyél, olyan halott, amilyenek a többiek! Csenden simulnak a nemlétbe. Te csontig nőtt álarc, már nem szeretlek, felejtenélek! Az élők konokságával és gőgjével mondom, hagyj végre békén! De te nem hagysz, mert volt egy reggeled, aminek nem lett estéje, pedig én vak hittel megígértem neked. Büntetsz, és az én estéimet veszed el cserébe.

Kórháztöltelékek

Megjelent a Magyar Szó ÉRINTÉSEK című rovatában

Októberben az ősz bátran a szemedbe néz, novemberben már bűntudatosan, vagy fáradtan, mindegy miért, de nem tűri el a tekinteted. Sándor azt mondja, novemberben műtétje lesz, de én attól ne féljek, és közben nem néz a szemembe. Elhallgatom, hogy csak arra várok, hogy elforduljon a sarkon, és megyek utána. Látom a jövőt. Az avarszagot is visszaadja az álomkép, a rothadó hársfalombban megrekedt nyár virágillatát, és azt is, ahogyan a télen a vékony ereken át az arcomra csorog a hólé. Ki nem álmodik rémeket a kórház árnyékában?