A virradat a gondtalanság színeiben. Káprázat, csak percekig tartó, de éppen ettől jó. Indulni kell, később már késő, mert mint mindig, az első útvonal szembe az ébredő Napnak. A látóhatáron vészjósló kerekség. Vöröslő, frissen született, naponta ismétlődő csoda. Még alig érkezett, de máris bágyaszt, gyengeséget visz az izmokba, és nehezíti a légzést. Ereje árkokba, kutak mélyére, lomos fészerek hátsó zugába, pincékbe, pókhálós kamrákba szorítja az éjszakát.
Mások is korán. A közeli folyócska partján horgász röptet méretes teknősbékát. Csobbanás, körgyűrűk a partig, a fölcsapódó, majd visszahulló cseppek körül keletkező köröket elnyeli a nagyobb hullámzás. A horgász azt mondja, hogy a harmadik teknőst szedi le a horogról. Napos napunk lesz, teszi hozzá, és közben a székével vacakol. Mosollyal enyhített gondolatát elcsípem: menjek már az utamra, ma ő sem sokáig marad! Homlokán izzadság gyöngyöz, bennük sok kicsi, vörös nap. Az ókori csillagászok a Szíriuszra fogták a júliusi kánikulát, aminek mi okát sem keresve, pihegve várjuk a végét. Munkára, elmélkedésre alkalmasabb az ősz.
Napsárga, csillagszerű virágok járdára hullt szirmán taposva lépésre lépéssel, percre perccel múlik a gyaloglásidő. Hajnalban az utcák a napközben rejtett arcukat mutatják, kivételezett a korán kelő. Néhol kapuhoz simuló kutya pislant, közeledésemre fejét emeli csak, teste mozdulatlan. A tegnap elcsatangolt fáradt ebet éjszaka nincs, aki beengedje, türelmesen várja a kapunyitást.
Rendkívüli forróság, mondja a rádió. Egy épülőfélben lévő ház visszhangos szobájából hallatszik a híradóvégi időjárás jelentés. Ehhez alkalmazkodó kőművesek dolgoznak a házon, öt órakor kezdhettek. Öreg mester simogatja az ablaknyílás élét, mellé érve megszólítom: úgy tudtam, hogy az inasra bízzák a szegleteket, az ablakok közét, mert bár piszmogós munka, de a szakmát tanulni kiváló feladat. Az öreg legyint, és ha már a munkától eltérő mozdulatra vetemedett, egyben megigazítja fején a micit. Már majdnem hallótávon túlra érek, amikor egy mondattal utolér: – Írd meg Babám, hogy nincs olyan inasom, aki kedvvel és önként lett kőműves! Aki muszájból építőipari munkás, arra inkább ezt nem bízom!
Egyszerű, gondolom, Babám. Útközben kóstolgatott megszólítások: Édesem, Csillagom, Napsugaram, Babám és végül a Kicsim. Hiába mondtam neki, hogy legyen résen, Irma beleesett a csapdába. Tegnap visszahozta a laptopot, mert közösségi oldalon többé nem ismerkedik, inkább egyedül marad örökre. Kert, virágok, templom, horgolás és a forró, nedves csirketoll bűze, ráadásul a fülledt nyári éjszakák önmarcangoló gondolatai. Miért? Az adatok! Kilenc özvegyasszony és egyetlen özvegy férfi! Nem akar temetőbe járó özvegységet, és a néhai ura pizsamájában aludni, annak a gödrös ágyfelében! Mondom, Irma, ez hülyeség. Ő erre azt, hogy mi jól belefonnyadtunk a nyárba! Az életünk nyarára gondol, nem erre a néhány nap múlva emlékké váló évszakra. Nagyjából már mindegy, hogy mivel verjük el a maradékot. Megfigyelted a tudatlanságuk bölcsességében élő állatok magatartását? Hiába keresel bennük aggódást, azt sem tudják, hogy az mi.
Szúr és zörög a kert füve, mert puhító harmat ilyen reggelekre nincs. Jenő, ahelyett, hogy gyalogolna, az árokparton fonnyadt mohát és aszalódó meggyszemeket vadász. Azt mondja, hogy nézzek csak rá, vele is hogy’ elbánt ez a nyár! De a kert majd kizöldül újra, a többi meg úgy jó, ahogyan van! Irma kineveti, mert szerinte így hamarosan sírós öregember lesz belőle, aki majd a vén macskájával és a szelídített tyúkjával – azzal a régen fazéknak szánt rongyos lábú vénséggel, akit ráadásul Napsugaramnak hív! – ül a ház sarkán, és bánkódik az elmúlt nyarak kihagyott lehetőségein. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
