Egy múltban fontos dalmát ismerőse szerint, aki vénségében még sírni tud, és akinek a gyomra elbírja melegen a töpörtyűt, az boldog ember. Irma mondja, miközben az öreg kosarából egy egész tál frissen sült töpörtyűt vesz elő. Gyorsan rakjam át a saját edényembe, mert siet haza a magáét elrendezni, üvegben, zsírral leöntve tartósítja. Melegen nem jó lefedni, azért hozta szabadon, és a tálban, és mert újabban a zacskóba rakott ételtől kiveri a víz. Nem vénasszonyos rigolya, inkább a ló túlsó oldala, mert előtte évekig a magányos életére és az időhiányra fogva gyári koszton élt. Zacskós levesek, konzervek, bolti fölvágott, előfőzött és fagyasztott ételek, gyári kekszek, sós ropogtatni valók. Aztán jött az allergia és az undor a zacskóktól. A zománcozott tál, amiben az illatos és ropogós töpörtyű, ötvenéves, de hibátlan és olyan, mint az új. Ha az ember vigyázza a tárgyakat, a múlás kevés kárt okoz bennük, mondja gondolatomra. A gyengéd tekintet, ami a hozzánk nőtt eszközöket érinti, mint a védőburok. Pedig nem dísz a tál és a kosár sem, utóbbival még Belgrádban is megfordult, ahová fiatalon piacozni járt. Éjszakai vonatozások, vágott csirke és tojás, gyorsan kialakuló, állandó vevőkör. Mentek a dolgok, mint a karikacsapás, szemvillanás alatt elfogyott a garantáltan hibátlan áru, alig érkezése után tele pénztárcával fordulhatott vissza. Hazafelé a bevételt a blúza alatt egy nyakába akasztható táskában tartotta, ölében a kosarat, de aludni így sem mert. Koppant a feje a kosár karján, ha váratlanul elbóbiskolt. Erővel nehéz és fájó dolgokra gondolt, amik éjszaka is ébren tartották volna. Veszteségekre, csalódásokra, igazságtalanságokra, akadt belőlük elég. Vagy a hosszú hunyásokat kívánó szemét az út menti fákra fordítva boldog jövőt tervezett. Nem ilyent, mint ami van, és nem itt! Olaszországot álmodott magának. Tengerpartot-e, vagy inkább a hegyeket, az most már mindegy. És örök tavaszt szeretett volna, vagy inkább örök őszt, mert a nyár és a tél véglete mindig riasztotta. Mindegy, hogy mit és hol képzelt, csak el innét és mást! Itteni betegség az elvágyódás, mondta öregapja, ahová az ember születik, ott a dolga, és ne meneküljön előle. Minden további okoskodása parancsba fúlt, hogy indulás a henteshez fél kiló töpörtyűért, vagy a tyúktetves ólba söprögetni, amit aztán hamuval terített, mert szagtalanít és fölszívja a nedvességet, de állítólag a tetvek ellen is használ. Ha azt hallja, hogy tetves világ, a szavakra orrában azonnal föléled az ólszag, a por és szemet maró pernye emléke, a karjában a hóna aljáig mászó tyúktetűket leseprő önkéntelen mozdulat, a kakas karmolása most is égeti a lábát, és a tyúkürülék alatt nyikorgó talicska hangja olyan bántás a fülének, mint akkor. Évekkel később végre utolérte a hosszú vonatozások lehetősége, Lovran, Rijeka, Trieszt. Tengerből többet kapott itt is, ott is, de Olaszországból csak piacot és boltot látott. Olasz baba fodros ruhában és csigás hajjal, műselyem ágytakaró és keményre tömött hengerpárna azonos anyagból. Farmernadrágok, amiket jó áron adott túl, bár felénk akkor azt tartották, hogy rendes lány nem veszi föl. Filctollak, rekeszes, cipzáras tolltartók árkülönbözetén megkapta az égbe merülő hegyeket, vágyai elérhetetlen magasságát láthatta. Zsebben hozott haza magjából alig kihajtott pálmát. Gyökereztetni lopva tört leánderhajtást. Egy gyorsan támadó és még gyorsabban elmúló szerelem dalmát hősétől gránátvirágot és gránátalmát kapott búcsúzóul, egymás mellett és egy időben a kettőt. Nem értette, hogy egyszerre a virág és a gyümölcs? A férfi mosolyogva mondta, hogy mert a szerelem és a termékenység jelképei, és mert a gránátalmafa olyan, mint az igazi nő: a már érett gyümölcsei mellett még illatos virágokat is bont. No, de ez most már mindegy, adjam azt a tálat, indulna haza. Nem kérdezte, hogy én bírom-e a friss töpörtyűt, és hogy tudok-e még sírni. És egyáltalán, az csak egy régi mondás volt és egy régi férfi: számít-e még? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
