Azt hisszük, hogy csak üresen múlik velük az idő – egy részével talán igen, akikre hat a tömegbutító erő –, de van, akit nem lehet reklámokkal és agysorvasztó kellékekkel megtörni, megállíthatatlanul nő bennük az értelem, van fülük és nem vakok, érzékszerveiket időben élesre állították. Hozott anyag, hajlam, vagy tanult erények, az mindegy, hogy így van, az a fő! Egyszóval ne aggódjak, nyugtat már lejjebb adva, mert bár nem a korosztályának való a Szerelem a kolera idején, de elfér a fejében, mert amit most nem értett belőle, majd megérti később. Idejében, és példának itt van akár Ady gyönyörűséges verse is, ami még talán sok egy iskolásnak, mert koránál fogva hogyan is érezhetné át a Héja-nász az avaront? Talán a fiatal tanárnő sem, aki könyvből elemzi, miközben éppen a boldog szerelmesek rózsaszín felhői között lebeg, de egyszer eljön az idő, amikor az őszbe induló, fölborzolt tollú szerelmes héják, az utolsó nász, és a lehullás az őszi avarra már nemcsak szép verssorok, hanem a gyomron vágó saját tapasztalásra a legtalálóbb rím. Ott kezdődik a tetszésen és a csodálaton túli megélése a versnek. Mosolygok, örülök, mert a gyerek csupa erő és akarás, mert szárnya nőtt és mer repülni vele. És társaival a mélabús, kedvetlen, föladó közeg fölött ők a szabad madarak. Kell az ilyen, mert a mindent föladott, belenyugvó, lecsapott fejű, fal mellett osonók így is többen vannak. Már a kapuból hallom, hogy szia, majd jövök! Ihletadó könyvek segítségében bízva fordulok be a magam világába, ismét és szomorúan, de már csak megszokásból megállapítva, hogy az élet mégsem az írás, egymást kizárja a kettő, akkor is, ha már húsba nőtt álarc, elrendelt életforma, túlélési kellék, levegőm és tűz. Irma azt mondja, írás helyett inkább élnél, hogy mire megöregszel, legyenek emlékeid és miközben a napra kitett hokedlin bóbiskolsz, legyen mire visszagondolnod! Nosztalgia, legyintek – fájdalmas visszatérés a múltba, túlzásba vitten káros és rombol, ha a fiatalokról van szó, akkor kifejezetten ártalmas, és öregeknek is csak módjával adagolva haszon. Magányosoknak talán mankó lehet. Mégis, inkább a jelent, mint a hiábavaló visszatérést a régi időkhöz! Csakhogy az írás lekapcsol a pillanatról, párhuzamos idő jó esetben, vagy a vonat visszafelé visz. Olyankor például csak szélről érint, hogy július végén a lilaakácok csúcsa virágban, szépséges ígéret. Hosszú őszünk lesz, mondják felénk a másodvirágzásra, és örülni kell, mert a hosszú ősz mindig jó: békés, szelíd ráadás az év megelőző, érzékeket és türelmet próbára tevő, szélsőséges hónapjaira. Vetted észre, kérdi Irma, hogy miféle hetek, hónapok múltak el fölöttünk, nyomot alig hagyva? Teszi az ember a dolgát, gépiesen kel és fekszik, két időt él, az ébrenlétét és alvásét. Utóbbit néha félálomban a napi gondokkal viaskodva, hogy aztán az ébrenlét idejét meglopja az álmodásnak. Később azt tapasztalja, hogy értelme itt is alig, de amott sem sok, mert szétválaszthatatlanul összemosódik a kettő. Tudod-e mi ez, kérdi Irma, kezében egy kinézhetetlen barnaság, amiről hamarosan elárulja, hogy csak egy már romlott grapefruit. Kabala, vagy ha akarom, Jenő szíve. Merthogy régen a japánakácok alatt megígérte neki, hogy vigyáz a szívére, és jobb lesz, ha Jenő nem eszi kilószámra a grapefruitot, mert állítólag megváltoztatja a gyógyszerek hatását. Olvasta, mert ő mindenfélét elolvas. Olvasott az énekelve haló hattyúk mítoszáról is, de miattam majd annak is utána néz, hogy élet és szöveg között van-e határ és hol?
