Az álmok hajnali fényre tűnő részleteiben keresgélsz ünnepi előjelek után. Csontkezek szántotta éjszakák vörös párhuzamai a karon, éles köröm nyomán serkent vér bőrre száradt cseppjei: mennyország és pokol vegyüléke. Az ünnepvárás nézőpontváltás. Ajándék az ősz végét megélni, a telet átvészelni föltámadás, tudod és néha félsz. Fahéjillatú félálomban ismeretlen érzések, gyomor tájt fájás, gyorsabban ver a szív. Ennyi lenne? Égi fogason az őrangyal szárnya, gubbaszt a vállon. A télben nyughass kicsit, vagy vigyázza teteidet más! A szív komoly dolog. Tegnap azt hitte, elrontja a családja ünnepét, ha megáll a hullámvasút és tovább sem lent, sem fönt, vége. Mindig csak éppen az számít, ami most van, csak ebben a pillanatban lehet ünnepünk. Ki ne hinné el?
A templom melletti park csonkított fái alatt valószerűtlen jelenet. A japánakácok csendes panasza elsikkad a nyüzsgésben, a járókelők néznek, ki ez az idegen velem, és miért ülünk a falu közepében? De miért ne ülhetnénk le bárhol? Ünnephez közelítő szabadság. Térdemre fekteti a Salvador Dali-albumot. A kedvence, és miatta Spanyolországról álmodik. A hétköznapok, a tapasztalás, a képzelet miféle játékából lesz alkotás, vasárnapi munka? Varázslat, nevezhetetlen élmények sora. Másféle és jól behatárolható vágy, amikor térdemhez ér a keze: zavart mosoly, amikor karórájának csatja a harisnyámból magával ránt egy szálat. Az élet felétek sűrített történelem, könnyű itt írni, mondja, de a szeme azt, hogy inkább bátoríthatnál. Rólunk beszél-e, vagy még a spanyol tájat látja az öregapám idejű japánakácok elé? Mitől könnyű itt? Tompuló érzékek. Elnehezedés, sorsunkba süllyedünk, mint tégla az iszapba. Írd meg, mondja, és köszön az arcába bámuló asszonynak, aki megvető tekintettel, lebiggyedő szájjal, vállat rándítva lép tovább, és azt mondja, hogy „pihhhhhhh…!” Még ő van sértve, otthon két pofont kap a gyerek, és nem érti miért.
… csobbanás, a tégla a Krivaj iszapos fenekébe süllyed, nyomán indiai táncosokat idézve igazodik helyre a hínár. A gyűrűk partot sem érnek, a gyerekarc pofonoktól piroslik. A családon belüli erőszak fogalma még szótárban szunnyad, a szülő akkor pofozkodik, amikor elkapja az ideg. Rosszabb az előre megtervezett verés, vagy a „ha jön apád, megvagdos!” kezdetű mondat. A gyerek azt hiszi, azért kap pofont, mert fáj a víznek a tégla, és fájdalmat okozni nem szabad – kivéve, ha az teszi, akinek a simogatás a dolga. Hogy megtanuld, nem dobunk a Krivajba semmit! Indoklás az indulatra. Pukkadt disznótetem, zsákba csomózott macska, a part menti növényekbe akadó baromfihulla, színével tájba illő üvegpalackok félreviszik a magyarázatot – másoknak szabad? Nem pofázol, és újabb pofonok. A műanyag még ritka, a tejes zacskót őrizik, mint erkélyét, drótra csíptetve szárad. De többnyire kandliban hordjuk a tejet a szomszédból, a bolti tej az ünnep része, olyankor több kell.
Otthon a hátsódeszkáját vesztett padon isszuk az utolsó kávét. Késő őszben járunk, mondja, és megérinti a régen havas telet idéző hajam. A hengerré sodort Dali-albummal figyeli a fekete madarak raját. Néhány bánatos károgás után csönd. A nyílként kertbe vágódó ragadozók némelyike a keleti ablakban végzi, ami olyan, mint az alagút, ami kivisz ugyanarra az égre. De a látszat ellenére nincs ott semmiféle átjáró, éppen hogy ott lesz az utolsó repülés vége, a végső ünnep a tisztán tükröződő égbolt szabadságot kínáló káprázatában.
(Megjelent a Magyar Szó, Érintések című rovatában)
 |
http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek |
