2012. április 24., kedd

Árnyékok


Jenő rendezett szőlőskerttel, szépen metszett körtefákkal álmodott, árnyékos ház elejével. Jót jelent, hamarosan megbízható asszony téved a portájára, készül. Nem Irmára gondol, állítja, miközben tudjuk, mindig csak rá és másra soha.
Műanyagablakra cseréli a régi, keresztes osztásúakat, nehogy vén banyát vonzzon be a korhadt félfáival. Nem az ablakokon múlik, mondom, inkább szenet vegyen a jövő télre, és Irmát amúgy is kórházra emlékezteti az új módi, de Jenő süket, mint a holdvilág, mert elveszítette a hallókészülékét. Az idén másodszor, Irma szerint azért, mert Jenőt nem érdekli, amit más mond, megy a saját feje után. Mint amikor kútásás közben a folyóhomok veszélyére figyelmeztették, és tíz méter mélyen a földben már nem magán, hanem másokon és egy hajszálon múlott az élete. Kihúzták, legyintve rázta magáról a port, közben morgott, hogy mert elcsúsztak a gyűrűk, na és? Ilyen társak mellett mitől féljen, és dolga is van: Irma miatt nem halhat meg, ha szeretne sem. Április a kúttisztítások ideje, de utoljára, amikor az oxigénhiány majdnem elvitte, azt mondta, ebből elég volt.



Ha volna még időm, keresnék egy tanárt, aki megtanítana rajzolni, mondja Irma, akit az áprilisi zsongás úgy sodort el, hogy azt hittem, soha sem látom. Későn jött rá, miféle hiányok szaggatják, például ez a rajzzal. Ha volna idő, a legmesszibb célnak menne, miközben bizonyos koron túl ott terem, ahol akar, lehet az bármilyen távolságra a térben. A sokszor vállalt költséges és fáradságos utazás végpontja úgy beleég az emberbe, hogy egy visszagondolás is elég, és máris hat például a tarcali völgy mélye, ahol minden természeti föltétel egyben adja magát, víz, föld, erdő, kövek és a súlyos levegő, a rothadás és az induló élet kevert lélegzete. Most nem kell sem József Attila, sem a Biblia, gondoljak bele, milyen fanyar sorok, és ha véresen komolyan veszi? Mint amikor a gyomrát rántja össze a keserű. Az élet nem ilyen, állítja. Milyen? Derű és nevetés, ülni a diófaárnyékban és elégedett lenni a kijutó kevéssel. Később a faluszélen fényképezzük a frissen festett muskátlikat, a játékos megoldást a romjelöltségéből megmentett vasútállomás egykori ablakai helyén. Egy fiatal nő botladozik a korlátnál, féltjük, magában beszél, és megnyugvás, amikor végre a falu felé indul. Az is él, akinek egyszer halott gyereket adtak a kezébe, és az is, akinek még ennyi sem jutott, csak a kiszakadt darab hiánya örök időre, jut eszébe Irmának a nőről. Hagyjuk, ne beszéljünk erről. Ha a ritkán emlegetett dolgot valaki előhozza, az elhallgatás a kivételesen komolyan vett szabály, mert a panasz idejében kellett volna a megfelelő személynek. Ha nem jött össze, hát nem, néha elfordul a Lét figyelme, Isten belefárad a törődésbe. Nem nyugodhatsz? Akkor ujjadra a kalapáccsal, üvöltésednek keret, ráfogott oknak elég. Reggel arcod újra a Napnak, lelked az égnek, tiszta vagy a fájdalomtól, mint a hó.Hazafelé az új idők szele majdnem lesodor bennünket az útról, fékezés, por, harsány megjelenés. Szólítsam Józsinak, és vállamra teszi a kezét. Lépést hátrálok, erre ő is egyet felém, szeme a szememben. Hadarja, hogy jó árat számol, és azonnal szereli a „légkondit”! Nyitja a kocsit, dobozt bont, mutogat. Hivatkozik, ha annak a férfinek a másik utcából jó, akkor én sem alább, mert ez most úgy kell, mint ötven éve a hűtő. Nálunk akkor még jégszekrény volt keményfából, jégtartállyal, és konyhaszekrénynek használtuk, százéves lenne most. A mester értetlenkedik, akkor a konyhai hűtőt inkább hagyjuk. Mennénk, visszatart, és a férfivel győzköd, aki az addig fél házát takaró diófa törzsét adta érte, és most a két utcai ablak között, hogy látsszon, a légkondicionáló külső része fehérlik. Amikor már otthon, Irma végre levegőt vesz, azt mondja, ebből is látszik, hogy Jenő tényleg nem hozzá való, de attól még az eladott árnyékot megemlegeti.