Minden csak díszlet, a hétköznapi értelem ráfogott, és ha ez az értelem valamitől darabjaira hullik, a dolgok lelküket vesztik, és mögöttük a végtelen üresség. Jenő ilyenekre gondol, hogy a műsorvezető beszéde alatt ébren maradjon. Bánja, hogy eljött, inkább otthon bóbiskolna. Bölcselkedő gondolataival a kezdettel bíró dolgok elkerülhetetlen végéhez, a mulandóságához ér, amikor a kinek van kérdésére fölriad, mehetünk.
Türelméből annyira telik, hogy Irmát előre engedi, és a széken, ahol előbb a nő keze pihent, megérinti a helyet. A kéz gyorsan tűnő melegét, vagy hasonló finomságot elcsípni és napokig élni ennyiből? A reménytelenül szerelmes szalmaszálnyi kapaszkodója, aki úgy vágyakozik, hogy fél is, mert mit kezdene, ha Irma holnaptól szemből a valósággal rontaná el az álmot? Veszne a káprázat, a néha keserves, vagy a máskor békés és meghitt aprókból összerakott érzés, amitől ő több lesz, de Irma sem kevesebb, csak ha lehullna az égből, ahol a semmire épített, áttetsző üvegpalota már lakhatási engedéllyel bír, és Jenő szerint örökre kettőjüké.
A valóság és az álom élhető keveréke, az egyensúly a fő, hogy ne maradjon túlságosan sokáig itt és túlságosan hosszan amott az ember. Amikor Jenő azt mondja, nincs ideje, elfelejti, hogy mert sokat vacakol odaát, átálmodozza a napot. Kapát szívesen élesít, és hosszan kalapálja ki a kaszaélt, borsót is fejt, és ha kell, kiválogatja a padlásról az utolsó doboz zsizsikes babot is. Jóízűt révül a gépies munkák közben, elviszi a pengés, vagy a tálban koppanó szemek hangja, és ha ráadásul a körtefa alatt ül, akkor a madarak éneke segíti a repülést. Ha szólnak hozzá, soha sem hirtelen, inkább lassan tér vissza, mint aki bánja a valóságot, és azt mondja, tudja, hogy gyorsan nő a fű, de majd holnap nyírja le, kit zavar az, ráér.
Minden dolog ráér. És másnap hajnalban, amikor még géppel zajongani illetlenség, ő már a fű közé keveredett, foszlott plakátokkal együtt darabokra szaggatja a csendet. Felejtve a másokra figyelés, a tapintat, hogy azért mégse ilyenkor, a szomszédok legédesebb álmába ront. Hajnali ötkor borotválja földig az árokszélt, szerinte májusban pont így a jó. Megáll, amikor végre kész, és bevezető nélkül morog az első álmos járókelőnek, hogy igénytelenek a nők, mind vörösre festi a haját, a törődés önmagukkal ebben merül ki, az egyforma árnyalatban. A kapuból utánanézni az iskolába induló gyereknek, az szép, bár kényszerből az egész napos anyaság, mert munka nincs, és ez a baj. Közben kit érdekel, hogy az idén ezen a hétvégén látszott a legnagyobbnak a Hold? Azt sem érti, hogy Irma az utóbbi időben miért nem jelentkezik, ha él? Vagy ő lenne az írással soron? A járókelő válasza értetlen nézés, de azért köszön, mielőtt elsiet, és mivel a maga baja foglalja le, gondolni is elfelejti, hogy ez a Jenő bolond.
Hogy megbántam-e, de hiszen legszívesebben széttéptelek volna, válaszolta Irmának Jenő, miután elrakta a fűnyírót és végre megnézte az egy hete kapott üzenetet. Fogjuk rá, hogy Jenőnél ez a széttépős kijelentés csak a május őrülete, mert ő különben szelíd, mint a galambok, bár már a galambokban sem, és a régi mondások igazságában sem bízhatunk. A mondás abból az időből származhat, amikor még vadrózsabokrok hajoltak a flaszterjárda fölé, és amikor az Irma-félék kislányként tanulták a szépség titkát, miszerint májusi hajnalok harmatával kell arcot mosni, vagy a csábítást gyakorolták, és a jázminbokor virágai közül bátorítón mosolyogtak az ilyen Jenő-félékre, akiket anyjuk túlságosan magának nevelt, hogy aztán jussuk az évtizedekig tartó gyámoltalanság, a nőkkel való keserves küzdelem legyen. Irma visszaírt, és Jenő bár kétszázat verő szívvel, de azonnal elolvasta, és utána napokig csak a mitológiákat bújta. Hogy ő lenne Dionysos? Ugyan, Irma téved! … vagy nem is, mert néha tényleg széttépné ezt a nőt. Őrület!
