Például elindulsz gyalog. Behízelgi magát a falu, ízek és illatok, furcsa érzet, mélyebbre húzod a levegőt. Sírnál is, de mégsem, arra mindig bővebb magyarázat kell. Jaj, csak ez a falu kínoz, ahogy jön szemből az út, és ami lehetetlen: a múltból fordul vissza! Otthon az ideiglenességedben, megszokható. Érzed a nárcisz illatából, az üde zöld színekből, és abból, ahogyan melléd ül egy kóbor kutya, megbök az orrával, azután ő is arra néz, amerre te. Szőlőkarók sora, hegytető, a csúcsra érve kifullad az ember, még ilyen kicsi hegyen is, de ami itt és most nekünk a világ teteje. Irma utolér, alig kap levegőt. A szakszerűen metszett tőkéket nézi, és azt mondja, hogy otthon van a témában, mint bor a színházban – hol hallotta ezt? Sehol, olvasta. Az ember elolvas mindenfélét. Jenővel színház az élet, és a vörösbor olyan drámai, ugye értem az összefüggést? Delelőn a Nap, az árnyékok túlságosan rövidek, néhány képet mégis ellopok a betontörmelék közül diadalmasan kitört nárciszokról. Irma a zöldséghámozó kiskést veszi elő, már megijedek, hogy a virágoknak esik vele, de csak azt akarja, hogy menjünk barkaágat szedni.
A vasárnap hosszabb utat kínál. Tavalyi lombját most cserélő borostyán makacs büszkeséggel tapad a sok éve lakatlan öreg ház falához, a közhiedelemmel ellentétben kevesebbet rongál a falon, mint amennyi haszonnal jár. A régen lekopott festék védelme nélkül földszürke színre változott fán a gonoszt űző jelképek faragványait finom repedések szaggatják, akaratlanul is az ősöket juttatva a járókelő eszébe. A ház története ismeretlen, tulajdonosai bizonyára máshol élnek, de a házat mégis otthonérzet lengi körül, időtlenség. A borostyánnal benőtt ház a sivár műanyagvilágban alig elképzelhető részleteket is idéz: szépen földíszített ablakok, lágy redőkbe szedett függönyszárnyakkal, a paszománnyal cifrázott drapériák bojtos zsinórral félrevonva. A brokátból készült sötétítők között klöpli függönyök, hogy némi fény is jusson a szobába. Karnistokok, rézrudak soha sem feledhető fényezése évente, szidolozott kilincsek. Az illatokat, szagokat híven őrzi az emlékezet, az akár csak egyszer bejárt helyek benyomásai beégnek a tudatba.
Ellentmondások. A hétfő csak folytatás, kőkemény jelen, feladatokkal. A gondok szemből, a közelgő ünnep kihívás, és végső ideje lenne nagytakarítani. Álmos szemmel is látni a legkisebb légmozgásra táncoló porcicákat, hol gömbölyödnek, hol, mint eperfán a hernyó, hosszúkásra híznak a padlón. A nagytakarítás a szertartásossága mellett fárasztó munka a télben kimerült testnek. Vitaminpótlás kell. Irma szerint a mesterségesen bevitt vitaminok csak a gyártóknak haszon. Kutatás, ennyi és ennyi résztvevővel, ellene és mellette. Mindenkinek élni kell, a gyártóknak, a kutatóknak, de neki is, így inkább a cékla tavalyról, vagy friss hajtásokból saláta. Némelyik keserű, az a szívnek kell, tudom. Irma azt mondja, hogy jó lesz minden, csak hétfőn még tompán megyünk el a dolgok mellett, a szépség felé hunyt szemmel fordulunk. Hétfőn egyszerűen még nem kész az ember. Párhuzam a tavasz és a hétfő között. Kísértések ideje. Azt sem tudod, hol a fejed, erre odahízelgi magát hozzád a kedvenc könyved, vedd kézbe, hosszú és lassan hömpölygő tartalom, előnye, hogy nem a történet a fontos, csak a mondatok, olvasod, amelyik bekezdés megfog, mindig azt, mezítláb, álmosan, félúton a kávé és a munka felé. Menekülés… Hatmilliárd ember vesz körül, és a kör közepén te egyedül ülsz a nyomoroddal, én bezzeg föltalálom magam, mondja Irma olyan határozottan, hogy majdnem elhiszem, azért kezdett takarítani helyettem, hogy nekem legyen jó, hogy nekem segítsen. Közben dehogy. Ő is menekül, csak másként.
