- Jaj nekem, már megint kizökkent az idő! Mit akar ez az ember velem? Hová telefonál? Én lennék az asszony, aki a százegy kiskutyás táskájával alszik az erdei asztalon? Miféle mentőkről magyaráz? Megint elvisznek?! Ezt nem teheti velem! Becsukja mobilját, és leül mellém. Elhúzódok. Közelít, karja már a vállamon. Régen nem volt senki ilyen közel hozzám… El kell neki mondanom Malackát! Hogy én is a Malacka Napját várom! Hogy minden megváltozzon! Hirtelen kinyílok, furcsa állapot. Álmodom még?
Kavarog az iskola, a gyerekek elfutnak előlem, katonák fekszenek a tornateremben, az öregek otthonában az ajtóm kulcsát keresem, beszabadulnak hozzánk a férfiak, siralmasan löttyedt testű kínlódások, kudarcok, mint két oldalon, vigasztalgatás, hogy majd legközelebb, de tudjuk, azt soha, és mégis jó, mert legalább ketten, most együtt veszítettünk, ismét valami elveszett belőlünk.
Az unokám idegen nyelven makog, nem értem, szeretni kellene, de nem érzek semmit, idegen, a fiam vonásai sincsenek az arcán, ijedtében elfut, utána csak a táska marad, azóta is próbálom fölfogni, hogy van unokám, nézem a százegy kiskutyát, és keresem a pelenkaszagú esték, hajnalok báját, de semmi sincs azon a helyen. Mennyi kudarc, borzasztó árnyékok, ha lefelé nézek, csak az van… mindig lefelé nézek.
Szedegeti hajamból a leveleket, szökni sem lesz már kedvem, ha így folytatja, pedig lábamban mozdulna a menés. Jól ismerem a környéket, lenne esély, egy darabig futhatnék minden elől. De az autó már a szerpentinen jön, hallom a zúgást, biztosan rendőrautó, esetleg a mentő, és akkor megint bevisznek valahova. Az erdész okos, úgy fog át, hogy azt érezzem, az neki a jó. Ki ő, miért akarok hinni neki, nem is ígér semmit, és miért halogatom az indulást? Megint a biztonság illúziója? Megint azt hiszem, hogy lesz, hogy van valaki, aki fölvállal? Még mindig a Férfit keresem? Az autó befordul az utolsó kanyarból, megkönnyebbülök, hiszen csak a rendőrök, akkor még van időm gondolkodni, hogy mi legyen tovább.
