Megjelent a Sikoly 24. számában - 2010. ősz
---------------------------------------------
Ha apám lelke még harminc évvel a halála után is körülöttem bolyong – és én tudom, hogy nem ment el a közelemből! -, akkor van mit látnia, és így nem csoda, hogy nem leli meg a végső nyugalmat. Apám nekem éppen úgy hiányzik, mint az első, nélküle töltött napon hiányzott. Anyám éppen úgy szidja, ha szóba kerül valami kapcsán, mint életében is szidta minden nap és minden alkalmat megragadva a szidásra.
Most, hogy Ágota nélkül maradtam, tennem kell valamit, hogy megváltozzanak a dolgok, mert ez az élőt pusztító és holtat visszatartó állapot időközben a véremet itatta át, gyökereket engedett az utolsó sejtemig, álarc és jelmez helyett levethetetlen és eldobhatatlan részem lett.
- Ne hozd nekem át a halálba a harminc év alatt sem megoldott gondodat, ott már nem leszek a pszichológusod! – mondta Ágota, amikor utoljára telefonált a kórház legszebb, legcsendesebb szobájából, ahol – a pénzes haldoklók számára kívánságuk szerint berendezett környezetben - igyekeztek enyhíteni kínjain. Tudom, hogy viccesnek szeretett volna tűnni, de akadozó lélegzete miatt ebből semmi sem jött át.
A telefon hosszú csöndjét kórházi szagok és színtelenség töltötte be, Ágota máig sem halványuló hiánya a közben véresre harapdált számmal utána suttogott mondatból született meg.
Ő kérte, hogy ismételjem vele, amikor maga már alig tudta, többszöri nekifutásra is nehezen, kimondani:
- Mert mégiscsak szép az élet!
Akkor kezdtem írni ezt a könyvet, amikor már Ágota pótolhatatlanságával szembe tudtam nézni. Eltemetem benne, akiket kell, és azután megpróbálok – nélkülük - élni.
*
A fürdőszobatükör előtt igyekeztem rendbe szedni ritka és szertelen hajam, ollóval igazítottam a szakállamon, közben hol lazítani, hol erősen összpontosítani próbáltam az esti fölolvasásom miatt, de egyik sem sikerült. Csak a helyi könyvtár olvasótermében rendezett műsorról volt szó, ahol mindenki az ismerősöm, mégis úgy izgultam, mintha a fővárosba hívtak volna idegenek közé.
Legfőképpen a kádban leáztatott ruhák idegesítettek, a vízbe reszelt háziszappan szagától szédelegtem. A háziszappan akár anyám jelképe is lehetne, mert talán ő az utolsó a faluban, aki évente rendszeresen kifőzi az összegyűjtögetett zsiradékot, a megavasodott szalonnát. Hiába az ezer féle mosópor, és bár a mi fürdőszobánkban is van néhány fajta belőlük - méghozzá a legjobb márkák közül -, a hetven éves anyám a háziszappan használatáról képtelen leszokni.
Évente vállalja a zsírszóda beszerzésének gondját, és a több napig tartó macerát, ami a szappankészítéssel jár. A padláson kikockázott darabokban egy egész emberélet összes mosását kiszolgáló mennyiségben áll és bűzlik, amíg kőkeménnyé nem szárad.
Kőkemény, összeszáradt jelképek, a világ minden szennyét lemosni képes szappankockák! Makacsság, erőszakosság, dac és küszködés, szürke piszokfolyamot tápláló kiapadhatatlan forrás!
És arról is képtelen lemondani, hogy áztassa a szennyest! Az automata mosógép mellett erre nincs szükség, ráadásul olyankor a foglalt kád miatt lehetetlen fürdenem, és ez mintha egyáltalán nem érdekelné. Az áztatás miatt egy időben rendszeresen vitába szálltam vele, de azután beláttam, nem érdemes.
- Majd ha építesz magamnak saját fürdőszobát, abban azt teszel, amit akarsz! – rikácsolta.
– Amíg én élek, itt minden úgy lesz, ahogy én akarom – tette még hozzá, erősen megnyomva a minden szót, és a többit is túl sok erővel mondta ki, szavanként alaposan aláhúzva a mondatot.
Anyámnak talán meg sem fordult a fejében, hogy ezzel azt éri el, egyszer csak nem érdekel tovább, hogy anyám, és az sem, hogy a Bibliában azt írja, tisztelnem kell: kívánni kezdem a halálát. Biztosan nem gondolt ilyesmire, nem tételezte föl rólam, hogy mire tesz képessé a viselkedésével.
Ágotát okolta minden vitánk végén, hogy ő telebeszéli a fejemet. Ha Ágota nincs, ilyen vitáink sem lettek volna már régen, ebben igaza van: nem élnék ezen a világon, ahol életképtelenné éppen az tett, akitől az életemet kaptam.
Félek, amikor elönt a gyűlölet hulláma, mint szennyes özön, belep, a leghátsó sejtemig átjár, csontot, bőrt, húst átitat. A szívem is gyűlölettel löki tovább és tovább a gyűlölettől zavaros vért, eszében sincs tiltakozni, hogy ez talán még sincsen rendjén, megállhatna akár a szívem is, hogy ebből elég ennyi, ennyi gyűlölet egy egész város minden lakójára szétosztva is sok, nemhogy anyám felé sugározva.
Nem is értem, hogy bír még mindig itt lenni a közelben, vagy miért nem nyel el engem a föld mindenestül?
Hogyan lehet ekkora bűnt hordoznom magammal, ébren ez határozza meg minden gondolatomat, álmomban rémálmokat gerjeszt, gyilkossá leszek, mindent írtok magam körül, mert álmomban néha én is győzök, nem úgy, mint a valóságban.
A valóságban még soha sem tudtam anyám fölé kerekedni, vinnyogó, bűntudatos ebként fetrengek a lába előtt. Ébren magam ellen fordul minden ártó gondolat és érzés.
Mérgezi az írásaimat, pusztítja – már mindet elpusztította – a kapcsolataimat, ezt a gyűlöletet érzik meg a lányok, és kerülnek messziről, és ettől izgulnak föl az asszonyok, de az első néhány találkozás alatt éppen e miatt mennek el úgy, hogy azt ígérik, holnap hívnak, de nem hívnak sem másnap, sem később, örökre eltűnnek az életemből, gyakran úgy, hogy nyomukat sem lelelem aztán.
Itt maradok egyedül, örökös próbálkozásokban, amikhez Ágota minden támogatását megadja, előre figyelmeztet, hogy hol bukhatom el, és én újra és újra megtévedek, vagyis képtelen vagyok elrejteni az anyám iránti gyűlöletet, nem is magát a tényt, hogy gyűlölöm, hanem annak a mértékét, a mértéktelenségét, amivel a szememben, ha egy másik nőre nézek, elretten a tekintetemtől, és kifut a világból.
Anyámra nem tudok úgy nézni soha. Engedelmes gyerek, hűséges kutya tekintetével nézek rá akkor is, amikor föllázadok ellene, és ettől vesztik erejüket a szavaim, a nézésem miatt válnak hatástalanná, lehullnak, mielőtt még elérnék anyámat.
*
Álmomban ismét hatalmas, lyukas melltartókat lobogtatott a szél. A góré törött lécébe akadva, mint megkettőzött ejtőernyő, verdesett, szabadulni akart onnét. Bugyigumival összecsomózott alkatrészei, Albus mosópor szagával átitatott régen megszürkült fehérsége annak a régi, kőlapokkal lerakott gangnak a hangulatát idézte.
Fölnőttek lába alatt botladozó gyerekként rágcsáltam a Nándor pék vastag héjú kenyerének édesre sült tetejét, már-már keserű volt a túlsült darabon.
– Kissanyi, menj innét, ne legyél örökké láb alatt! – semmi mást nem mondtak, ha közéjük tévedtem, és rám sem nézve tovább csapkodták a fekete klott gatyákat a dörgölő rács bordáihoz, oldalt folyt le a szürke, szappanos lé.
Jött a sógor, anyám sikoltozva nevetett, fölemelt karján hóna aljába csorgott a szutykos víz, a sógor anyám melle után kapkodott.
Estig rongyok lógtak a bukszusokon, az orgonabokrok ágain, a tejes festékkel évente kétszer bemázolt kerítés csokoládészínű lécein, a rádió miatt a gang és a góré között kifeszített dróton, mindenen, amire a nedves ruha száradni kiakasztható.
A vécé és a csirkeól mögött egy rövid madzagon ismeretlen rendeltetésű, fehér ruhadarabok száradtak.
- Az a nőknek kell - mondta unokatestvérem, aki tőlem idősebb és sokkal okosabb volt.
- Játszunk orvosost – mondta még, és a kezembe nyomott egy apja gyógyszertárából elcsent kémcsövet.
Lefeküdt az ól mögé terített rongypokrócra, behunyta a szemét és a közben combközépig lehúzott bugyija szélét fogta.
– Mérd meg a lázamat! – szólt parancsolón, a mondat végére elcsuklott a hangja, nyelt egy nagyot.
– Hol? – kérdeztem. Tágra nyílt szemmel meredtem a combja tövére.
– Hülye, hát itt e! – és a bugyiját elengedő kézzel, egy gyors mozdulattal pont oda mutatott, ahová néztem, a szorosan összezárt, megfeszített combja tövébe.
Ismét megkapaszkodott a pisaszagú nejlon bugyi szélében.
Én akkor már az arcát néztem, ahogyan szemét szorosan összezárta, és ajka, orra is furcsa fintorba merevedve várt.
A kémcsövet egy hirtelen, de pontos mozdulattal a négy, egy pontban összefutó vonal közepébe tettem, fölugrottam és elfutottam. A kertvégi öreg diófa földig érő ágának takarásában akartam kisírni magam, bár nem tudtam, hogy miért.
– Fiam, veled mi van, miért pityeregsz itt? – apám talált rám, amikor az etetéshez a friss árpából ment kaszálni.
– Fiam, légy férfi – folytatta, amikor a sírást abbahagyva, de válasz nélkül álltam föl az addigi rejtekhelyemről.
– Fiam, egy férfi nem sír, hanem odacsap! Megvert valaki? Megzavart a kakas? – talán tovább faggatott volna, de a ház felől anyám ideges, rikácsoló hangja hallatszott, kereste apámat, mert a borjú belekeveredett a kötőfékbe.
– Sándor, az istenedet, ne a kölyökkel vacakolj, gyere ide! – de akkor már kéretlenül is futott apám, mert a tehén is szörnyű hangon bőgött.
Senki sem értette, hogyan történt, de a borjú, ami az egész család szemefénye volt, és amit simogatva még anyám tekintete is szelídebb lett, a tehén kötőfékébe gabalyodva megfojtotta magát.
Hónapokig azon veszekedtek aztán, hogy melyikük hagyta hosszabbra a kelleténél a tehén kötelét.
Nagymama közben csak a fehér rongyszőnyegével foglalkozott, mert sehogyan sem értette, az hogyan került ki a tyúk ganés hátsóudvarba? Más esetben anyám is mellé állt volna, és addig pofozott volna, amíg el nem mondok neki mindent, de a borjú elpusztulása miatti idegállapotában inkább anyósát hordta le, hogy sokkal többet veszítettünk, mint egy piszkos rongyszőnyeg:
- Mossa ki, ha nem tetszik, vagy dobja föl a kerítésre száradni, aztán majd lefordul róla az a szar magától is! Vén hülye, mintha nagyobb bajunk nem lenne! – ez utóbbit elfordulva úgy mondta, hogy apám lehetőleg ne, de öreganyám biztosan meghallja.
Most, hogy Ágota nélkül maradtam, tennem kell valamit, hogy megváltozzanak a dolgok, mert ez az élőt pusztító és holtat visszatartó állapot időközben a véremet itatta át, gyökereket engedett az utolsó sejtemig, álarc és jelmez helyett levethetetlen és eldobhatatlan részem lett.
- Ne hozd nekem át a halálba a harminc év alatt sem megoldott gondodat, ott már nem leszek a pszichológusod! – mondta Ágota, amikor utoljára telefonált a kórház legszebb, legcsendesebb szobájából, ahol – a pénzes haldoklók számára kívánságuk szerint berendezett környezetben - igyekeztek enyhíteni kínjain. Tudom, hogy viccesnek szeretett volna tűnni, de akadozó lélegzete miatt ebből semmi sem jött át.
A telefon hosszú csöndjét kórházi szagok és színtelenség töltötte be, Ágota máig sem halványuló hiánya a közben véresre harapdált számmal utána suttogott mondatból született meg.
Ő kérte, hogy ismételjem vele, amikor maga már alig tudta, többszöri nekifutásra is nehezen, kimondani:
- Mert mégiscsak szép az élet!
Akkor kezdtem írni ezt a könyvet, amikor már Ágota pótolhatatlanságával szembe tudtam nézni. Eltemetem benne, akiket kell, és azután megpróbálok – nélkülük - élni.
*
A fürdőszobatükör előtt igyekeztem rendbe szedni ritka és szertelen hajam, ollóval igazítottam a szakállamon, közben hol lazítani, hol erősen összpontosítani próbáltam az esti fölolvasásom miatt, de egyik sem sikerült. Csak a helyi könyvtár olvasótermében rendezett műsorról volt szó, ahol mindenki az ismerősöm, mégis úgy izgultam, mintha a fővárosba hívtak volna idegenek közé.
Legfőképpen a kádban leáztatott ruhák idegesítettek, a vízbe reszelt háziszappan szagától szédelegtem. A háziszappan akár anyám jelképe is lehetne, mert talán ő az utolsó a faluban, aki évente rendszeresen kifőzi az összegyűjtögetett zsiradékot, a megavasodott szalonnát. Hiába az ezer féle mosópor, és bár a mi fürdőszobánkban is van néhány fajta belőlük - méghozzá a legjobb márkák közül -, a hetven éves anyám a háziszappan használatáról képtelen leszokni.
Évente vállalja a zsírszóda beszerzésének gondját, és a több napig tartó macerát, ami a szappankészítéssel jár. A padláson kikockázott darabokban egy egész emberélet összes mosását kiszolgáló mennyiségben áll és bűzlik, amíg kőkeménnyé nem szárad.
Kőkemény, összeszáradt jelképek, a világ minden szennyét lemosni képes szappankockák! Makacsság, erőszakosság, dac és küszködés, szürke piszokfolyamot tápláló kiapadhatatlan forrás!
És arról is képtelen lemondani, hogy áztassa a szennyest! Az automata mosógép mellett erre nincs szükség, ráadásul olyankor a foglalt kád miatt lehetetlen fürdenem, és ez mintha egyáltalán nem érdekelné. Az áztatás miatt egy időben rendszeresen vitába szálltam vele, de azután beláttam, nem érdemes.
- Majd ha építesz magamnak saját fürdőszobát, abban azt teszel, amit akarsz! – rikácsolta.
– Amíg én élek, itt minden úgy lesz, ahogy én akarom – tette még hozzá, erősen megnyomva a minden szót, és a többit is túl sok erővel mondta ki, szavanként alaposan aláhúzva a mondatot.
Anyámnak talán meg sem fordult a fejében, hogy ezzel azt éri el, egyszer csak nem érdekel tovább, hogy anyám, és az sem, hogy a Bibliában azt írja, tisztelnem kell: kívánni kezdem a halálát. Biztosan nem gondolt ilyesmire, nem tételezte föl rólam, hogy mire tesz képessé a viselkedésével.
Ágotát okolta minden vitánk végén, hogy ő telebeszéli a fejemet. Ha Ágota nincs, ilyen vitáink sem lettek volna már régen, ebben igaza van: nem élnék ezen a világon, ahol életképtelenné éppen az tett, akitől az életemet kaptam.
Félek, amikor elönt a gyűlölet hulláma, mint szennyes özön, belep, a leghátsó sejtemig átjár, csontot, bőrt, húst átitat. A szívem is gyűlölettel löki tovább és tovább a gyűlölettől zavaros vért, eszében sincs tiltakozni, hogy ez talán még sincsen rendjén, megállhatna akár a szívem is, hogy ebből elég ennyi, ennyi gyűlölet egy egész város minden lakójára szétosztva is sok, nemhogy anyám felé sugározva.
Nem is értem, hogy bír még mindig itt lenni a közelben, vagy miért nem nyel el engem a föld mindenestül?
Hogyan lehet ekkora bűnt hordoznom magammal, ébren ez határozza meg minden gondolatomat, álmomban rémálmokat gerjeszt, gyilkossá leszek, mindent írtok magam körül, mert álmomban néha én is győzök, nem úgy, mint a valóságban.
A valóságban még soha sem tudtam anyám fölé kerekedni, vinnyogó, bűntudatos ebként fetrengek a lába előtt. Ébren magam ellen fordul minden ártó gondolat és érzés.
Mérgezi az írásaimat, pusztítja – már mindet elpusztította – a kapcsolataimat, ezt a gyűlöletet érzik meg a lányok, és kerülnek messziről, és ettől izgulnak föl az asszonyok, de az első néhány találkozás alatt éppen e miatt mennek el úgy, hogy azt ígérik, holnap hívnak, de nem hívnak sem másnap, sem később, örökre eltűnnek az életemből, gyakran úgy, hogy nyomukat sem lelelem aztán.
Itt maradok egyedül, örökös próbálkozásokban, amikhez Ágota minden támogatását megadja, előre figyelmeztet, hogy hol bukhatom el, és én újra és újra megtévedek, vagyis képtelen vagyok elrejteni az anyám iránti gyűlöletet, nem is magát a tényt, hogy gyűlölöm, hanem annak a mértékét, a mértéktelenségét, amivel a szememben, ha egy másik nőre nézek, elretten a tekintetemtől, és kifut a világból.
Anyámra nem tudok úgy nézni soha. Engedelmes gyerek, hűséges kutya tekintetével nézek rá akkor is, amikor föllázadok ellene, és ettől vesztik erejüket a szavaim, a nézésem miatt válnak hatástalanná, lehullnak, mielőtt még elérnék anyámat.
*
Álmomban ismét hatalmas, lyukas melltartókat lobogtatott a szél. A góré törött lécébe akadva, mint megkettőzött ejtőernyő, verdesett, szabadulni akart onnét. Bugyigumival összecsomózott alkatrészei, Albus mosópor szagával átitatott régen megszürkült fehérsége annak a régi, kőlapokkal lerakott gangnak a hangulatát idézte.
Fölnőttek lába alatt botladozó gyerekként rágcsáltam a Nándor pék vastag héjú kenyerének édesre sült tetejét, már-már keserű volt a túlsült darabon.
– Kissanyi, menj innét, ne legyél örökké láb alatt! – semmi mást nem mondtak, ha közéjük tévedtem, és rám sem nézve tovább csapkodták a fekete klott gatyákat a dörgölő rács bordáihoz, oldalt folyt le a szürke, szappanos lé.
Jött a sógor, anyám sikoltozva nevetett, fölemelt karján hóna aljába csorgott a szutykos víz, a sógor anyám melle után kapkodott.
Estig rongyok lógtak a bukszusokon, az orgonabokrok ágain, a tejes festékkel évente kétszer bemázolt kerítés csokoládészínű lécein, a rádió miatt a gang és a góré között kifeszített dróton, mindenen, amire a nedves ruha száradni kiakasztható.
A vécé és a csirkeól mögött egy rövid madzagon ismeretlen rendeltetésű, fehér ruhadarabok száradtak.
- Az a nőknek kell - mondta unokatestvérem, aki tőlem idősebb és sokkal okosabb volt.
- Játszunk orvosost – mondta még, és a kezembe nyomott egy apja gyógyszertárából elcsent kémcsövet.
Lefeküdt az ól mögé terített rongypokrócra, behunyta a szemét és a közben combközépig lehúzott bugyija szélét fogta.
– Mérd meg a lázamat! – szólt parancsolón, a mondat végére elcsuklott a hangja, nyelt egy nagyot.
– Hol? – kérdeztem. Tágra nyílt szemmel meredtem a combja tövére.
– Hülye, hát itt e! – és a bugyiját elengedő kézzel, egy gyors mozdulattal pont oda mutatott, ahová néztem, a szorosan összezárt, megfeszített combja tövébe.
Ismét megkapaszkodott a pisaszagú nejlon bugyi szélében.
Én akkor már az arcát néztem, ahogyan szemét szorosan összezárta, és ajka, orra is furcsa fintorba merevedve várt.
A kémcsövet egy hirtelen, de pontos mozdulattal a négy, egy pontban összefutó vonal közepébe tettem, fölugrottam és elfutottam. A kertvégi öreg diófa földig érő ágának takarásában akartam kisírni magam, bár nem tudtam, hogy miért.
– Fiam, veled mi van, miért pityeregsz itt? – apám talált rám, amikor az etetéshez a friss árpából ment kaszálni.
– Fiam, légy férfi – folytatta, amikor a sírást abbahagyva, de válasz nélkül álltam föl az addigi rejtekhelyemről.
– Fiam, egy férfi nem sír, hanem odacsap! Megvert valaki? Megzavart a kakas? – talán tovább faggatott volna, de a ház felől anyám ideges, rikácsoló hangja hallatszott, kereste apámat, mert a borjú belekeveredett a kötőfékbe.
– Sándor, az istenedet, ne a kölyökkel vacakolj, gyere ide! – de akkor már kéretlenül is futott apám, mert a tehén is szörnyű hangon bőgött.
Senki sem értette, hogyan történt, de a borjú, ami az egész család szemefénye volt, és amit simogatva még anyám tekintete is szelídebb lett, a tehén kötőfékébe gabalyodva megfojtotta magát.
Hónapokig azon veszekedtek aztán, hogy melyikük hagyta hosszabbra a kelleténél a tehén kötelét.
Nagymama közben csak a fehér rongyszőnyegével foglalkozott, mert sehogyan sem értette, az hogyan került ki a tyúk ganés hátsóudvarba? Más esetben anyám is mellé állt volna, és addig pofozott volna, amíg el nem mondok neki mindent, de a borjú elpusztulása miatti idegállapotában inkább anyósát hordta le, hogy sokkal többet veszítettünk, mint egy piszkos rongyszőnyeg:
- Mossa ki, ha nem tetszik, vagy dobja föl a kerítésre száradni, aztán majd lefordul róla az a szar magától is! Vén hülye, mintha nagyobb bajunk nem lenne! – ez utóbbit elfordulva úgy mondta, hogy apám lehetőleg ne, de öreganyám biztosan meghallja.
