2010. február 22., hétfő

Szomszédok a Barát utcában

 (Megjelent a Magyar Szó, Kilátó című mellékletében)

A már régen agglegény korba ért újságíró a harmadik emelet legszebb lakásának egyedül élő tulajdonosa volt, a ház többi lakójában a mindig elfoglalt ember benyomását keltette, és maga is elismerte, hogy meg sem érdemli a gyönyörű kilátást, ha soha nincs ideje kiállni a saját erkélyére és a távolabbi Körút tompult hangjait hallgatni, vagy a ház előtti bokrok alatt vidámkodó rigók tavaszi füttyét élvezni.

2010. február 17., szerda

Mozsár és ibrik


- Bolondok vagytok ti itt mind - dünnyögte dédi, és magára csukta a fürdőszoba ajtóját. Vállvonogatva néztünk össze, már megint kezdi.

Dédi utálta a városi lakást, nem a hálószoba Tiszára néző ablaka érdekelte, vagy az, hogy például a nappali erkélyéről naphosszat bámészkodhatott volna az alatta hömpölygő ember- és autóáradatra, hanem a falut kívánta vissza. - Büdös jön be! - mondta, és korát meghazudtolva vágtatott át a szobán, becsukta, bevágta az ablakot, még a függönyt is elé rántotta: - Nem kell nekem a Tisza sem! - de ez már nyafogás volt a részéről, és leste, hogy na, erre ugyan mit mondunk, vagy teszünk, de mi mentünk a dolgunkra, fejből tudtuk az egész előadást.

2010. február 14., vasárnap

Szerdán tarhonya


(Megjelent a Magyar Szó, Kilátó című mellékletében)

Márta néni a hetedik kerületi lakásából kizárólag a bácskai füstölt szalonna miatt járt rendszeresen a budai piacra. Évekig változatlanul ugyanazon a helyen vette a szalonnát, tenyérnyi darabot egy hétre, és mielőtt a táskájába pakolta volna, szertartásosan megszagolta, félig hunyt szemmel, mélyen magába szívta az illatát. Egyszer félénken rákérdezett: ugyan, miféle füst tartósította? Kukoricadara, bükkfaforgács volt a kurta válasz. Nézett, mint aki nem érti a dolog lényegét. Nem kell mindent tudni, a Nagysága csak élvezze az ízét, nyugtatta meg a kofa, akitől vette, és már a következőnek kanyarította, dobta a tányéros mérlegre a kért darabot.

2010. február 13., szombat

Harangoznak

A cseléd kikísérte a zajos látogatókat és a fontoskodó orvost. Az ápolt egyedül maradt a betegség orrfacsaró bűzével, amelyet szerinte éppen az egészséges emberek hurcoltak a lakásába. A látogatók ugyanakkor megkönnyebbülten szippantottak a kinti friss levegőből, egymáshoz dörzsölték tenyerüket, meglebbentették kabátjuk szárnyát, mintha a látogatás emlékét így gyorsabban űzhették volna el maguktól. A sarkon túl már felszabadultan nevetgéltek, a betegről el is feledkezve rugdosták a földre hullott gesztenyéket. Az orvos hamarosan elköszönt tőlük, egy másik haldoklóhoz ment a szemben lévő házba.

2010. február 12., péntek

Fülesbaglyok a teliholdban - bagolynapoló

Fakult fotó, sarkainál rétegeire válik. A képen férfi, vállán félig hunyt szemmel erdei fülesbagoly. Ember, és a sebesüléséből gyógyuló fiatal madár békéje. A semmilyen más madár tollához nem hasonlítható puhaságot nem felejti el a kéz, mondja a kép gazdája, a férfi a fotóról, mint a finom bársony, folytatja. A baglyokat szeretem legjobban a világon, mondja a fotóért nyúlva, elérzékenyülő szemmel. Kérdésemre, hogy miért éppen a baglyokat, vállvonással felel: nem tudja, csak.

2010. február 4., csütörtök

A dűlőutak fölött a csillagok

Lányom, ha mi meghalunk, tiéd lesz itt minden, mondogatták büszkén nagyszülei, és széles karlendítéssel mutattak el a dűlőutakig, amik körbe folyták a búzával bevetett, vagy kukoricával beültetett területet. Amikor gyerek volt, mindennél jobban gyűlölte azokat a földeket, amiket családon belül csak úgy neveztek, hogy a „miénk”, a „mi földjeink”. Megyünk a miénket kapálni, megyünk a miénkre szalmáért, mondogatták, és egyedül hagyták otthon.

2010. február 1., hétfő

Az akasztott asszony háza

„Az éjszaka feneketlen, a beleöklendezett félelem nyomtalanul nyelődik el. Az éjszaka a magányt szeretők birodalma.” Ennyi beírás volt Mami imakönyvében, se keltezés, se név, se egyéb, várhatóbb bejegyzés.

Mami nem habozik, ha kintről gyanús neszre ébred, sarokig tárja a régi sváb ház súlyos, sok éve nem kulcsolt, de akár több ponton is zárható tölgyfaajtóját, semmit se sajnáló, semmitől sem félő, mindenre elszánt fújtatással rohan a vakságnak, átváltozva már-már nem is emberi lénnyé, így riasztva el akár a gyáva tolvajt, akár a portájára véletlenül tévedt, elkóborolt kutyát.