Régi meghívó került a kezembe egy könyvből, amit utoljára hét éve, Budapestről hazafelé utazva olvastam a vonaton. A meghívó mellett kézzel sűrűn teleírt lapok, vázlatszerűség. Azt terveztem, ha hazaérek, megírom annak az estnek a történetét, de később akármikor nekifogtam volna, semmire nem mentem vele. Égni kezdett a kezemben a papír, és még az időközben elmúlt sok év sem segített magamtól olyannyira eltávolítani az anyagot, hogy az kezelhető legyen. Ez olvasható a meghívón:
2011. augusztus 21., vasárnap
2011. augusztus 18., csütörtök
Elfogyott napok - második részlet
- Jaj nekem, már megint kizökkent az idő! Mit akar ez az ember velem? Hová telefonál? Én lennék az asszony, aki a százegy kiskutyás táskájával alszik az erdei asztalon? Miféle mentőkről magyaráz? Megint elvisznek?! Ezt nem teheti velem! Becsukja mobilját, és leül mellém. Elhúzódok. Közelít, karja már a vállamon. Régen nem volt senki ilyen közel hozzám… El kell neki mondanom Malackát! Hogy én is a Malacka Napját várom! Hogy minden megváltozzon! Hirtelen kinyílok, furcsa állapot. Álmodom még?
2011. augusztus 11., csütörtök
Elfogyott napok - első részlet
Kopasz fák törzse, bokrok fakó, fonnyadt díszei fogadták a menekülőt, a tegnap még kisdiákokkal körülvett tanító nénit: mikor lesz itt az óra, amikor ennek is vége szakad? Madarak szálltak el fölötte. Nem ének jutott eszébe róluk, havas téltől rettegés szorította össze a szívét, és félni kezdett meghatározhatatlan tárgyú borzalmaktól, ének nélküli napoktól. Nincsen abban szeretet, akiben ennyi a félsz, mondogatta, és elrettent, amikor szívéhez ért a mondat. Még időben vette észre a férfit, aki olyan volt, mint egy fa az erdő fái közül, akár el is futhatott volna előle. Megérzik egymást a hasonlók, csak a bolond Józsi volt a faluból. A férfi megfogta a kezét, hö, hö, mondta, és szeme fehérje fehérebb volt minden létező fehérnél, szeme bogara a fekete kút mélye volt. Hídon ment odáig, keskeny sávon lehagyva azt, aki azelőtt volt – mi előtt, nem fontos, mint ahogy a most se az, semmi se az, ami időtől függ -, kellékek nélkül érkezett, már csak önmagával azonosan. János evangéliumát mondta föl hangosan az úton, keresztet rajzolt az erdő fáinak törzsére.
2011. augusztus 2., kedd
Érintések - Félúton
Megjelent a Magyar Szóban http://magyarszo.com/fex.page:2011-08-03_Feluton.xhtml
Augusztusban beérnek a nyár történetei, és mint bőségszaruból a Heszperiszek aranygyümölcsei, elfogyhatatlanul gurulnak kifelé. Mint ez a történet az idővel, az érintéssel. Kedvéért hagyjuk kicsit a csúf valót, mert az élet ilyen is, furcsa is. Néha szép.
2011. július 22., péntek
Nyomorult élet
Fényes, egészen selymes tapintású volt a sámfa, amire a lyukas zoknikat húzta talpalni nagyanyám. Nem, nem is a lyukasakat! Azokat csak az előszobafogasból kicsavart kalaptartó „gomba” segítségével stoppolta, ami valóban olyan volt, mint a gomba. Szépen ráfeszítette a gömbölyű részére a zokni lyukas felét, a gomba szárán összeszorítva fogta, feszesen tartva végig. Amikor a stoppolást befejezte, visszacsavarta a fogasba a nélkülözhetetlen varrási kelléket. Mindig ugyanazt vette le, pedig a hatból választhatta volna akármelyiket. A varrótű nyomot hagy a lakkozott fán, nem akarta a többit is összekarmolászni. A sámfán már a foltozni való zoknikat javította.
Szemével követ
Már nem számolom a napokat, hány múlt el azóta, hogy vége a Dombos Fest irodalmi napjainak. Egybefolynak a nappalok az éjszakákkal, névtelenül sorjáznak, álmatlan és alvástalan a hajnal, a kései lefekvések teljesen kikészítenek. Pontosan átérzem annak a nyomorúságát, ha az ember lemarad valamiről, ha csak egy hajszálon is múlott, de lemaradt. És ez a lemaradás miatt úgy összekeveredtek a dolgok, hogy jelenleg lehetetlen kibogozni, de még az is lehetetlen, hogy szépen, sorjában, tárgyilagosan, mint egy szépen vasalt riporter, leírjam a négy nap – adatokban már begyűjtött – történetét. Egy szikra kellene hozzá, a cím, vagy a kezdőmondat, egy bólintás, egy mosoly, egy felém forduló arc, egy hangfoszlány, a kávé íze, a hársfák itt maradt illatából elcsenni egy picit… valami nincs, de ami nagyon kellene, hogy megírjam az ígért riportot. Hangulat-beszámolót.
Minduntalan a magam hangulata tolakszik a betűket keresőujjaimba, írok végeláthatatlan bejegyzéseket, amiket én nem olvasok vissza, és akinek szánom, az kifut a világból tőle. Kijelöl és delete. Ismét és ismét. Aztán, eszement hosszú éjszakai séták végkimerültségbe vivő kilométerei után végre világos lesz: hiszen éppen ennek a négy napos irodalmi fesztiválnak a hangulatát írtam és írom, azóta is!
Csillogó szemeket látok magam körül, és azt hiszem, az én szemem is csillog. Azután egy pillanatra már nem, „Zoli, jól szíven szűrtál te engemet.” Olvasom, és biciklizem tovább Aaron Blumm apró történeteiben, egy-egy részlet fölér a gyomron ütéssel. Fáj és boldog vagyok ettől a fájdalomtól, mert azt jelzi: élek!
Négy nap az iskolában. Nyolc évig a nap harmadát töltöttem ott, és az a – ehhez képest rettenetesen hosszú idő - nyomába sem ér ennek a négyszer kétórányi idő hatásának. Pedig falai között tanultam meg írni és olvasni, aminek most üdvözülésemet és egyben vesztemet is köszönhetem.
Meglátjuk, mi lesz ebből.
Láttam egy piros biciklit
(… hajnalban minden soromban neki írok, amikor tudom, Aaron Blumm könyvét olvassa éppen és én éppen Aaron Blummot olvasok, vagy amikor nem olvasom a könyvét – mert van olyan, hogy olvasni sem lehet, de nem olvasni sem, mert minden biciklizése egy-egy gyomron ütés. Mások is ezt mondták, hogy övék a történet, és ettől jó, hogy mindenkié, a könyv közben úgy fehérlik kézközelben, hogy 2011 nyarát megérteni elengedhetetlen kellék – de férfi és nő dolgában mindenképpen meghatározó.)
Reginát magamban csak Kicsikirálynőnek nevezem, muszáj volt így, hogy nevüket ne keverjem össze Rebeka nevű nővérének nevével. Mindig ez van. Összekeverem a dogokat. A biciklizést a repüléssel, és most még a megfelelő betűket is minduntalan elvétem. Elfelejtettem volna írni? Mintha a szavak elhagynának, pillangókká változtak volna, aztán kövekké a gyomromban, hogy ne férjem bele a keserű kávé és a fekete csokoládé se, de egy szem édes gyümölcs sem, ami az idén kosárszám rothad a fák alatt. Ilyen még nem volt soha. Hogy a gyümölcs ott rothad a fák alatt, inkább az volt, minden szemet menteni kell, gondolni a télre, ínséges időkre is. Nem gondolok előre, a tél nincs, most nyár van és nyár maradt bennem örökre, mert végre fölfedeztem, hogy jó az, ha lucskosra izzadja magát az ember, és mivel a másik is izzad, mindenki izzad, nincs is ebben semmi érdekes. Nyár van, izzadunk és nincs, aki a kertben az érett gyümölcsök után hajlongjon, rothad a fák alatt a nyári alma, a ribizli még az ágon összefonnyadt, a lehullott barack fölreped, szétárad az illat, édes és különös, de másnapra vége, átváltozik, közben éjszaka meztelen csigák, nappal darazsak és hangyák laknak benne, rajta. Kövekké változó szavak húzzák a gyomromat, kezem közelében Dantetől A pokol, és közben néha a Biciklizéseinkre nézek, Biciklizéseinkre Török Zolival. Kicsikirálynőm piros biciklijével karikázik elém, megkérdezi, én utazom-e az idén a tengerre, mert ő igen, az anyuval és most ő nagyon boldog, mert itt ez a bicikli és aztán meg a tenger, puszil mindenkit, vigyázzak aztán magamra, mondja. És már nincs is, eltűnik a gyerekek között, ahol a helye, ahol a kép vele együtt egész, én pedig magamban karikázom tovább, már egészen közel a mező, vonz az út, porol, és szúr az útmente száraz növényzete, kopár hegyek emléke tolakszik a képbe, csapong a képzelet kicsit. Hajnali olvasmányomra gondolok, amikor nem A pokol, hanem a Biciklizéseink…, hogy soha sincs kérdés, csak mosoly, mert nem kell válasz, csak mosoly, nem kellenek a szavak elég volt végre ebből! Nyáron ne beszélgessünk, mondta, és elhallgatott, fájdalmakkal küzdve élem a csendjét. Könnyű nyári téma kell, kérnek, különös módon három helyről egyetlen nap alatt, tudod, olyan könnyű, nyári szerelem, napfény, telihold és egyéb a nyár tématárából! Aki kéri, azt hiszi, tudja, mire gondolok, de én arra gondolok, amit én akarok gondolni erről. A nyár nem könnyű, pokoli nehéz, a mezőn át karikázva egészen a földre nyom az égbolt, olyan őrülten és súlyosan kék, hogy megszakadok bele, lenyom a földre, vérem serken, szétfut a fejüket már lehajtó kalászosok közé, mint elnyílott pipacsok utolsói. A nyár nem könnyű, a szerelem sem az, csak átszáguldani a tájon lenne könnyű, mindennek ellenére – ha neked is volna biciklid. Nincs hosszú, forró nyár, csak egyre fogyó, nyári napok vannak, pokol és mennyország kegyetlen váltakozásban. Nem könnyű, inkább úgy írnám, elképesztőn egyszerű: mások már minden történetem régen megélték és megírták előlem. Lemaradtam a négy naposDombosi történetek – remix, 2011 - ről, mint ahogy erről az ötvenegyedik nyaramról is, amiről azt hiszem, már végleg.
2011. július 18., hétfő
Volt egy nyár Budapesten
Könyvet választottam a hosszú útra, olyant, ami engedelmesen szétnyílva szépen elfekszik az ölben, nem új már, és nem lázad a kitárulkozó póz ellen, nem akarja magának szabad kezemet is, hogy lefogjam, és úgy tartsam nyitva, erővel. Engedi olvasni magát. Régi, hűséges könyv kell, meghitt társaság a vonaton. Piros ruhát vettem fel, Szent Iván éjjele elé illőt. De már nem várok tűzet, sem szeszélyes lángolást, ami akkor hagyna alább, amikor még kívánnám hevét. Halványzöld, kékesfehér lidérces pislákolás maradt csak a bejárt helyen…
2011. július 8., péntek
Rövidszünet a nyárban - búcsú a szerelemtől
A nyár legmelegebb délelőttjén a hőség pillanatra megtorpant, a fény fordult egyet, perdült, végig suhintott rajtunk egy kora őszi sugár; egyetlenegy, de aki éppen nem aludt, vagy nem bújt el a kuckójában izzadva, fuldokolva a melegtől, az észrevette. Mint például a Blaha Lujza-téri megállónál felszálló villamos utasai, a Nyugati felé menet, délelőtt tizenegy óra tizenhárom perckor. Talán figyelmeztetésül adta a nyár, izzásának teljében megajándékozva azokat, akik még nem átkozták el a kiszáradt növények, a szikkadt mezők, a száraz legelők, az apadó medrek láttán, hogy most ez kell, ez a forróság.
2011. július 3., vasárnap
Írók, költők Kishegyesen – falu a falu fölött (valamelyik Dombos Fest után)
A nyár az olvasásnak kedvez, a föltöltődés ideje: hagyni kell a dolgokat, nem erőlködni a képernyő előtt! Egy könnyelmű ígéret mégis géphez parancsol. Jó kezdőmondat kellene, ami írásba sodor, és amivel a későbbi olvasót a jegyzetembe csábíthatom. Vagy oldalakon át arról írni, hogy írni kellene valamiről, és a minimális terjedelmet elérve elküldeni a szerkesztőnek?
2011. június 30., csütörtök
Boldogság, vagy valami hasonló
Nehezen megnevezhető érzés, vagy inkább állapot: néha megtapasztaljuk, látszólag ok nélkül, és többnyire váratlanul. Azt mondjuk rá, más szó híján: boldogság. Mint egy felhő, ami hirtelen megtalálja és beborítja az embert. Tudni kellene, hogy mi idézi elő; ha volna egy biztos recept, akkor a megfelelő hozzávalókból kikeverve bármikor tetőtől talpig boldogok lehetnénk.
Nem állítom, hogy én ismerem a receptet. Sőt, azt sem állítom, hogy évente úgy várom az első rigóhangokat, hogy biztos vagyok benne, ha majd meghallom, akkor boldog leszek. Mindenesetre, nálam valami köze csak van a kettőnek egymáshoz: a rigóhangnak a boldogsághoz. Kiénekeli a mélyből a létezésnek szóló tiszta érzést, a hálát mindenért, ami embernek kijutott.
2011. június 17., péntek
Ablak a mezőre --
Vendégségben a Szélső utcában
A falu utolsó utcája hat házból áll, túloldal nélkül, arccal a mezőre fordulva. Két házat az idő szaggat, gaz ver fel, lakatlan. Kettőben menekültek élnek: fiatal házaspár három kisgyerekkel az egyikben; idős asszony a másikban, akinek férje épp csak segített elrendezkedni az új helyen, és máris a közeli temető első menekült-halottja lett. Az özvegyasszony a fiatal házaspárral tartja a kapcsolatot, és a falu központjában lakó sorstársaival. Magyar szomszédai leginkább szerbül köszöntik, amit ő leginkább magyarul viszonoz. Talán félelemből, talán tiszteletből. Két "őslakos" család él a Szélső utcában: egy középkorú házaspár,
akik a helyi vállalatban dolgoznak, lányuk a közeli városban lakik, ritkán jár haza, meg van a maga baja, mentegetik a szülők. Az utcán csak a kisgyerekek hangolnak, forgalom nincs, betonút sem, csak egy keskeny aszfaltsáv a házak tövében. A kocsiút is zöld, szinte a túloldali mező része, a határvonalon az orgonabokrok kékeslilája.
akik a helyi vállalatban dolgoznak, lányuk a közeli városban lakik, ritkán jár haza, meg van a maga baja, mentegetik a szülők. Az utcán csak a kisgyerekek hangolnak, forgalom nincs, betonút sem, csak egy keskeny aszfaltsáv a házak tövében. A kocsiút is zöld, szinte a túloldali mező része, a határvonalon az orgonabokrok kékeslilája.
2011. június 3., péntek
Az éjszaka madarai
Én az előttem lévő sokutcányi távolság miatt méltatlankodtam - mert az út már kifáraszt -, de nem értettek meg. Arra feleltek, amit hallani véltek: jól esett nekik ha vigasztalhatnak. Azt hitték, hogy ajándékként fogadom, és hálás leszek az aggodalmukért. Legyintettem, nem dünnyögtem tovább. Csodálkoztam gyávaságukon, hogy nem mernek szembefordulni a
2011. április 13., szerda
Vízfénynek árnyéka
A fiam vízbe fulladt, elvitték a tündérek. Mondtam neki, hogy ne menjen a tóhoz, de nem hallgatott rám. Azóta is gyakran álmodom róla, álmomban felém nyújtja karját, sóvárog a fény, a fent után, de a zöld hínár derekára csavarodik, lehúzza, vissza az üvegpalotába, és lassan zöld lesz ő is, elfelejt engem. A parton múlnak napjaim, mert én azóta is csak a vizeket keresem, mindenféle vizet. A tenger lesz a következő. A tenger… Csak ezt az egy tavat felejtsem kicsit, ide még nem merek. Majd máskor, majd utoljára, ha már minden más vizet láttam, minden tavat és tengert megvádoltam, akkor majd visszatérek, ide a kert végébe, hogy elmenjek a fiam után, széttárt karjaimmal, mint az angyalok szárnya, lebegjek a vízen, arccal lefelé, a medrét kutatva, azután merüljek el benne, le a fenekéig, le a tündérekig, jaj, csak megismerne még... Nem is értem, miért nem már ma, miért nem vagyok annyira bátor, hogy most, azonnal utána menjek… Ülök a parton, már a tengernél, látomás, gondolom, de hangosan azt kiáltom, hogy jöjjön, itt vagyok! Szép szál legény emelkedik a habokból, elindul felém, messziről integet, mosolyog. Megismer, ujjong bennem az öröm… a fiam, sóhajtom később, hát itt a fiam. Asszonyom, mi a gond, kérdezi, és látom, ez nem is a fiam, ez valaki más, és néz a szemembe, vállamon a keze, aggodalom a tekintetében, arcomra pereg testéről a víz, fuldoklom a szégyenkezéstől, miféle varázslat játszik itt velem, ez már az őrület, nem mehet így tovább… A szobában fényben fürdik minden, a víz fénye hullámzik a falakon, kéknek látszik az ég, zöldeskéknek a tenger, a tengert nézem benne, elfelejtem már a tavamat is, ölel, bolond vagy, bolond asszony a tavaszban, hát mit keresel itt, még nincs szezon, üresek a sétányok, a part végig üres, ki vagy te, azután már hangosan nem is szól, csak néz, úgy kérdez. De tudom, hogy nem kell felelnem, fekszem, hagyom, hogy most az egyszer ő győzzön. Elmegyünk úszni, hullámra hullám, ígéri, hogy elvisz egészen a szigetig, ahol majd én is örökké fiatal maradok. Nem vagyok már fiatal, de nem hallja, elébem kerül, karjaival, testével gyűri a tengert, nincs másik út, csak amin ő vezet, de messze még a sziget, és a part felől már feketedik a víz. Nem győzöm, fárad a karom, lassul a tempó, lemaradok, már őt sem látom, ő nincs már sehol, talán nem is volt, haza gondolok, a tóra, de már késő, a hegyek felől elérnek a fekete felhők, elnyelnek, és velem az egész világomat, elnyelik a tengert, az otthoni tavat is elnyelik, és nem lesz tovább hol keresni, és nem lesz tovább senki, aki keresné a fiamat.
*
(Ez a novella a Babazuza címűnek a párja, a zEtna 28 című kötetében is együtt jelentek meg, még valamikor 2000-ben íródott ez is)
2011. április 7., csütörtök
Babazuza
A kaszáló felett fekete felhők gomolyognak. Még két forduló, és mehetünk haza. Ne az égre nézz, kapálj! Boszorkányok hajtják az égi lovakat, rézmozsárból a kocsijuk, és messze, az ég alján is az ő hajuk lobog a feltámadó szélben… Zivatar lesz? Nem lesz, te csak kapálj! Mikor indulunk? Haza akarok menni… Még egy forduló. A présháznál már csapkodni kezd, a bokáig érő porban apró kráterek. Az eső végét megvárhatnánk a kunyhóban is. Haza akarok menni. A sárban nehezebb lenne a járás, a vizes fű térdig ér, a meztelen lábat csíkozza minden lépés. Fáj. Tényleg vannak boszorkányok, lobogó hajukban zivatart hordozva? A szilvafáson túl, ahol a diófák sora kezdődik, ott van a fészkük. Az öreg fák hegyén, ahová nincs az a bátor gyerek, aki fel merne mászni. Az akácosban vannak a varjúfészkek, a diófásban a boszorkányfészkek. A diófák ágai között ringnak a boszorkányok, rézmozsaraikat fényesítik, villámaikat készítik elő. Ha ma nem ázunk meg, holnap elmegyek, megszámolom őket. Azt mesélik, hogy heten vannak, hét gonosz boszorka. Ne higgy el mindent, amit mondanak. Ha elég nagy leszel, egyedül jársz ide. Zsákba szeded amit kell, én addig öreg lábaimat otthon pihentetem a sámlin. Nem akarok elég nagy lenni. A nyüves káposzták miatt, görbe répák, éretlen dinnyék kedvéért? Esni kezd, hatalmas cseppekben. Apró porlobogás, minden csepp nyomán porfelhő. A présház már mögöttünk, a híd még nagyon messze. Lombos fák között is meghúzhatjuk magunkat. A szél arcul csap, ritkás esőcseppeket sűrű porral kavar. Elindultak a boszorkányok, lovaik patái szikrát vetnek, körülöttük dübörög az ég. Hét sovány öregasszony, kezük helyén hosszú karmok, saslábra hasonlít a kezük. Megragadnak, véred serken. Vizes lapuleveleken már látom, hogy csordulnak az apró vérpatakok. A hajuk fehér. A hajuk szürke. A hajuk hullámos, kócos gomolyag, villámpántlikákkal. Mint mikor a kazalról leugorva, derékig érő hajamba szalmaszálak ragadtak. Hol jártál kurva kölke, a nyakadat töröd egyszer?! Ki hagyta már megint ott a létrát? Nem vették észre, de a háztető gerincére is feljártam. Elláttam a kaszálóig. Egészen a diófásig. A tetőről látom magunkat, a csapkodó esőben, felettünk kavargó felhők alatt megyünk, Babazuza és én. Szandálom a kezemben, a kihorzsolt sarkamon sárrá válik a por. Ott jövünk, szemben. A kaszáló hídjáig még hosszú az út. A hét boszorkány a nyomunkban, az elsők vetik a szelet, a hátsók már aratják. Babazuza szedi a lábát, vállán a kapák, kezében a kezem, csontos ujjai szorítanak. A szél szétbontja kendőjét, mire egy kézzel szájába kapná az egyik csücsköt, hogy a másikat szorosra húzza, már viszi is a kendőt a hetedik boszorkány, válla köré kerekíti és vihog a rézmozsárból. Öreganyám haja lebomlik, a szürke hajfonat derékig ér, saskezével átkot szór a magasra. Villámlik egyet a felhők közül, perelnek vele a boszorkányok. Heten vannak, csontos vénasszonyok, görbék, aszottak, szájukban feneketlen kutak, forgószél kapja ki a kútból a vizet, szórja, szórja az útra, amerre megyünk, eső veri a mezőt. Babazuza konok és nem állna meg, a haját hagyja a szélnek, hogy cibálja ha jólesik. Szemeivel a hidat keresi, mert azon túl nincs varázslat, csak eső, zápor, zivatar, és minden, aminek jönnie kell a szép napok után. A tetőről kiáltozom, hogy nem arra, hanem emerre kell menni! A sokszor járt úton eltévedni? Ki hallott még ilyent?! De Babazuza nem figyel rám. Mindig mindent jobban tud, mint én. Vállán a kapával, kezéből a kezemet kiengedve, lassan szétbomló hajfonatával lép egyet, lép kettőt, azután nem is lép már, csak emelkedik. Nem figyel rám, hiába kiáltozom.
*
(Babazuza az apai nagyanyám volt, akivel gyerekkoromban sokszor jártunk gyalog a kishegyesi kaszáló dűlőutain. Falunk legszebb tája, jól termő földek, lankák, völgyek és dombok. Akácos részek, szilvások és hatalmas diófák. Koronafák égre meredő tüskéi. Számos gyerekkori emlék helye, félelmek és megismerések, végtelenség érzete, biztonság és menedék egyben. Hosszú gyaloglások, beszélgetések és csendek. Föld és fű szaga, bódulat és örök álom. Az egyetlen fájdalmasan szép színtere az életemnek. Le merem írni, mert mások helyett is teszem. És tartozom is ennyivel, az írásaim előtti gondolatok magva ott engedett gyökeret és onnét indult el a csíra. Vallomás és kitárulkozás. Ha minden írásunk egyben önéletrajzi álarclevétel is, ez főleg annak sikeredett.
Köszönöm.)
*
A kaszáló képei itt: http://kertkapu.blogspot.com/2011/04/kishegyesi-seta-kaszaloban.html
2011. március 17., csütörtök
Tartalék élet
2011. március 7., hétfő
Győzelmek és vereségek ideje - magánháborúink '99
1999 márciusának egyik tavaszillatú délutánján én még a tervezett közös életünkről beszéltem, amikor ő az egyre hosszabb hallgatásaival éreztette, hogy nem akarja annyira az összeköltözést. A félig kész házának teraszáról néztük a délnek tartó forgalmat, már szótlanul mindketten. A közeli laktanyából nagy zajjal vonultak ki a harckocsik, katonai teherautók. Ne találkozzunk többet, mondtam elköszönéskor, inkább csak próbára akartam tenni őt, megbántottan a hosszú hallgatásoktól, de azt felelte rá, hogy jól van. Másnaptól még a tanáriban is kerültük egymást.
A háború első napjától iskolaszünetet volt, nem is találkozhattunk. Néhány napra rá újrakezdte: hajnalonként az ablakomba tavaszi virágokat rakott. Később jobb sorsra szépült, korai rózsákat. Szirmukra írta a nevem, és azt, hogy szeret. Sárga rózsákra kék irónnal írt, bely ukadtak a betűk.
2011. március 4., péntek
Paradicsom, alma
Nem lenne szabad eljutni ebbe az utcába. Zsákutca, ahová a kóválygós nappalok kergetnek, és ahol több az irodalom, mint az élet. Ember-meleg alkalom helyett elbűvölő sorok, gyönyör egy-egy szép, pontos megfogalmazástól. Öröm, ha valaki jól beszél, közben tetteinek csúfsága elfelejtődik. A szó, mint eszköz mások meggyőzésére.
B. keveset beszélt, sorról sorra halad, mindig előttem, én követtem, szavak mankója nélkül, példájára hagyatkozva. Már nem emlékszem, borsót szedtünk, vagy mákot egyeltünk, kukoricát kapáltunk, vagy gyümölcsöt válogattunk, egy volt a fontos: neki az, hogy tanítson, nekem az, hogy tanuljak.
2011. február 15., kedd
Tavasz a Szélső utcában -- 1999, Szerbia, háború ideje
(ezerkilencszázkilencvenkilenc április eleje)
1.
A falusi házak kapuját egészen az utóbbi időkig nem zárták, közvetlenül a háborúk előtt és alatt sem, még akkor sem, amikor idegenek özönlötték el a vidéket. Aztán minden elcsendesedett, az idegenek közül sokan végleg a faluban maradtak. Az őslakosok előkeresték a régen elkallódott rozsdás kapukulcsaikat, zárakat és reteszeket szereltek föl az előszobaajtóikra.
2011. január 31., hétfő
Óda a kastélyhoz - a kishegyesi Pecze-kastélyról
Hagytuk tönkremenni, most állhatunk a romjainál! Se kastély, se legenda. Ha az emberi mulasztás nem lett volna ennyire hatékony, most a szalonban ülhetnénk, a korabeli tárgyak között. Tóba közelében még a nyolcvanas években is állt egy kastély, mondják, hogy ennek szakasztott mása, még az eredeti berendezéssel. Talán túlságosan gyakran hivatkozok arra, hogy "mondják", "úgy hallottam"… de amikor a falut járva próbáltam összeállítani egy képet a Pecze - kastélyról, és a családról, csak a még idős emlékezők meséjére hagyatkozhattam.
2011. január 26., szerda
Dejà vu
Kivételesen egy nem igazán szépirodalmi részlet kerül ide. A Népszava Szép Szó mellékletében jelent meg - még 2003-ban. És többet nem is mondok róla, íme az írás:
Dejà vu
"… olvasom, hogy kétszázan tüntettek Belgrádban, a nagy tüntetések városában, gondoltam is, hogy nagy depresszió lehet nálatok. Illetve valami hasonló, mint ami itt: nem értik az emberek, hogy mi köze van ennek a balhénak a saját sorsukhoz. Ami azért Jugoszlávia esetében (vagy hogy is hívnak most titeket) mégiscsak furcsa, mikor éppen az USA-hoz nektek igenis sok közötök van, ugye..." (levél, 2003. február)
2011. január 17., hétfő
Kissanyi regénye/részlet - Az átmenet megfoghatatlansága
Kora délután, az adott nap javában, már a következő hajnalt várom. Több ez várakozásnál: sóvárgás, kétségbeesésig fokozódó vágy az új, még tiszta és belakatlan nap hajnala után.
Másnap a puha szürke átmenetében a sárgás-rózsaszínes kék felé, mint az éjszaka győztes hadvezére, állok: diadalív a hajnal nekem, a múlt sötétje és a rám váró jövőm – napom! – között. A hajnal a nap gyorsan elmúló csúcsélménye, ahonnét minden lefelé tart, a vérből eltűnő koffein sebességével. A déli kávé képessé tesz a délutáni munkára, de csak a hajnali nyújt többet a testi fölpezsdülésnél.
Kevésszer talált mással és máshol a reggel. Fruzsina azt mondja, sivár ez így. Nem értem, miről beszél. Télen hallgatom a teljes csendet, vagy a falusi éjszakák kutyaugatástól is alig megtört csendjének a hópuha szürkület némaságába való áthajlását. Tavasszal a napkelte előtt ébredő rigók egymást bátorító, a reggel felé közeledve egyre lendületesebb énekét figyelem. Nem unatkozom, és a halál nyugalmára sem félelemmel gondolok, inkább belesek a résnyire megnyíló kapun. Elakadó lélegzettel, a gyomor üresébe dobbanó szívvel figyelek: félelem lakik a mélyfeketeségben, vagy más?
2011. január 11., kedd
Jusson eszünkbe, élünk!
Januárvégi fagyos, de fényes délután van, tiszta kék éggel. A napsütésében a csontig hatoló hideg is elviselhetőbb. Többünknek csak az addig érintetlen hóban jut hely, toporgunk, magunknak tapossuk ki a teret. Tető nincs fölöttünk, ebben a faluban esőben, szélben, hóban is a szabad ég alatt történik a halott búcsúztatása. A ravatalozó kicsi, oda nem férnének be a gyászolók. Szép számban jöttünk össze, rokonok, szomszédok is. Utóbbiak többen vannak az elvártnál. Idős asszony a halott. Élhetett volna még, mondjuk.
2010. december 27., hétfő
Ünnep a tükörben
Mennyi sérült ember! De miért pont az én barátaim? És én is sérült lennék, ezért tartozunk egymáshoz? A hasonló hasonlót vonz elvén? Nem tudom. Vagyis igen. Most feleselek magammal, mintha nem lenne jobb dolgom. Igen. Gondoltam beszélgetésbe kezdek valakivel a hálón. Aztán mást gondoltam. Ki lenne bolond ebben az órában, és ezen a napon… amikor a családjával, a szeretteivel…a barátokkal…együtt. Karácsonyfa, alma, ajándék és szeretni kell hangulat.
2010. december 23., csütörtök
Az indián napja
Itt volt? Vagy nem? Mindenféle rémálmok keverednek mindenféle valóságossággal. Ki tud eligazodni itt? Eddig vagy szabad, mondják, miféle ez a szabadság? Eddig? Azután legyint egyet az ember, és elindul befelé, másféle rezervátumot rendez be magának. Befogja a száját, hallgat, keskeny vonal a szája. Kinek jut arról eszébe a csók? Szokásos megszunnyadás. Gyakran fog el az álmosság. A világból kialudni magamat nem lehetséges még. Azért némi haladék. Aludni egyáltalán nem lehet nyugodtan. Meleg szagú nyárdélutánokban öregapám magukra húzta az ajtót, felakasztották a zöld függönyöket. Kockacukor volt a jutalom, ha vigyáztam az alvásukat. Néha róluk álmodom, de elrebben a kép, ha belemoccanok, gyakran ránt görcsbe az emlékezés. Álomban is.
2010. december 9., csütörtök
Irodalmi Jelen - Egérúton a folyóhoz
"Az otthon lakói elfásultak, gyûlölködni se volt kedvük, se egymással, se az újakkal, a beköltözõket nem kérdezték, hogy kifélék, mifélék, de lassan minden kiderült mindenkirõl. A gyerek is nõtt, zavaros történetek között, nagynénje éjszakai lihegése ijesztette, amikor az magán segített a paplan alatt, de kihallatszott hozzá késõbb az is, amikor az újságíró maradt szerelmeskedni. Miért kell simogatni saját magát, azt is kibeszélte: ha éjjel rátör az emlékezés, csak úgy csitulhat benne a félelem. Már egyre durvább képzelgésre van szüksége, hogy a kívánással legyõzze magában a rémségeket."
Az alábbi helyre kattintva az egész írás:
(2004 decemberéből)
2010. november 26., péntek
Helikonban
Az alábbi helyre kattintva:
Madárének a híd fölött ... a Helikonban
(részlet a föntiből) "Fruzsina más. Arca az én arcom álarca, ismer engem és én ismerni vélem őt. A többi unoka csak lelkifurdalás: mit jelenthet nekik egy ilyen vénség, mint én? Már nem értem világukat és nem akarom követni őket az új dolgokban. Helyettem az internetet választják, a csirkepaprikásom helyett pedig a hamburgert.
A legkisebb unoka körbetipeg az ebédlőben, ráhajol a székekre, arcát belenyomja a bársonyba és szagol. Azután megmondja, itt a Nagyi ült. Amikor az anyja tanúja volt a kicsi szaglászós játékának, elhűlve kérte számon rajtam. A kicsi nem értette, mit vétett akkorát, hogy anyja neheztelve néz hol rá, hol rám és közben a fejét csóválja.
2010. november 18., csütörtök
2010. november 9., kedd
Novembervég
Megjött az ősz, a november a rossz időt is hozta. Az almáskert a talajon vastag rétegben rothadó gyümölcs, a spanyol csigák tömege, a derékig fölnőtt gaz miatt elvesztette vonzását, hetekig ki se mentem a kertkapun túlra. Az alma a fán rothadni kezdet, még pálinkába se volt használható, enni a virágoskert különleges ízű almájából szedtem. Az öreg almafa hatvan éve minden betegségnek, féregnek ellenállva terem rendületlenül. Az új ablak kilátása a vártnál sokkal kevesebb örömöt okozott.
2010. október 30., szombat
Kishegyesi történetek
Megjelent a Magyar Szóban itt
Akikre a Jóisten is áment mondott
Ház az akácok alatt
A ház eleje fehérre meszelt, az alja barna. Kettő ablaka négy-négy kicsi szemmel néz az utcára. Hatalmas akácfák nőttek a ház fölé, már ritkán látni ilyent. Öregapám hátsó udvarában voltak ekkorák a fák, aztán elfogyott a földből a víz, legalábbis ezt mondták, amikor egy tavasszal nem hajtottak ki a fölső ágak.
- Ha valami hosszú ideig kitart a helyén, nehezebb elbánni vele – mondja Józsi bácsi is a vastag fákat nézve. Büszke rájuk, és méltányolja elismerő tekintetemet. Panaszolja, hogy a szomszédja facsemetéit egy reggelre derékba törték, azt föltételezi, azért mert kifogásolta a szembe ház büdösét, amitől szellőztetni sem lehet.
2010. október 29., péntek
Levél a katonaságból, 1950-ből
Kedves Rudi komám! Kishegyes, 1950. 12. 4.
A régen várt lapodat megkaptam, aminek igen megörültem.
A régen várt lapodat megkaptam, aminek igen megörültem.
Olyan soká csavarogtok, kedves komám, hogy már Északról vártalak vissza, mert ez az idő alatt kényelmesen megkerülhettétek volna a Földet, no nem hajón, repülőgépen meg elefánt hátán gondolom, csak állandóan repülőgépen, azon már háromszor is körüljárhattál volna. De Kedves Rudikám, ne búsulj, nem minden embernek van ilyen szerencséje, minnél többet csavarogtok, annál többet láttál, igaz, hogy én még nem kívánok ilyen nagy szerencsében részesülni, különösen most nem kívánom a katonakosztot., mert tavaly még csak szűken megvoltam ötvenkét kiló, de az idén csak szűken ötvenhat és fél.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Címkék
Antus meséi
(1)
Balkalonológia
(1)
Balkán
(1)
bánáti csend
(1)
boldogság
(2)
bombázások
(1)
boszorkányok
(1)
Dombos Fest
(2)
elfogyott napok
(2)
elvándorlás
(1)
érintések
(53)
föld
(1)
gang
(1)
gyaloglás
(1)
háború
(4)
haibun
(1)
halottak napja
(1)
írás
(1)
Irma
(3)
Irodalmi Jelen
(1)
irodalmi napok
(1)
irodalom
(1)
karácsonyi depresszió
(1)
kemence
(1)
kenyér
(2)
kert
(1)
kishegyes
(3)
kishegyesi kaszáló
(1)
Kissanyi regénye
(3)
Közegellenállás
(1)
Közegellenállás 2019
(1)
lángos
(1)
lepény
(1)
levél a katonaságtól
(1)
magány
(1)
Majtényi Mihály novellapályázat
(1)
menekültek
(2)
nagy farkas dudás erika
(1)
nfde
(1)
novella
(1)
nyár
(2)
nyomorult élet
(1)
olasz baba
(1)
óra
(1)
öregség
(2)
ősz
(1)
Pecze-kastély
(1)
riport
(2)
rövidpróza
(1)
semmiből a semmibe
(1)
Sikoly
(1)
sírás
(1)
szellemi tulajdon lopása
(1)
Szerbia
(2)
szerelem
(4)
szétvert családok
(1)
Szombathy Bálint
(1)
tartalékosok
(2)
temetés
(1)
tenger
(1)
tó
(1)
zivatar
(1)



















