Az éjszaka madarai

Én az előttem lévő sokutcányi távolság miatt méltatlankodtam - mert az út már kifáraszt -, de nem értettek meg. Arra feleltek, amit hallani véltek: jól esett nekik ha vigasztalhatnak. Azt hitték, hogy ajándékként fogadom, és hálás leszek az aggodalmukért. Legyintettem, nem dünnyögtem tovább. Csodálkoztam gyávaságukon, hogy nem mernek szembefordulni a
nyilvánvaló végzetükkel. Nem rossz egyedül, félni tőle kín.

A lámpák fényíve fölött baglyok suhantak, követte őket a tekintetem; a háziak jobbról-balról megcsókoltak, sorban az egész család. Megkönnyebbült sóhajukat nem rejtve terelték be a gyerekeket, és meg sem várva, hogy eltűnjek a sarkon, csattant mögöttem a zár. A baglyok az útszéli fák lecsupaszodott ágairól néztek.

Túl a lámpák hatósugarán már tapogattam a falat. Ahogyan mélyült a sötétség, úgy potyogtattam ki magamból a délutáni vendégség emlék-cserepeit, hogy otthonra ne maradjon semmi. Mire az utolsó utcába értem, a fejemben megszűnt a zakatolás. Mögöttem inkább csak éreztem, mint tudtam a madarak jelenlétét; követtek, egészen a házam előtti hatalmas fákig.

Csöngettem. A szomszédaim bolondnak tartanak, tudják, hogy egyedül lakom. Ráadásul nem is hagyományos csöngőm van, hanem egy igazi kolomp: hatalmas, és szörnyű a hangja. A szellemek miatt kell, akik távollétemben elfoglalják a lakást: így hozom tudomásukra, hogy megjöttem, oszoljanak! Hagyok elég időt, néha mégis olyan lusta vánszorgással tűnnek el a polcok, szekrények mögött, hogy attól félek eljön az nap, amikor egyáltalán nem adják át a helyet. Órákba telik, mire a lakás ismét olyan lesz, mint mielőtt elmentem. Ott felejtik egy másik létezés illatát, apró neszekben megnyilvánuló jelzéseket hagynak, hogy figyelmeztessenek: egyszer én is egy leszek közülük.  Ez az oka, hogy alig mozdulok ki, csak ha fontos ügy kényszerít rá, és a néhány régi barátot látogatom meg, ritkábbnál is ritkábban.

Nem volt mindig jó, de most könnyű így élnem. Megszokásból, és mert megtanultam amit kellett. A magányt tanulni kell. Mint ahogy járni, beszélni kezd az ember; egyszer eljön az ideje a mozdulatlanságnak, és a csendnek is. A nekünk szánt út mögöttünk, minden kimondhatót kimondtunk. Közben kiderül, sem ránk, sem a mesénkre nem figyelt senki. Túl kell lenni ezen a döbbeneten, és gazdálkodni abból, ami  maradt.

Ami kifelé haladt, most befelé tart. Régen fontos volt, hogy mit gondolnak felőlem mások. Már nem az. Az tud lekötni, ami belül van, és a mélybe kanyargó út érdekel. Hegyeket másztam, fölfelé törekedtem. Ez a lassú ereszkedés ideje. Senkim sincsen, csak a madaraim.

Jaj, Annus, nem értjük mi ezt, mondják, ha erről beszélek. Mindig más voltál mint mi, mondják, és elégedetten néznek egymásra, rám pedig mint egy elázott verébre; sajnálkozva azon, hogy egyedül élek. Látom a szemükben, hogy hálásak a sorsnak; karba teszik kezüket, keresztbe lábukat, és nem bánják, ha nyúlok a kabátomért. Egymásba kapaszkodnak, az ébredező fura érzés elöl menekülnének, félnek szembefordulni vele. Ha gyorsan haza megyek, ma megússzák.