Megjött az ősz, a november a rossz időt is hozta. Az almáskert a talajon vastag rétegben rothadó gyümölcs, a spanyol csigák tömege, a derékig fölnőtt gaz miatt elvesztette vonzását, hetekig ki se mentem a kertkapun túlra. Az alma a fán rothadni kezdet, még pálinkába se volt használható, enni a virágoskert különleges ízű almájából szedtem. Az öreg almafa hatvan éve minden betegségnek, féregnek ellenállva terem rendületlenül. Az új ablak kilátása a vártnál sokkal kevesebb örömöt okozott.
A madarak egyre ritkábban mutatkoztak, bebújtak a borostyános fák legbelsejébe, verebek, galambok, cinegék, és a számomra ismeretlen nevűek is ott találtak védelmet az egyre gyakoribb, és egyre hidegebb esők elől. A baglyok is téli helyet kerestek maguknak, reggeli sétám alatt fedeztem föl őket, csapatostul ültek az egyik üres telek ezüstfenyőin. A portát tizenöt éve, szebb idők eljövetelében bízva vette meg a tulajdonos, aki aztán a katonaság elől megszökve hátrahagyott csapot, papot, jó évek álmait. Egy svédországi pékségben kapott munkát, azóta senki sem látta a faluban, hír sincs felőle. Lassan elfelejtődik, nem csoda, neki itt a közösség előtt még nem voltak érdemei, a fiatalok könnyebben felejtenek, az öregek, ha emlegetik még, azok is csak úgy, hogy a Szamaras Vince fia… Mert Szamaras Vince megtette, amit tehetett, nyoma maradt, más nem a fogyó falu emlékezetében, kalandos kubikolásainak története színesedve járt szájról szájra, míg nem az is elfelejtődött, hogy mi az a kubik. A bekerített portáról a kerítésdrótot, az odahordott épületanyagot, minden mozdíthatót elloptak az élelmes falusiak. Ki tudja, a régiek-e, vagy az újabban beköltözöttek, szükségből-e, vagy csak kapzsiságból, mindegy, a fő, hogy még a telek vásárlásakor a pécsi kertész vezényletével beültetett, azóta teljesen elvadult park néhány ezüstfenyője megúszta a karácsonyi tolvajok fűrészét, és a környék összes erdei fülesbaglya ott akar kitelelni. Az alkonyban megelevenedik az addig mozdulatlan madársereg, egymás után emelkednek föl a fenyők ágai közül, puhán, hangtalan tűnnek el a közeli mező felé, pockok, egerek bánják a portyázásukat. Az okos gazdák megbecsülik a baglyokat, de néhány, magányos öregasszony a halál hírnökének tekinti, ha éjjel éppen az ő akácfájára telepszik valamelyik, és párját keresve, jellegzetes huhogásával nyugtalanítja, eszébe juttatva az elmúlást a különben is álmatlanul forgolódónak. Ha már az akácfák lombja nem akadályoz, az ablakból ellátok a fenyőkig, és a téli, magasan haladó telihold fényében talán a baglyok röptét is megfigyelhetem.
A madarak egyre ritkábban mutatkoztak, bebújtak a borostyános fák legbelsejébe, verebek, galambok, cinegék, és a számomra ismeretlen nevűek is ott találtak védelmet az egyre gyakoribb, és egyre hidegebb esők elől. A baglyok is téli helyet kerestek maguknak, reggeli sétám alatt fedeztem föl őket, csapatostul ültek az egyik üres telek ezüstfenyőin. A portát tizenöt éve, szebb idők eljövetelében bízva vette meg a tulajdonos, aki aztán a katonaság elől megszökve hátrahagyott csapot, papot, jó évek álmait. Egy svédországi pékségben kapott munkát, azóta senki sem látta a faluban, hír sincs felőle. Lassan elfelejtődik, nem csoda, neki itt a közösség előtt még nem voltak érdemei, a fiatalok könnyebben felejtenek, az öregek, ha emlegetik még, azok is csak úgy, hogy a Szamaras Vince fia… Mert Szamaras Vince megtette, amit tehetett, nyoma maradt, más nem a fogyó falu emlékezetében, kalandos kubikolásainak története színesedve járt szájról szájra, míg nem az is elfelejtődött, hogy mi az a kubik. A bekerített portáról a kerítésdrótot, az odahordott épületanyagot, minden mozdíthatót elloptak az élelmes falusiak. Ki tudja, a régiek-e, vagy az újabban beköltözöttek, szükségből-e, vagy csak kapzsiságból, mindegy, a fő, hogy még a telek vásárlásakor a pécsi kertész vezényletével beültetett, azóta teljesen elvadult park néhány ezüstfenyője megúszta a karácsonyi tolvajok fűrészét, és a környék összes erdei fülesbaglya ott akar kitelelni. Az alkonyban megelevenedik az addig mozdulatlan madársereg, egymás után emelkednek föl a fenyők ágai közül, puhán, hangtalan tűnnek el a közeli mező felé, pockok, egerek bánják a portyázásukat. Az okos gazdák megbecsülik a baglyokat, de néhány, magányos öregasszony a halál hírnökének tekinti, ha éjjel éppen az ő akácfájára telepszik valamelyik, és párját keresve, jellegzetes huhogásával nyugtalanítja, eszébe juttatva az elmúlást a különben is álmatlanul forgolódónak. Ha már az akácfák lombja nem akadályoz, az ablakból ellátok a fenyőkig, és a téli, magasan haladó telihold fényében talán a baglyok röptét is megfigyelhetem.
