Végre fölállt, fölálltam én is. Egyet illett volna lépni még: valamelyikünknek hátrébb, vagy esetleg oldalt, hogy arcunk ne legyen annyira közel egymáshoz. Léptem volna én, de nem hagyott, a kezemet két kezébe fogta, és mint aki megfullad, ha nem mondhatja ki azonnal, azt mondta, hogy szeret. Álltunk, ijedten, továbbra is szorította a dermedő kezem, félt elereszteni, tudhatta, ha elengedi, legközelebb már biztosan nem hagyom. Utána azt is mondta még, hogy na, legalább eddig eljutottunk. Elment, néztem a kezemre, sokáig.
Másnap őt is elvitték katonának, tartalékosnak, és nem tudhattam meg, hogy mit értett azon, hogy na, legalább eddig eljutottunk. Mert-e belegondolni, hogy mivel hagyott itt, és volt-e benne kétségbeesés, vagy csak én hittem utólag, hogy már a vesztét érezve vallott akkor, és úgy, mint aki végleg elmenve nem akar egy titkot is elvinni az áporodott szagú katonatáskával? Mi lehetett volna még?
Visszanéz rám, úgy ugrik le a szakadékba. Így álmodom néha Imréről. Lent a mélyben a folyó, ő zuhan, újra és újra zuhan, mindig előröl kezdi a zuhanást, és soha nem ér le a mederig. Bennem minden ugrásakor megismétlődik a rémület. Megállíthattam volna? Nem mi döntöttünk akkor.
Imrének felesége volt, két kisgyereke, közte és köztem soha nem történt semmi. Voltam neki, úgy, mint ahogy az a nő van, akivel hosszú órákig lehet beszélgetni, de akivel a beszéden túlra nem lép a férfi, mert ha mégis lépne, akkor elveszne a kapcsolatból az, amiért érdemes lemondani még a szeretkezésről is. Mi nem ölelgettük egymást soha, udvariasságból is csak egyszer, amikor nyaralni mentem az Adriára, de az csak elköszönés volt, barátok előtt, a felesége előtt, és a gyerekei is ott ugráltak közben, kértek, hogy majd hozzak nekik a tengerből csillagot.
Lezárt koporsóra borulva sírt a felesége, aztán csak tehetetlenül tűrte, ami utána következett. Sok műcsokor lepte el a hantot, szegénység volt akkor, és nagyon hideg: talán azt gondolták az emberek, hogy az élővirág hamar barnára fagyna, és sokkal olcsóbb volt a műkoszorú.
*
Tíz év múlt el nélküle. Külföldön élő osztálytársunk hívott telefonon, a nyáron szívesen megvendégelné magánál a régi osztályt. Időben szól, a vízum miatt, tette hozzá a végén. Minden délelőttöm az üres fotellel szemben múlt, minden kérdésem ott akad el Imre üres helyén: mit lehetne válaszolni a hívásra? Drága telefon volt, de elmondtam, hogy itt nem az idő a kevés, nem az a baj, hanem az a sok többi nincs. Az osztályképet vettem elő. A háttér a Híd a Drinán-t idézte, a könyvet, amiben a folyók fölött híddá lett angyalszárnyakról írt Ivo Andric. A képen Imre régi arca már halotti maszkká merevedett, hiába mosolygott a lencsébe, a Nap miatt mindannyian hunyorogva nézetünk.
Én nem megyek el, mondtam végül a meghívásra, messze van az nekem, és Imrét se várja, mert nem szólhatok neki. Akkor fogtam föl én is, hogy hiába várom vissza. Miért pont akkor, nem tudom. Elmondtam, amit még lehetett, hogy Imre gyerekei már felnőttek, a fiú túl csendes, író lesz belőle, mondják, de ő még tagadja váltig. A lány csak él, a saját szavát ismétlem, nekem mondta egyszer így. Az utcabeliek szerint visszavonhatatlanul elnyelte a város, de az anyjának nem szólnak semmit, van annak elég baja, és talán ő is látja, csak tehetetlen.
Imre felesége belefásult a hétköznapokba: kávé, Bensedin, Pelinkovác és a munka maradt neki hajnaltól késő estig. Nem ment férjhez újból, minek menne, hiszen holtában is Imrét várja vissza. Nincs másik férfi körülötte, a fia nem számít. Egy nőnek a favágás nehéz, szólt a szomszédnak. A szomszéd a favágás után a mellébe markolt, azt mondta, hogy ne tiltakozzon, hiszen megdolgozott érte. Imre felesége harapva, rúgva úszta meg, és másnap egy liter pálinkával fizetett, hogy ne tartozzon mégse. Undorral kerülte el legközelebb a férfit, magára haragudva, mert ha töredéknyi időre is, de megkívánta azt, ami régen volt. Mással már nem akarja, senkivel se akarja, olyannal se, aki esetleg szeretné. Vágja a fát, egyedül fűrészel, egyedül hasogat; közben a lánya combtőig érő szoknyában mászkál, a fia naphosszat heverészik, néha rajtakapja, hogy színes újságokat gyűr a feje alá, szex lapok, de nem szól érte, félt, hogy a fiát sem érdekli majd az élet, mint őt, aki huszonnyolc évesen egyedül maradt, Imre nélkül.
Elmondtam az osztálytársnak mindent, hogy tudja, miért ne várja Imrét oda, és hogy hogyan mennek a dolgok erre.
Nem is mennek, gondolom néha. Imre feleségével gyakran ülünk a konyhában, válogatjuk a babot, fejtjük a borsót, tokozzuk a kacsákat. Ha enni kell, szeretni is kellene, mondom neki, de én sem beszélgetek azóta férfiakkal, ő sem fekszik más mellé. Így van ez, állapítjuk meg a végén, mindkettőnknek hiányzik, de talán nekem mégis könnyebb, mert beleülök abba a fotelba, ahol Imre tíz éve ült utoljára, amikor a kezébe fogta a kezemet, és azt mondta, hogy, na, legalább eddig eljutottunk! Találgatom, hogy mire is gondolhatott: esetleg arra, hogy a sok beszéden túl mégis történhetne velünk valami, ami több a szónál? Az a kézfogás volt az első lépés, de nem jött utána más, csak a szomorúság, és ha belegondolok, megkönnyebbülésféle is.
Mert mi mást lehet itt tenni? Belenyugodni, elfogadni azt, amit kiszakít magának az ember, öreganyám is ezt mondta, és közben eltűrte, hogy veri az ura, holtában aztán jól megsiratta, hogy vissza ne járjon. Nekem talán éppen ezért nem ment a sírás, mert a keze… egyszer, csak egyszer, a kezében a kezem… na, legalább eddig eljutottunk!, aztán elment, mert vitték, majd hamarosan hozták, a feleség és a testetlen szerető maradt utána, mint mások után is a tartalék élet, amit már nélkülük: mert kell, mert muszáj, mert mi legalább eddig eljutottunk! Eddig, ahol az elkezdett és félbehagyott mondatokban is van annyi erő, hogy életben marasztaljon.
