Régi meghívó került a kezembe egy könyvből, amit utoljára hét éve, Budapestről hazafelé utazva olvastam a vonaton. A meghívó mellett kézzel sűrűn teleírt lapok, vázlatszerűség. Azt terveztem, ha hazaérek, megírom annak az estnek a történetét, de később akármikor nekifogtam volna, semmire nem mentem vele. Égni kezdett a kezemben a papír, és még az időközben elmúlt sok év sem segített magamtól olyannyira eltávolítani az anyagot, hogy az kezelhető legyen. Ez olvasható a meghívón:
Szombathy Bálint: Balkanológia
Meghívó: A helyszín BLACK-BLACK GALÉRIA; időpont 2000. július 15. (szombat) - 19 óra. BALKANOLÓGIA a kiállítás címe, utána a szerző performansza, KÉMÉNYEK (ELFÚJTA A SZÉL) címmel. A TUDÓSOK (Újvidék/Budapest) zenekar koncertje, majd DJ. PENGUIN SOUND SYSTEM (TÁNCZENE).
Minden akkor kezdődött, amikor 2000 nyarán hirtelen ötlettől hajtva meg sem álltam Budapestig. Az első néhány napot akkor töltöttem ott, amikor az újságok címlapon hozták, hogy az évszázad legforróbb napjait éljük. Fölpúposodtak a sínek, késtek a vonatok, rendkívüli napkitörések zavarták a műholdak és az elektromos készülékek működését – ilyen híreket ontott a tévé, a rádió. A városban ásványvízzel a kezükben pihegtek, fulladoztak az emberek, közöttük dologtalanul, a forróságban is ürügyet keresve a továbbmaradásra, én is.
A hőségtől megzavarodva minden másként működött, fontos dolgok sikkadtak el, és lényegtelennek tűnő részleteket őriz máig az emlékezet. Néha például bevillan az a jelenet a Deák-térről, amikor egy kislányra a kezébe olvadt csokoládé miatt üvöltözött az anyja. A közelükben félhangosan méltatlankodó férfi szemeire is emlékszem, fehér öltönyben, kezében hervadt virággal állt, rettentessen magányosnak tűnt a körülötte izzadó, gőzölgő áradatban. Egy valószerűtlenül szép öregasszony ért a közelébe, rózsaszín ruhája talán még az 1940-es párizsi divat szerint volt varrva, fehér haja és bőre vakított a fényben. Finom ujjaival megérintette a férfi karját, de nem állt meg, csak lassított közben. Ugye a Szent Gellért plébániához tartozik, dicsértessék a Jézus Krisztus, mondta elhaladtában. Akkor ismertem föl a férfiben az egyik vajdasági papot, akivel később lábunk alatt a tüzes várossal az irodalom dolgairól beszélgettünk, és arról, hogy milyen rossz otthontól távol lenni, ha nincs az embernek senkije.
A kép elpárolog, mint a legtöbb régi történet, könnyű felhő lesz az emlékezetben a valóságostól már jelentősen eltérő, akkori városom fölött. Az alábbi, jegyzetlapokból kimásolt sorok azonban semmit sem veszítettek egykori forróságukból:
2000. július közepe
Belefáradva az elviselhetetlen kánikulába, a lángoló szörnyeteggé változó aszfalt- és betonrengeteget úgy hagytam ott, hogy vissza se néztem. Amikor aztán egyik napról a másikra ősz lett a nyárban, rövidszünet, néhánynapos pihenő a hőségtől, visszautaztam Budapestre, mint aki még mindig keres valamit, és az elmúlt hetek hiábavaló ottléte után azt épp most reméli megtalálni.
Olyan vagy, mint egy hajléktalan, mondta a kevés csomagomat átvevő pesti ismerős, aki otthont adott a belvárosi szép nevű Barát utcában. Mások is nálam szállnak meg, szeretem a Vajdaságot, a bombázások alatt jártam felétek, áramszünet volt és sétáltunk egy öreg parkban, folytatta.
Lakásadómat, ha keresték, és engem nem vihetett volna magával, a meghívásokat visszautasította: egy írónő a vendégem, mondta, és mindig kihangsúlyozta, hogy honnét. Később úgy meséltem a hátam mögött maradt útról, az otthonomról, hogy az egy íróhoz méltó legyen. A bennünk élő félelemről is például, ami hízik, dagad, és minden megfutamodásunkkor megkettőződik.
Néhány hűvös nap a nyárban. Zongoradarabok hallgatása, teázás bolyhos takaróval a lábon. Béke. Idill. A gyertyaláng űzné a rossz szellemeket, a sárkányos csésze a ruhán át is éget. Hagyom, ugyan meddig bírom el? Beszélgetünk, kérdez, én mondanám háborúink magántörténeteit, töredékes mondataim szerintem inkább takargatják, mint sem mutatnák a lényeget, de ő azt mondja, tévedek.
A kanapéval szemben egy kép a falon, magához vonz. Bármire szívesebben gondolnék, mint haza. Azért utaztam, hogy bármire gondolhassak. A képre a falon, például. Szobabelső, vagy ki mit magyaráz bele. Nincsenek alakok, csak árnyak. Szomorú emberek árnyai a kiürült házban, ami a budai lejtő oldalában, ablakig érő virágok és díszcserjék között áll. Állhatna máshol is, akár Kishegyes Szélső utcájában, ahonnét családonként elszivárogva fogynak a lakók, és az üres házak ablakai függönytelenül ásítoznak a keleti égre.
2000. július 16.
Tegnap este borús és hűvös volt az idő, lakásadóm egy meghívót tett a kiürült kávéscsészémre. Őt, mint újságírót hívták, és kért, hogy kísérjem el.
Szombathy Bálint, Balkanológia, olvastam a nyomtatványon.
Előre elmondom, hogy nem hozzáértőként vetem részt azon a tárlaton, hanem csak egy néző gondtalanságával, és a befogadásra kész hozzáállásommal voltam ott. Gyanútlanul. Ma is azt mondom, ha sejtettem volna, hogy ott mi történik bennem, inkább az Eddát hallgatom a csendes Barát utcában, vagy Jónás Tamás akkor elkészült kéziratát olvasgatom. E helyett én 2000. július 15-én este a Black-Black galériában találtam magamat. Otthon, ahonnét elszöktem levegőt venni.
*****
A Balázs Béla utca 20 előtt tétováztunk, elsőre tévedést sejtettünk, de kiderült, hogy valóban ott kell belépni. Beesni inkább: gyanús pincelejárat fogadott bennünket, hevenyészve lerakott deszkák a sóderon, homokon. Üres, sötét lyuknak látszott kívülről az egész, és én akkor inkább egy rendes helyre mentem volna, ahol már a bejáraton is látszik, hogy a továbbiakban is hasonlóra számíthatok. A mélyből fölhangzó zene, a szemerkélni kezdő eső a sürgős belépésről győzött meg.
Görnyedt testtartásban, homokrakásokon, deszkapallón csúszkálva lehetett bejutni a pincébe, a falakon csöpögő szennyvízelvezető csövek futottak, ezen akadt meg legelőször a szem. Fekete fémszékek, bársarok, homály. Emberek, poharakkal a kézben, közöttük, mint hamarosan megtudtuk a nevüket, Babilon, Jerikó és Ninive, az egyik föllépő gyerekei rohangáltak, kicsit oldva a megérkezés feszengő légkörét. Sűrű botladozások után ott álltunk Szombathy Bálint előtt, aki köszöntésünk után bevezetett bennünket a szomszédos pincébe, ahol a falakon a kintről már ismerős, csupasz szennyvízelvezető csövek folytatódtak, közöttük a falak meztelen tégláin volt a lényeg: az ultraviola fehéret vakítóvá tevő fényében a kiállított grafikák!
Iszonyatos, mondtam később, amikor végre szó tudott kijönni a számon, de a továbbiakban, néma döbbenetben vonszoltam magamat képtől képig, csak imbolygó árnyakként észlelve a többi meghívottat. Senki nem mondta, hogy nekünk ott csöndben kell lennünk, de sokáig csak sóderropogás, vízcseppek zaja hallatszott.
Mások is szótlanságban moccannak arrébb, képtől képig, mint részei az összeállításnak, élőképet alkotva, beleilleszkedve a hangulatba. Valaki elvarázsolt bennünket, és csak az a hely létezett, ami az egyetlen pontban összesűrített közelmúltunkat ránk zúdította.
Szombathy Bálint közben a performanszra készült.
*****
Körben ülünk, egyetlen lámpa éles fényében. Megindítja a zenei háttérként szolgáló dalt, amely azután újra és újra felcsendül, végtelenség érzetét keltve a jelenlevőkben. Bennem azt is, hogy amiből eljöttem, épp ilyen végtelenszerű.
Lassú mozdulatokkal széthajtogat egy térképet, imitt-amott ragasztottat, és leteríti a földre. Nézzük. Nem „egy” térkép, „a” térkép fekszik előttünk: a volt Jugoszlávia térképe.
Rezzenéstelen arccal figyelünk.
Hamutálcák kerülnek köztársaságok szerint a térképre.
Kialszik a lámpa. Nem az otthon megszokott áramszünet következett be, és nem is a performansz része volt a sötétség, csak a zenei berendezés terhelte le a biztosítékot. Helyrehozzák.
Stílusos, mondják többen. Sötétség a Balkánon.
Viccek, poénok hangzanak.
Én itt vendég vagyok, holnap utazom vissza, és a viccek igazságtartalma nem nevettet, sírni lenne kedvem. Időbe kerül, mire rájövök: körülöttem nincsenek idegenek. És a keserűség mondatta velük azt, amit.
Rendeződik az áram, ismét vakító a fénycsóva, a körbejáró dal újra szól. A hamutálcákba egy-egy doboz cigaretta kerül, minden köztársaság jellegzetes márkája. Azután lassú mozdulatokkal sorba bontja őket Szombathy Bálint, majd egyenként meggyújtja őket, Szlovéniától Szerbiáig.
A dal végtelenül fut, a közönség csendben, mozdulatlanul.
A társam néha lopva rám néz, de megérzem tekintetét. Próbálok parancsolni az arcvonásaimnak, nehezen megy. Szombathy Bálint a térkép körül jár, és szívja a cigarettákat, a meghatározott sorrendben, szól a dal, és ahogy a füst szaporodik körülöttünk, úgy leszek én is füstszerű: elvesztem körvonalaimat, a talajt a lábam alól, és a baj csak az, hogy nem ismeretlen az élmény.
Szombathy Bálint járja a kört, füstölnek a rövidülő cigaretták, és fogy a köztársaságok leszakadásának sorrendjében a füstölnivaló. El is alszik, vagyis a körmére ég az első: Szlovénia.
Oda a Triglav emléke, és Ljubljanára gondolásom sebet szakít.
Az első látott képsorok a tévéből. Tankok, füst a távolból. Katonák. Nálunk, nem távol tőlünk. Nem a partizánokról szóló filmek, a gyermekkorom kötelező előadásainak képei, hanem a szörnyű jelen, katonák, akik nem gyakorlaton vettek részt. Dermedten nézem a kihunyó első cigarettát, és nem értem, hogyan bírtam ki akkor, amikor most azt hiszem, el nem viselem tovább egy pillanattal sem. De a kör nem akar véget érni.
Horvátország.
És a többi, sorban. Megannyi megrázkódtatás. A hajnalok rémülete. A telefonok, a hála, hogy nincs fiunk, de aggódás mások fiaiért. Idegenek a faluban, a lassan feléledő bizalmatlanság érzése.
Minden gyanús. Minden törékeny, minden szalmalábakon.
Füstben, ködben, félelemben.
A barát, aki elment, és amikor visszajött, nem az volt, aki elköszönt egy hónappal azelőtt. De bár megérkezett, és a vonat hozta, nem hírét a hivatalból kiküldött személy. A hosszú ideig tartó némaság, ami ott lapult közöttünk, és semmi szó, semmi mozdulat nem tudta feloldani a görcsöt. Az egyikünk nem mert kérdezni, a másikunk beszélni nem tudott. Nézném a környezetemet, ki, hogyan éli meg. Szombathy Bálint szétfújja a hamut, és a műsor e részének vége.
Csend egy ideig, azután végtelen ideig tartónak tűnő, hatalmas taps.
*****
Ott, úgy, akkor, egyszeri és megismételhetetlen. Mindennek vége lesz, ezzel a gondolattal léptem ki a borongós éjszakába. Szerencsére ismételhetetlen, mint egy performansz. Felejtés helyett fölismerés az est: elmenni nem lehet, magammal jön az a hely. Az elfojtás nélkülözhetetlen túlélési kellékként működik.
És ennek a történetnek még nincs vége, nem lehet, hogy itt legyen vége. Lesz folytatás. Egy másik tárlaton, egy másik performansz ideje alatt, vagy a sarkon egy választási plakát előtt, régi fényképeket nézegetve, a sárguló újságok lapjain. A gyerekeinkre nézve, és azon gondolkodva, milyen haza szeretetére kellene őket megtanítani. És hogyan?
Sebezhetőek vagyunk. Nem csak háború által: a művészetbe emelt szörnyűségek, a tárggyá, láthatóvá, érinthetővé tett félelmeink által is, esetenként akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.
2001. ősz, naplórészlet
Ő nem aggódik, ígéretemhez híven egyszer biztosan megíródik annak a tárlatnak a magántörténete, mondta, amikor néhány napja Kishegyesen járt, miközben az őszi esőben gyalogoltunk a buszállomás felé. Előzőleg Németh László és Mohácsi Zoltán, helyi festők társaságában ültünk, és bár a kezünkben ott volt a legújabb Magyar Műhely, mégsem az irodalomról, vagy a festészetről esett szó. A tájunkról elszármazott, csak látogatásokra visszatérő Szombathy Bálint előtt úgy ecseteltük sorsunk nehézségeit, mintha a világ túlsó feléről érkezett idegen volna, és nem is egy lenne közülünk.
Az eső egész délután esett, fáztam. A néptelen kishegyesi megállóban arra kért, ne várjam meg, amíg elmegy. Hófehér hajú, tetőtől talpig feketébe öltözött ember fekete táskával, egyedül. Ilyennek láttam azon a nyáron is, a tárlatmegnyitó másnapján, amikor a Balaha Lujza-téri földalatti állomás emberáradata között is, és már messziről fölismertem a tömegben. A vajdasági, mondta felé intve kísérőm. Igen, tudom, feleltem, és abban a pillanatban egy hisztérikus, lobogó hajú nő arcunkba vágott egy marék szórólapot, elátkozottak vagyunk mind, ezt kiáltozta, mások már nagy ívben kikerülték. Az előző esti, még friss emlékű tárlatmegnyitó után a zavarodott nő sikoltozása is sokjelentésűként őrződött.
2007. június 25.
Katarzis volt. Fölismerés, hogy nem lehet megúszni. A megírására tett kísérleteim rendre kudarcot vallottak. Ő, aki arra a tárlatra is elvitt, mindig azt kérte, hogy egyszerűen írjam le azt, ami van. Mint amikor e-mailt írok neki, ha fölkavar egy-egy történés, aminek itt lent részesei vagyunk. Hogy ennyi az egész írástitok. De amikor ez a legnehezebb: leírni egyszerűen azt, ami van!
Talán még emlékszik valaki arra a kiállításra, ahol nem volt semmi árnyalás, csak fekete és fehér? Igen? Nem? Talán még emlékszik más is arra a kiállításra. A kiállítást megelőző időkre, helyekre, hírekre, történetekre, amiből merített az alkotó. És a híradók képsoraira? A szirénaszóra? Arra, amikor a gyereknek meg kellett magyarázni, hogy mi az, hogy légiriadó?
Mások biztosan máshogyan emlékeznek, ezek az én emlékeim. Magánügy, lehet mondani nyugodtan. Az is lehet, csak abban az emlékezetesen, őrülten forró nyárban hirtelen bekövetkezett lehűlés miatt volt minden, csak a júliusi elő-ősz zavarta meg így a dolgokat.
Egy szó sem a tárlatról, a kiállított alkotásokról?
Dehogynem, minden sor arról szólt.
