Boldogság, vagy valami hasonló

Nehezen megnevezhető érzés, vagy inkább állapot: néha megtapasztaljuk, látszólag ok nélkül, és többnyire váratlanul. Azt mondjuk rá, más szó híján: boldogság. Mint egy felhő, ami hirtelen megtalálja és beborítja az embert. Tudni kellene, hogy mi idézi elő; ha volna egy biztos recept, akkor a megfelelő hozzávalókból kikeverve bármikor tetőtől talpig boldogok lehetnénk.  

Nem állítom, hogy én ismerem a receptet. Sőt, azt sem állítom, hogy évente úgy várom az első rigóhangokat, hogy biztos vagyok benne, ha majd meghallom, akkor boldog leszek. Mindenesetre, nálam valami köze csak van a kettőnek egymáshoz: a rigóhangnak a boldogsághoz. Kiénekeli a mélyből a létezésnek szóló tiszta érzést, a hálát mindenért, ami embernek kijutott.
Összhangot teremt, megszűnik a kint és bent, a te és én közötti különbség. És olyankor nem okoskodik sokat az ember, olyankor csak érez és van, nem bánja, hogy tulajdonképpen semmit sem tud a boldogság lényegéről. Az titok volt és marad, nem boncolgatható.

Minden évben február első napjaitól kezdve rigóhangra ébredést remélek. Lesem a hajnalt, ablakot nyitok a még fagyos kertre, és lélegzetet visszafojtva fülelem a kerti neszeket. Kutyák csaholnak távolabb, egészen közel pedig hangol egy pár fülesbagoly, az egyik zengőn szól, a másik mélyen búgón, felelgetnek egymásnak. Reggelig beszélgetnek, hanggal töltik meg a hajnalt, a soha, semmivel sem fölcserélhető faluszéli hajnalokat, ami errefelé a világ gyors változása következtében sem változott jelentősen, és aki beleszületett, azt visszavonzza.

Várva az idén elsőre megszólaló feketerigót, ismerősöm történetére gondolok, aki az egyre bizonytalanabb világban a majdnem biztosnak látszó sorsát megváltoztatva külföldről hazaköltözött. Mesélt a számára megszokhatatlan panelerdő elkedvetlenítő szürkeségéről, a magányról, de mások előtt érzelmi alapú döntését józan érvekbe csomagolta: hazajött, mert itthon kapott munkát, azért. A távoli sugárút morajának hátterében megszólaló feketerigó szerepe csak néhány pohár ital után derült ki. Egy télvégi hajnalon, amikor a szemetes konténerek fülsértő zaja, a munkások egymásnak kiáltozása elhalt, akkor szólalt meg az ablaka előtti fenyő csúcságán élesen és határozottan egy feketerigó, pontosan úgy, mint néhány éve otthon. Abban az évben talán nem is először énekelt, csak ismerősöm szívéhez akkor jutott el olyan tisztán és olyan sokatmondón. A még otthonról ismerős hang mélyebb, talán soha meg nem fejthető tartalommal teli üzenetét érteni vélte, és döntött.  

(Kutya lopakodik sunyin a málnás felé, a még hajnali homályban szunyókáló kert drámai színtérré változik: a mohos talajon gyanútlanul bóklászó rigót egy szemvillanás múlva csak a kutya szájából kilógó két láb, fekete farktollak jelentik. A rigónak egy hang nélkül lett vége. Nincs mit tenni, ez van, el kell fogadni. Bölcselkedő gondolatok gyűrik le az érzelmeket. Szél suhan át a kerten, fodrozza a vizet, sodorja az őszről maradt leveleket, és fölborzolja a bokrokon méltatlankodó hangos verebek tollát. Később, már a délelőttben, a kutya játszásra készen ugrál körülöttem, és nem érti, miért neheztelek rá olyan nagyon.)