Paradicsom, alma

Nem lenne szabad eljutni ebbe az utcába. Zsákutca, ahová a kóválygós nappalok kergetnek, és ahol több az irodalom, mint az élet. Ember-meleg alkalom helyett elbűvölő sorok, gyönyör egy-egy szép, pontos megfogalmazástól. Öröm, ha valaki jól beszél, közben tetteinek csúfsága elfelejtődik. A szó, mint eszköz mások meggyőzésére.

B. keveset beszélt, sorról sorra halad, mindig előttem, én követtem, szavak mankója nélkül, példájára hagyatkozva. Már nem emlékszem, borsót szedtünk, vagy mákot egyeltünk, kukoricát kapáltunk, vagy gyümölcsöt válogattunk, egy volt a fontos: neki az, hogy tanítson, nekem az, hogy tanuljak.
Ezer dolgot, ami túlmutat a kertek ügyén, mákon és paradicsomon, babon és borsón. Legjobb a fák metszésekor volt. Türelmet tanul az ember. Hogy mikor metszett jól, mikor rosszul, a következő évek termése mindig megmutatja. A kertben megtanulható, hogy a semmiből lesz valami, és hogy éppen mi, azt én is befolyásolhatom. Apró tereket hódítani meg, egy-egy ponton megvetve a lábat, a beért termésekre úgy csodálkozni rá, mintha minden előzmény nélkül lennének, saját teremtmények.

Nincs abban semmi különös, ha a szavakkal teremtéskor minduntalan oda kapcsolok vissza, a veteményes- és gyümölcsöskertek világába. Első írásaim is ott születtek, a föld-, nap-, virágillat keverékében, a gyerekkor végén. Kockás, nagyformátumú füzetbe kezdtem írni arról, miért veszítették el az emberek a beszélgetés örömét, miért locsognak összevissza, értelmetlen zagyvaságokat, ahelyett, hogy a szavaikat gyönyörrel, okos céllal fűzve egybe beszélnének a másikhoz, valahogy úgy, mint a kezdő szerelmesek, akik még a beszéd mellett figyelni is tudnak. Biztosan én is szerelmes voltam akkor. A szavakba, az írásba mindenképpen, akkorra már elteltem a néma követéssel, úgy éreztem, eljött az én időm, végre megszólalhatok.

Tévedtem.