2011. április 13., szerda

Vízfénynek árnyéka

A fiam vízbe fulladt, elvitték a tündérek. Mondtam neki, hogy ne menjen a tóhoz, de nem hallgatott rám. Azóta is gyakran álmodom róla, álmomban felém nyújtja karját, sóvárog a fény, a fent után, de a zöld hínár derekára csavarodik, lehúzza, vissza az üvegpalotába, és lassan zöld lesz ő is, elfelejt engem. A parton múlnak napjaim, mert én azóta is csak a vizeket keresem, mindenféle vizet. A tenger lesz a következő. A tenger… Csak ezt az egy tavat felejtsem kicsit, ide még  nem merek. Majd máskor, majd utoljára, ha már minden más vizet láttam, minden tavat és tengert megvádoltam, akkor majd visszatérek, ide a kert végébe, hogy elmenjek a fiam után, széttárt karjaimmal, mint az angyalok szárnya, lebegjek a vízen, arccal lefelé, a medrét kutatva, azután merüljek el benne, le a fenekéig, le a tündérekig, jaj, csak megismerne még... Nem is értem, miért nem már ma, miért nem vagyok annyira bátor, hogy most, azonnal utána menjek… Ülök a parton, már a tengernél, látomás, gondolom, de hangosan azt kiáltom, hogy jöjjön, itt vagyok! Szép szál legény emelkedik a habokból, elindul felém, messziről integet, mosolyog. Megismer, ujjong bennem az öröm… a fiam, sóhajtom később, hát itt a fiam. Asszonyom, mi a gond, kérdezi, és látom, ez nem is a fiam, ez valaki más, és néz a szemembe, vállamon a keze, aggodalom a tekintetében, arcomra pereg testéről a víz, fuldoklom a szégyenkezéstől, miféle varázslat játszik itt velem, ez már az őrület, nem mehet így tovább… A szobában fényben fürdik minden, a víz fénye hullámzik a falakon, kéknek látszik az ég, zöldeskéknek a tenger, a tengert nézem benne, elfelejtem már a tavamat is, ölel, bolond vagy, bolond asszony a tavaszban, hát mit keresel itt, még nincs szezon, üresek a sétányok, a part végig üres, ki vagy te, azután már hangosan nem is szól, csak néz, úgy kérdez. De tudom, hogy nem kell felelnem, fekszem, hagyom, hogy most az egyszer ő győzzön. Elmegyünk úszni, hullámra hullám, ígéri, hogy elvisz egészen a szigetig, ahol majd én is örökké fiatal maradok. Nem vagyok már fiatal, de nem hallja, elébem kerül, karjaival, testével gyűri a tengert, nincs másik út, csak amin ő vezet, de messze még a sziget, és a part felől már feketedik a víz. Nem győzöm, fárad a karom, lassul a tempó, lemaradok, már őt sem látom, ő nincs már sehol, talán nem is volt, haza gondolok, a tóra, de már késő, a hegyek felől elérnek a fekete felhők, elnyelnek, és velem az egész világomat, elnyelik a tengert, az otthoni tavat is elnyelik, és nem lesz tovább hol keresni, és nem lesz tovább senki, aki keresné a fiamat.
*
(Ez a novella a Babazuza címűnek a párja, a zEtna 28 című kötetében is együtt jelentek meg, még valamikor 2000-ben íródott ez is)

2011. április 7., csütörtök

Babazuza


A kaszáló felett fekete felhők gomolyognak. Még két forduló, és mehetünk haza. Ne az égre nézz, kapálj! Boszorkányok hajtják az égi lovakat, rézmozsárból a kocsijuk, és messze, az ég alján is az ő hajuk lobog a feltámadó szélben… Zivatar lesz? Nem lesz, te csak kapálj! Mikor indulunk? Haza akarok menni… Még egy forduló. A présháznál már csapkodni kezd, a bokáig érő porban apró kráterek. Az eső végét megvárhatnánk a kunyhóban is. Haza akarok menni. A sárban nehezebb lenne a járás, a vizes fű térdig ér, a meztelen lábat csíkozza minden lépés. Fáj. Tényleg vannak boszorkányok, lobogó hajukban zivatart hordozva? A szilvafáson túl, ahol a diófák sora kezdődik, ott van a fészkük. Az öreg fák hegyén, ahová nincs az a bátor gyerek, aki fel merne mászni. Az akácosban vannak a varjúfészkek, a diófásban a boszorkányfészkek. A diófák ágai között ringnak a boszorkányok, rézmozsaraikat fényesítik, villámaikat készítik elő. Ha ma nem ázunk meg, holnap elmegyek, megszámolom őket. Azt mesélik, hogy heten vannak, hét gonosz boszorka. Ne higgy el mindent, amit mondanak. Ha elég nagy leszel, egyedül jársz ide. Zsákba szeded amit kell, én addig öreg lábaimat otthon pihentetem a sámlin. Nem akarok elég nagy lenni. A nyüves káposzták miatt, görbe répák, éretlen dinnyék kedvéért? Esni kezd, hatalmas cseppekben. Apró porlobogás, minden csepp nyomán porfelhő. A présház már mögöttünk, a híd még nagyon messze. Lombos fák között is meghúzhatjuk magunkat. A szél arcul csap, ritkás esőcseppeket sűrű porral kavar. Elindultak a boszorkányok, lovaik patái szikrát vetnek, körülöttük dübörög az ég. Hét sovány öregasszony, kezük helyén hosszú karmok, saslábra hasonlít a kezük. Megragadnak, véred serken. Vizes lapuleveleken már látom, hogy csordulnak az apró vérpatakok. A hajuk fehér. A hajuk szürke. A hajuk hullámos, kócos gomolyag, villámpántlikákkal. Mint mikor a kazalról leugorva, derékig érő hajamba szalmaszálak ragadtak. Hol jártál kurva kölke, a nyakadat töröd egyszer?! Ki hagyta már megint ott a létrát? Nem vették észre, de a háztető gerincére is feljártam. Elláttam a kaszálóig. Egészen a diófásig. A tetőről látom magunkat, a csapkodó esőben, felettünk kavargó felhők alatt megyünk, Babazuza és én. Szandálom a kezemben, a kihorzsolt sarkamon sárrá válik a por. Ott jövünk, szemben. A kaszáló hídjáig még hosszú az út. A hét boszorkány a nyomunkban, az elsők vetik a szelet, a hátsók már aratják. Babazuza szedi a lábát, vállán a kapák, kezében a kezem, csontos ujjai szorítanak. A szél szétbontja kendőjét, mire egy kézzel szájába kapná az egyik csücsköt, hogy a másikat szorosra húzza, már viszi is a kendőt a hetedik boszorkány, válla köré kerekíti és vihog a rézmozsárból. Öreganyám haja lebomlik, a szürke hajfonat derékig ér, saskezével átkot szór a magasra. Villámlik egyet a felhők közül, perelnek vele a boszorkányok. Heten vannak, csontos vénasszonyok, görbék, aszottak, szájukban feneketlen kutak, forgószél kapja ki a kútból a vizet, szórja, szórja az útra, amerre megyünk, eső veri a mezőt. Babazuza konok és nem állna meg, a haját hagyja a szélnek, hogy cibálja ha jólesik. Szemeivel a hidat keresi, mert azon túl nincs varázslat, csak eső, zápor, zivatar, és minden, aminek jönnie kell a szép napok után. A tetőről kiáltozom, hogy nem arra, hanem emerre kell menni! A sokszor járt úton eltévedni? Ki hallott még ilyent?! De Babazuza nem figyel rám. Mindig mindent jobban tud, mint én. Vállán a kapával, kezéből a kezemet kiengedve, lassan szétbomló hajfonatával lép egyet, lép kettőt, azután nem is lép már, csak emelkedik. Nem figyel rám, hiába kiáltozom.
*
(Babazuza az apai nagyanyám volt, akivel gyerekkoromban sokszor jártunk gyalog a kishegyesi kaszáló dűlőutain. Falunk legszebb tája, jól termő földek, lankák, völgyek és dombok. Akácos részek, szilvások és hatalmas diófák. Koronafák égre meredő tüskéi. Számos gyerekkori emlék helye, félelmek és megismerések, végtelenség érzete, biztonság és menedék egyben. Hosszú gyaloglások, beszélgetések és csendek. Föld és fű szaga, bódulat és örök álom. Az egyetlen fájdalmasan szép színtere az életemnek. Le merem írni, mert mások helyett is teszem. És tartozom is ennyivel, az írásaim előtti gondolatok magva ott engedett gyökeret és onnét indult el a csíra. Vallomás és kitárulkozás. Ha minden írásunk egyben önéletrajzi álarclevétel is, ez főleg annak sikeredett. 
Köszönöm.)
*




2011. március 17., csütörtök

Tartalék élet


Koppant az üres pohár az asztalon, pontot tett a délutánra. Mozdultam, hogy kikísérem Imrét, de a pillantása visszatartott. Mire várunk, menjen, gondoltam már előre félve: jaj, nem kell nekünk a dráma! Ez van! Tegnap mások éltek át hasonlót, ma rajtunk a sor! Ilyeneket gondoltam, közhelyeseket, csak nehogy síróssá legyen az elköszönés.

2011. március 7., hétfő

Győzelmek és vereségek ideje - magánháborúink '99

1999 márciusának egyik tavaszillatú délutánján én még a tervezett közös életünkről beszéltem, amikor ő az egyre hosszabb hallgatásaival éreztette, hogy nem akarja annyira az összeköltözést. A félig kész házának teraszáról néztük a délnek tartó forgalmat, már szótlanul mindketten. A közeli laktanyából nagy zajjal vonultak ki a harckocsik, katonai teherautók. Ne találkozzunk többet, mondtam elköszönéskor, inkább csak próbára akartam tenni őt, megbántottan a hosszú hallgatásoktól, de azt felelte rá, hogy jól van. Másnaptól még a tanáriban is kerültük egymást.
    A háború első napjától iskolaszünetet volt, nem is találkozhattunk. Néhány napra rá újrakezdte: hajnalonként az ablakomba tavaszi virágokat rakott. Később jobb sorsra szépült, korai rózsákat. Szirmukra írta a nevem, és azt, hogy szeret. Sárga rózsákra kék irónnal írt, belyukadtak a betűk.

2011. március 4., péntek

Paradicsom, alma

Nem lenne szabad eljutni ebbe az utcába. Zsákutca, ahová a kóválygós nappalok kergetnek, és ahol több az irodalom, mint az élet. Ember-meleg alkalom helyett elbűvölő sorok, gyönyör egy-egy szép, pontos megfogalmazástól. Öröm, ha valaki jól beszél, közben tetteinek csúfsága elfelejtődik. A szó, mint eszköz mások meggyőzésére.
B. keveset beszélt, sorról sorra halad, mindig előttem, én követtem, szavak mankója nélkül, példájára hagyatkozva. Már nem emlékszem, borsót szedtünk, vagy mákot egyeltünk, kukoricát kapáltunk, vagy gyümölcsöt válogattunk, egy volt a fontos: neki az, hogy tanítson, nekem az, hogy tanuljak.

2011. február 15., kedd

Tavasz a Szélső utcában -- 1999, Szerbia, háború ideje

(ezerkilencszázkilencvenkilenc április eleje)
1.
A falusi házak kapuját egészen az utóbbi időkig nem zárták, közvetlenül a háborúk előtt és alatt sem, még akkor sem, amikor idegenek özönlötték el a vidéket. Aztán minden elcsendesedett, az idegenek közül sokan végleg a faluban maradtak. Az őslakosok előkeresték a régen elkallódott rozsdás kapukulcsaikat, zárakat és reteszeket szereltek föl az előszobaajtóikra.

2011. január 31., hétfő

Óda a kastélyhoz - a kishegyesi Pecze-kastélyról

Hagytuk tönkremenni, most állhatunk a romjainál! Se kastély, se legenda. Ha az emberi mulasztás nem lett volna ennyire hatékony, most a szalonban ülhetnénk, a korabeli tárgyak között. Tóba közelében még a nyolcvanas években is állt egy kastély, mondják, hogy ennek szakasztott mása, még az eredeti berendezéssel. Talán túlságosan gyakran hivatkozok arra, hogy "mondják", "úgy hallottam"… de amikor a falut járva próbáltam összeállítani egy képet a Pecze - kastélyról, és a családról, csak a még idős emlékezők meséjére hagyatkozhattam.

2011. január 26., szerda

Dejà vu

Kivételesen egy nem igazán szépirodalmi részlet kerül ide. A Népszava Szép Szó mellékletében jelent meg - még 2003-ban. És többet nem is mondok róla, íme az írás:


Dejà vu


"… olvasom, hogy kétszázan tüntettek Belgrádban, a nagy tüntetések városában, gondoltam is, hogy nagy depresszió lehet nálatok. Illetve valami hasonló, mint ami itt: nem értik az emberek, hogy mi köze van ennek a balhénak a saját sorsukhoz. Ami azért Jugoszlávia esetében (vagy hogy is hívnak most titeket) mégiscsak furcsa, mikor éppen az USA-hoz nektek igenis sok közötök van, ugye..." (levél, 2003. február) 

2011. január 17., hétfő

Kissanyi regénye/részlet - Az átmenet megfoghatatlansága


„Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy látta meg a ravatalnál az élők arca elé tolakodó álarcost: nem ismerte föl a pillanatot, amikor az ember szemei helyett már a maszk szemei sírtak. Az átmenet megfoghatatlansága …” (nfde)



Kora délután, az adott nap javában, már a következő hajnalt várom. Több ez várakozásnál: sóvárgás, kétségbeesésig fokozódó vágy az új, még tiszta és belakatlan nap hajnala után.

Másnap a puha szürke átmenetében a sárgás-rózsaszínes kék felé, mint az éjszaka győztes hadvezére, állok: diadalív a hajnal nekem, a múlt sötétje és a rám váró jövőm – napom! – között. A hajnal a nap gyorsan elmúló csúcsélménye, ahonnét minden lefelé tart, a vérből eltűnő koffein sebességével. A déli kávé képessé tesz a délutáni munkára, de csak a hajnali nyújt többet a testi fölpezsdülésnél.

Kevésszer talált mással és máshol a reggel. Fruzsina azt mondja, sivár ez így. Nem értem, miről beszél. Télen hallgatom a teljes csendet, vagy a falusi éjszakák kutyaugatástól is alig megtört csendjének a hópuha szürkület némaságába való áthajlását. Tavasszal a napkelte előtt ébredő rigók egymást bátorító, a reggel felé közeledve egyre lendületesebb énekét figyelem. Nem unatkozom, és a halál nyugalmára sem félelemmel gondolok, inkább belesek a résnyire megnyíló kapun. Elakadó lélegzettel, a gyomor üresébe dobbanó szívvel figyelek: félelem lakik a mélyfeketeségben, vagy más?

2011. január 11., kedd

Jusson eszünkbe, élünk!


Januárvégi fagyos, de fényes délután van, tiszta kék éggel. A napsütésében a csontig hatoló hideg is elviselhetőbb. Többünknek csak az addig érintetlen hóban jut hely, toporgunk, magunknak tapossuk ki a teret. Tető nincs fölöttünk, ebben a faluban esőben, szélben, hóban is a szabad ég alatt történik a halott búcsúztatása. A ravatalozó kicsi, oda nem férnének be a gyászolók. Szép számban jöttünk össze, rokonok, szomszédok is. Utóbbiak többen vannak az elvártnál. Idős asszony a halott. Élhetett volna még, mondjuk.

2010. december 27., hétfő

Ünnep a tükörben

Mennyi sérült ember! De miért pont az én barátaim? És én is sérült lennék, ezért tartozunk egymáshoz? A hasonló hasonlót vonz elvén? Nem tudom. Vagyis igen. Most feleselek magammal, mintha nem lenne jobb dolgom. Igen. Gondoltam beszélgetésbe kezdek valakivel a hálón. Aztán mást gondoltam. Ki lenne bolond ebben az órában, és ezen a napon… amikor a családjával, a szeretteivel…a barátokkal…együtt. Karácsonyfa, alma, ajándék és szeretni kell hangulat.

2010. december 23., csütörtök

Az indián napja


Itt volt? Vagy nem? Mindenféle rémálmok keverednek mindenféle valóságossággal. Ki tud eligazodni itt? Eddig vagy szabad, mondják, miféle ez a szabadság? Eddig? Azután legyint egyet az ember, és elindul befelé, másféle rezervátumot rendez be magának. Befogja a száját, hallgat, keskeny vonal a szája. Kinek jut arról eszébe a csók? Szokásos megszunnyadás. Gyakran fog el az álmosság. A világból kialudni magamat nem lehetséges még. Azért némi haladék. Aludni egyáltalán nem lehet nyugodtan. Meleg szagú nyárdélutánokban öregapám magukra húzta az ajtót, felakasztották a zöld függönyöket. Kockacukor volt a jutalom, ha vigyáztam az alvásukat. Néha róluk álmodom, de elrebben a kép, ha belemoccanok, gyakran ránt görcsbe az emlékezés. Álomban is.

2010. december 9., csütörtök

Irodalmi Jelen - Egérúton a folyóhoz

"Az otthon lakói elfásultak, gyûlölködni se volt kedvük, se egymással, se az újakkal, a beköltözõket nem kérdezték, hogy kifélék, mifélék, de lassan minden kiderült mindenkirõl. A gyerek is nõtt, zavaros történetek között, nagynénje éjszakai lihegése ijesztette, amikor az magán segített a paplan alatt, de kihallatszott hozzá késõbb az is, amikor az újságíró maradt szerelmeskedni. Miért kell simogatni saját magát, azt is kibeszélte: ha éjjel rátör az emlékezés, csak úgy csitulhat benne a félelem. Már egyre durvább képzelgésre van szüksége, hogy a kívánással legyõzze magában a rémségeket."


Az alábbi helyre kattintva az egész írás:


(2004 decemberéből)




2010. november 26., péntek

Helikonban

Az alábbi helyre kattintva:


Madárének a híd fölött ... a Helikonban


(részlet a föntiből) "Fruzsina más. Arca az én arcom álarca, ismer engem és én ismerni vélem őt. A többi unoka csak lelkifurdalás: mit jelenthet nekik egy ilyen vénség, mint én? Már nem értem világukat és nem akarom követni őket az új dolgokban. Helyettem az internetet választják, a csirkepaprikásom helyett pedig a hamburgert. 

A legkisebb unoka körbetipeg az ebédlőben, ráhajol a székekre, arcát belenyomja a bársonyba és szagol. Azután megmondja, itt a Nagyi ült. Amikor az anyja tanúja volt a kicsi szaglászós játékának, elhűlve kérte számon rajtam. A kicsi nem értette, mit vétett akkorát, hogy anyja neheztelve néz hol rá, hol rám és közben a fejét csóválja. 

2010. november 18., csütörtök

Megkésett sorok - Szombathy Bálint: Balkanológia

2007. június 20.-- Megjelent a Kilátóban és ITT

Régi meghívó került a kezembe egy könyvből, amit utoljára hét éve, Budapestről hazafelé utazva olvastam a vonaton. A meghívó mellett kézzel sűrűn teleírt lapok, vázlatszerűség. Azt terveztem, ha hazaérek, megírom annak az estnek a történetét, de később akármikor nekifogtam volna, semmire nem mentem vele. Égni kezdett a kezemben a papír, és még az időközben elmúlt sok év sem segített magamtól olyannyira eltávolítani az anyagot, hogy az kezelhető legyen. Ez olvasható a meghívón: 

2010. november 9., kedd

Novembervég

Megjelent a Kilátóban)

Megjött az ősz, a november a rossz időt is hozta. Az almáskert a talajon vastag rétegben rothadó gyümölcs, a spanyol csigák tömege, a derékig fölnőtt gaz miatt elvesztette vonzását, hetekig ki se mentem a kertkapun túlra. Az alma a fán rothadni kezdet, még pálinkába se volt használható, enni a virágoskert különleges ízű almájából szedtem. Az öreg almafa hatvan éve minden betegségnek, féregnek ellenállva terem rendületlenül. Az új ablak kilátása a vártnál sokkal kevesebb örömöt okozott.

2010. október 30., szombat

Kishegyesi történetek

Megjelent a Magyar Szóban  itt

Akikre a Jóisten is áment mondott

Ház az akácok alatt

A ház eleje fehérre meszelt, az alja barna. Kettő ablaka négy-négy kicsi szemmel néz az utcára. Hatalmas akácfák nőttek a ház fölé, már ritkán látni ilyent. Öregapám hátsó udvarában voltak ekkorák a fák, aztán elfogyott a földből a víz, legalábbis ezt mondták, amikor egy tavasszal nem hajtottak ki a fölső ágak.
- Ha valami hosszú ideig kitart a helyén, nehezebb elbánni vele – mondja Józsi bácsi is a vastag fákat nézve. Büszke rájuk, és méltányolja elismerő tekintetemet. Panaszolja, hogy a szomszédja facsemetéit egy reggelre derékba törték, azt föltételezi, azért mert kifogásolta a szembe ház büdösét, amitől szellőztetni sem lehet.

2010. október 29., péntek

Levél a katonaságból, 1950-ből

Kedves Rudi komám!      Kishegyes, 1950. 12. 4.

A régen várt lapodat megkaptam, aminek igen megörültem.

Olyan soká csavarogtok, kedves komám, hogy már Északról vártalak vissza, mert ez az idő alatt kényelmesen megkerülhettétek volna a Földet, no nem hajón, repülőgépen meg elefánt hátán gondolom, csak állandóan repülőgépen, azon már háromszor is körüljárhattál volna. De Kedves Rudikám, ne búsulj, nem minden embernek van ilyen szerencséje, minnél többet csavarogtok, annál többet láttál, igaz, hogy én még nem kívánok ilyen nagy szerencsében részesülni, különösen most nem kívánom a katonakosztot., mert tavaly még csak szűken megvoltam ötvenkét kiló, de az idén csak szűken ötvenhat és fél.

2010. október 25., hétfő

Szigorúan korlátozott terjedelemben

Vasárnap
Asszonyok a hokedlin, stafírungból rájuk maradt hálóingben. A hónalj alatt jókora hasadás. A többlet miatt, amit az elmúlt húsz évében szedtek össze, hájból, gondból. Izzadságszagukat férjük sem érzi, a hasadást is megszokták, mint a három hurkát, ahogy ültükben egymásra fekszik a megereszkedett mell, a has két hájredője. Isszák a kávét, és a falon túlra néznek. .

2010. október 7., csütörtök

Részlet a "Madárének a híd fölött" című írásomból

"Fruzsina más. Arca az én arcom álarca, ismer engem és én ismerni vélem őt. A többi unoka csak lelkifurdalás: mit jelenthet nekik egy ilyen vénség, mint én? Már nem értem világukat és nem akarom követni őket az új dolgokban. Helyettem az internetet választják, a csirkepaprikásom helyett pedig a hamburgert. 

2010. szeptember 17., péntek

Kissanyi regénye - részlet - / Fiam, légy férfi!


Megjelent a Sikoly 24. számában - 2010. ősz
 ---------------------------------------------
Ha apám lelke még harminc évvel a halála után is körülöttem bolyong – és én tudom, hogy nem ment el a közelemből! -, akkor van mit látnia, és így nem csoda, hogy nem leli meg a végső nyugalmat. Apám nekem éppen úgy hiányzik, mint az első, nélküle töltött napon hiányzott. Anyám éppen úgy szidja, ha szóba kerül valami kapcsán, mint életében is szidta minden nap és minden alkalmat megragadva a szidásra.

2010. augusztus 29., vasárnap

Mások szellemi értékének gátlástalan rablásáról



Nem a szerzőtől, más úton került a kezembe egy kiadásra előkészített kézirat. A téma érdekelt, a bevezető érdekes volt, a szöveg olvastatta magát, tehát le sem tettem, amíg a végére nem értem. Az egy szuszra elolvasás azonban már nem pusztán a téma iránti érdeklődésemnek, vagy a szöveg lebilincselő voltának szólt, hanem a fölháborodás hajtott.

2010. július 16., péntek

Életrajz, negyven éves koromból


Nem lesz könnyű. Mert mi tartozik az olvasóra? Név, születési adatok, honnét, hová, mit, mikor, meddig? De az efféle tények soha nem érdekeltek, és nehezen képzelem el, hogy más másként van vele. Inkább a miértekre felelnék szívesen, ha kérdezne valaki. De arra sem lehet egyértelműen, mert én sem tudom, hogy mit és miért.
Negyven éves vagyok, és ez számomra a legfontosabb adat: ennyi idő után már beláthatom, nem leszek más. Én az vagyok, akinek a szavak, a betű világa nagyon fontos, sokszor fontosabb, mint kellene. Szerelmes felbuzdulásból, de vádként is mondta a hajdani ifjú, hogy "kedvesem, te nem erre a világra születtél", és ekkor egyből kinyílt a szemem. Őt persze kidobtam, világoslátásom első következményeként, mert kinek kell egy olyan társ, aki a szárnyalásra való hajlamot nem erénynek könyveli el, hanem jövendőbeli problémák előidézőjének? Addig is sejtettem, hogy meg kellene próbálkozni azzal a másik élettel, de az említett kinyilatkoztatás-szerű mondattól kezdve valóban elrugaszkodtam mindentől, ami egy józan gondolkodású, gyakorlatias ember sajátja...
Igen, gyerekkoromban író akartam lenni, kezdetnek talán újságíró. Objektív akadályai viszont inkább a családalapítás felé tereltek, de szerencsémre barátom, társam is lett a férjem, aki két lábbal állva a földön jó szívvel tűri másféle tulajdonságaimat, ami ahhoz kell, hogy otthon legyek abban a másik világban is, ami egy kicsit befelé fordulásra késztet, és időnként nehezen elviselhetővé, elsősorban az ő, de négy lányom, két unokám számára is.
Kishegyesen születtem, itt élek. Egyesek szerint ebben a Telecskai dombok ölelte völgyben íróságra hajlamos egyénből születik a legtöbb, de hosszabb tanulmányt érdemelne, hogy mi lehet ennek az oka. Írásfalva nevet is ragasztottak már erre a környezetre, és azon belül Dombos és Lankás létezik, mint szellemi tér. A két különböző utat követők közül, ha mindenáron besorolásra kell törekedni, írásmódomban a lankásiak felé hajlok.
Talán egy önéletrajznak másmilyennek kellene, hogy legyen. De ha azt veszem figyelembe, hogy családi vonatkozású dolgaim nem ide tartoznak, az írással kapcsolatos eseményeknek, tényeknek még híjával vagyok, mivel alig két éve publikáltam először (ha nem számolom a fémipari középiskola ideje alatt megjelentett verseket, novellát). Huszonöt év kihagyás után ez az utóbbi két év viszont elég mozgalmassá sikeredett. Novellákkal kezdtem a bemutatkozást. Önálló kötetem még nincs, háromnak vagyok társszerzője, a vajdasági sajtótermékek majdnem mindegyikében publikáltam, a Képes Ifjúságban, a Magyar Szó kulturális mellékletében leggyakrabban; internetes irodalmi magazinokban, például az zEtnában számos írásom fut; a zombori rádió Hangoskönyv című irodalmi műsorában is többször szerepeltem. Elkalandoztam az újságírás felé is, és a meghirdetett pályázatokon sikerrel jártam. A Bábel esszépályázat díjnyertesei közé kerültem két alkalommal.
Vannak dolgok, amelyekről szívesen tennék említést már akár ebben az életrajzban is, de azok megtörténte a jövőbe van datálva, és az sem biztos, hogy éppen velem történik meg.
(Már nem emlékszem, hogy hova készült a fönti életrajz-féle, és azóta sok dolog megváltozott: négy unokám van, kilenc közös kötetbe kérték (vagy nem kérték, csak beszerkesztették) írásaimat. Ja, és ötven éves vagyok. Még mindig nem adtam ki önálló kötetet, bár lett volna rá alkalmam többször is. Majd.)

2010. június 3., csütörtök

A nagymosás napja


(megjelent: Magyar Szó, Kilátó, 2010.5.29-30)


(részlet, Kissanyi regénye)

Zaklatott az ébredés. Az álombeli hangulat mélyről keveri föl a dolgokat. A régóta nem gyártott Albus mosópor feledhetetlenül rossz szaga az álmodás teréből átúszik a reggelbe, megrontja a kávé ízét. A kávé gőze már a háziszappant áztató meleg vízből fölszálló gőzre emlékeztet. Az Albus, vagy a sötétkék dobozos Radion dúsította a kezet maró, sűrű lét. Álmomban a mindig rongyolódásig hordott fehérnemű ócskaságában is ragyogó fehéren lebegett, és a régi gang hangulatát idézte, a nagymosások napját. 

2010. június 1., kedd

Árnyékban

(megjelent: 2004.11.03, Hét Nap)

Szeptemberi vasárnap délelőtt van, a gyerekek alszanak, előző este a faluban voltak, semmi különös nem történt lent, nem verekedtek a szerbekkel, csak biliárdoztak, diszkóztak, minden szombaton így van. A fiúk tizenhét és tizenöt évesek, néha a kisebb is besörözik, az apja neveti, így lesz belőle férfi, meg a másikból is, mondja, ha az anyjuk pöröl. A kicsi hajnövesztőt kent az állára, kakaskodnak már, gyakran kéken-zölden érnek haza, hajba kapnak a lányokon, vagy csinált ürüggyel mennek egymásnak, mert vadulnak, mert csikók. Apjuk előtt szívják a cigarettát, de a füvezés témája tabu, generációs titok, mondta a nagyobb, amikor valamelyik felnőtt rákérdezett.

2010. május 22., szombat

Beavatás a folyónál (haibun)

(Megjelent a 2010 tavasz Sikolyban)

Különállásom elszomorított: folyó akartam lenni, és ez megértette velem, hogy nem vagyok az, és soha sem lehetek folyó. Hasonló sem: önmagamnak kell maradnom. A folyó hatalmas volt, de eltakarta a belőlem kiáradó feketeség, a félelem. A magam fekete folyama, ami a mindennapok, a viszonyok szövevénye, az apró tettek kényszere.