(megjelent: Magyar Szó, Kilátó, 2010.5.29-30)
(részlet, Kissanyi regénye)
(részlet, Kissanyi regénye)
Zaklatott az ébredés. Az álombeli hangulat mélyről keveri föl a dolgokat. A régóta nem gyártott Albus mosópor feledhetetlenül rossz szaga az álmodás teréből átúszik a reggelbe, megrontja a kávé ízét. A kávé gőze már a háziszappant áztató meleg vízből fölszálló gőzre emlékeztet. Az Albus, vagy a sötétkék dobozos Radion dúsította a kezet maró, sűrű lét. Álmomban a mindig rongyolódásig hordott fehérnemű ócskaságában is ragyogó fehéren lebegett, és a régi gang hangulatát idézte, a nagymosások napját.
Két évesen szokásom volt, hogy ha csak tehettem, a mosnivaló ruhák közé bújtam. Sírva kapaszkodtam a koszos lepedőkbe, nyaláboltam őket, miközben anyám pofozva rángatott el az emberszagból.
– Kissanyi meghibbant, egyszer még beleesik a forró vízbe! – mindig ezekkel a szavakkal lökdösött ki apámhoz és öregapámhoz, akik a hátsóudvarban voltak elfoglalva a saját dolgaikkal, vagy a kotlaháznál a vizet készítették elő.
– Fiam, gyere – mondta apám, és fölvett a nyakába. Odament a góréhoz, ráállt a félig már földbe süppedt kővályúra. A fejét ráhajtotta a góré szélére, kezét hátranyújtva erősen megfogta a karomat és a nyakáról beemelt a góréba. Játékokat adott és a kalapjába szedett, éppen érni kezdő édes almát. Becsukta a lécajtót, egy madzaggal bekötötte.
- Szóljál fiam, kiálts, ha le akarsz jönni – mondta és megsimogatta a fejem. Aztán elfeledkezhettek rólam, vagy egyszerűen csak elnyomott az álom, és senki sem akart fölkelteni. Arra ébredtem, hogy anyám a góréhoz támasztott létrán áll és lassú szél játszik a hátrakötött kendő alól félig kibomló hajában, mosolyog. Teregette a mosott ruhát.
Álom lehet, gondoltam, hiszen anyám soha sem mosolyog! Visszahunyt szemmel alvást tetettem, és azt a mosolyt próbáltam őrizni. Belealudtam az erőlködésbe. Az ébredés semmi jót nem hozott, zengett a ház. A két dédi összekapott, mint ahogy kivétel nélkül minden nagymosáskor. Sem akkor, sem utólag nem gondolom, hogy a mosolygó anyámat csak álmodtam volna! Valóság volt, de inkább ijesztő. Kevéssel előtte egyik dédim angyalokról mesélt, szép arcú, hófehér ruhás áttetsző lényekről, akikben jóság lakik. Senki sem az lenne igazából, aminek egész életében látszik? Anyám bizonyára az égben hagyta a szárnyát, attól másmilyen. Ezt akartam hinni, miközben nagyon sajnáltam mindannyiunkat.
Nagymosás hétfőnként volt, esetleg szerdán. Jó időben kényelmesen elfértek a kőlapos gangon, télen a kiskonyhában szorongtak. Anyám, anyai öreganyám és a mindig talpig feketében káráló dédik vettek benne részt.
Díszletük a külön-külön kupacokba válogatott piszkos ruhák, a kotlaházban melegedő víz, nagyfazekak, meregető bögrék, dézsa, vödrök, vájdling, lavór, pléh- és fateknő, gyökérkefe, és ahányan voltak, annyi háziszappan. Volt még mosópor dobozban, régi köcsögben lúg, kékítő és frissen főzött keményítő. Egy bordázott fémtábla fakeretbe volt foglalva, amit mosáskor beleállítottak a teknőbe. Ha nem használták, a bordákon húzgáltam egy fadarabot, a hangokkal játszottam. A szappanos víz miatt régen fényét vesztették a bordák, a fának soha sem volt ideje teljesen kiszáradni. A dörgölőnek hétfőszaga volt még sok évre rá is, amikor már régen értelmét vesztve hevert a fészer lomjai között az öreg pléhteknővel együtt. Az utóbbinak azért néha hasznát vettük, maltert kevertünk benne.
Nagymosáskor mindig korán kelt a ház, a reggelit is kapkodva ettük.
– A maradékot kiviheted! – nem győzték kivárni, amíg megeszem a kenyeret.
Lassan rágcsáltam a Nándor pék vastag héjú kenyerének édesre sült tetejét. Apám hajnalban hozta, mindig az első sütésből. Anyám szerint nemcsak a kenyér miatt megy el korán és csöndben otthonról.
– Ma hajnalban is annál a ribancnál járt! – panaszolta öreganyámnak, miközben apám ingéből olyan erővel csavarta ki az áztatóvizet, hogy azt már öreganyám sem bírta ki szó nélkül.
– Te tudod, miért mentél hozzá, most aztán szagold azt, amit szakítottál, és ne óbégass örökké! – csattant föl.
Egyik dédi mesélte el szüleim történetét, amikor azt gondolta, elég nagy vagyok, hogy tudjam, miféle múltból tartanak itt a dolgok, ahol.
Anyám szülei ellenezték apámat, amolyan mindig szerelmes fajtának tartották, akiből rendes ember nem lesz. Nem is lett olyan, amilyenné alakították volna! Helyette anyám változott meg. Az örökké tartónak hitt szerelmét megették az együttélés hétköznapjai, és már ő is olyannak látta apámat, amilyennek szülei.
Apám kerülte a vitát, rám kacsintva és úgy mosolyogva, hogy azt anyám ne lássa, kimentünk a kotlaházhoz. Nagymosáskor, ha otthon volt, tüzelt, amíg kellett. Szerettem apámmal. Órákkal később se unva néztem a kotlából az ég felé szálló gőzt.
– Nagyon meleg lesz ma – mondta az erősen kéklő égre nézve. - A felhőkben majd ott lesz az a pára, ami a mi kotlánkból szabadul föl!
– Ebből lesz az angyalok ruhája – ilyeneket is mondott. Anyám erre azt, hogy apámnak nincs ki a négy kereke: - Még hogy angyalok!
Volt egy rövid időszak, amikor apám testvére rendszeresen járt hozzánk, ő már korán reggel részeg volt. Apámmal kölcsönösen utálták egymást.
Nagybátyám sorra puszilgatta a nagymamákat, a végén anyámat. Kioldotta a kötényét, karját csipkedte, aki erre olyan lett, amilyennek apámmal soha sem láttam: sikoltozott, nevetett, a vizes rongyokkal nagybátyám felé csapkodott, fölemelt karján hóna aljáig csorgott a víz. Eközben a részeg férfi anyám melle után kapkodott.
Már elég nagy voltam hozzá, hogy megértsem, amikor apám egy ilyen fülledt délelőttben beszorította anyámat a kiskonyha mosás gőzétől nedves sarkába, és fogcsikorgatós, fojtott hangon azt mondta neki:
– Ha még egyszer így viselkedsz, a kocsirúddal mutatom meg, ki a férfi ebben a házban! – az asszonyoknak megijedni sem volt idejük, és az addig bátran idétlenkedő nagybátyám egy szemvillanás alatt kívül volt a kapun. Apám a közben legyűrődött ingének ujját visszaigazítva ment a dolgára, és később a szokásosnál kicsit hangosabban énekelte a kedvenc nótáját, a Lovamat kötöttem…-et.
– Fiam, te igazi férfi legyél! – mondta, amikor észrevette, hogy én is láttam mindent. És kacsintott is hozzá, mint mindig, ha hozzám szólt.
A nők egy árva szó nélkül folytatták a mosást, még a dédik is csak összenézni mertek. Anyám nyakán napokig éktelenkedett a szorítás nyoma, és hetekig nem beszélt apámmal, de attól kezdve visszafogta magát. Kevesebbszer ejtette ki a száján azt, hogy az a büdös ribanc, és többet nem visongott apám részeg testvérének durva viccein sem, aki hosszú időre elmaradt tőlünk.
A háziszappanos, dédis nagymosások ideje akkor járt le végleg, amikor apám megvette az első mosógépet. Csendesebb lett felénk az élet. De más oka is volt, hogy elnémultak a hétfők, a szerdák: a két dédmama, öreganyám és öregapám is érthetetlenül szorosan követve egymást elmentek az angyalok közé. Így mondta apám, amikor a kezemet fogva mentünk a gyászmenetek elején, pedig én akkor már értettem, hogy mi az a meghalás. Meghaltak sorban, akikről azt hittem, még csak az után lesz velük dolgom! És hamarosan apám is követte őket. Ott lett angyallá, ahol egyszer anyámat láttam mosolyogni a létrán. Lezuhant sonkaaggatás közben, amikor eltört a létrafok.
A kávém közben elhűlt, anyám áll az ajtóban, szokásos reggeli szidása már harmincöt éve nem érdekel, meg sem hallom. A baj az, hogy a semmivé lett kávégőzzel mára apám is eltűnt, pedig hogy kacsintani lássam, azért mindent megadnék.
