Asszonyok a hokedlin, stafírungból rájuk maradt hálóingben. A hónalj alatt jókora hasadás. A többlet miatt, amit az elmúlt húsz évében szedtek össze, hájból, gondból. Izzadságszagukat férjük sem érzi, a hasadást is megszokták, mint a három hurkát, ahogy ültükben egymásra fekszik a megereszkedett mell, a has két hájredője. Isszák a kávét, és a falon túlra néznek. .
Vallomás
Nem akart, de már nem bánja. Itta feketét, a sorozatot nézte. Mit szólsz hozzá fiam, szólj már rá valamit! Nem tudtam, mire vár választ. A kuka káposztától bűzlött, és a reggeli kutyahúgytól. Az erkélyről rádobtam a tizennyolc gyertyás tortát. Anyám fellármázta a házat, hogy nem vagyok normális. Mit vétettem én, rikácsolta, és láttam, hogy mégis megbánta a születésemet.
Az író
Azt írja, hajózik. Semmi átvitt értelem, ez valóság. Hollandiába indult, fűmagért, és egy hajóról üzen, az Adriáról. Ha Velencébe is eljut, majd menjek utána. A Park-kocsma kockás abroszára gondolok, amikor könyvvel a kezünkben folyóra vágytunk, csónakra, beevezni a fák közé, és mások történeteiben próbáltunk élni, mert azt hittük, számunkra az a legjobb tripp.
Október YU
Forradalom, hömpölygő emberár. Ül és mered a buldózerre. Tíz éve rosszvasba való, nem indul. Mindenki szabotőrnek hiszi. Az eszeszpés szidja, a tömeg éljenzi. Tovább vonulnak a tüntetők, a rendőrség hagyja. Hős lett, nem ment közibük, munkahelyét kockáztatva ellenállt a felsőbb parancsnak. Másnap a tévében munkáról beszélt, a jövőről. Az elavult gépparkot nem emlegette.
Örökség
A hiányos kéziratot bőrbe köttette, és ha városai után vágyott, elővette. Megálmodta a folytatást. Reggel a megnyugvásra emlékezett, és este új történettel feküdt le. Barátai faggatták, hogy miért nem fejezi be őket papíron is? Ő elhűlve válaszolt, hogy az szentségtörés lenne. Ő csak életben tartja az elvesztett történeteket, olvas, nem ír. Csak álmodik.
Délután
Bosszantóan csendes volt minden, de az ebéd, a szivar kedve szerinti. A karosszéket is rendben találta. A kiürült piacot nézte. A gesztenyefák bólogattak. Ha lesett egy levél, az véget érni nem akaró hullással tette. No, mondta hangosan, amikor földet ért. A nap a szemközti bérházak mögé került. Lehunyta a szemét, elindult befelé.
Temetés
Puha földszag volt. A zöld a kékségig emelkedett. Ahonnét ennyi derű fakad, ott csak jó lehet: oda kívánkozott. Nem félt a haláltól. Összefogta magán a kendőt. Nem az ismeretlentől megrettenve, inkább mint aki az ölelésre akarja emlékeztetni a kívülállót. Jó lesz a földben, mondta. Örült, mint az első hónak. Vagy mint a tavasznak, amikor már elég a hidegből.
Egy másik nő
Szellemileg fejletlen volt, a hatodikban elmaradt tőlünk. Korán férjhez ment, töpörödött öregasszonyképpel siet gyerekei elé. Hat-hét szülése volt. Jutott a temetőbe is, néha virággal látom. Szégyenkezem, egymás mellett elmenve. Rongyos mamuszait nézi, köszönésfélét motyogok. Egyszer beszéltem vele, de nem értett semmit a kérdéseimből, megsimogatta az arcom.
Tárcanovellákról
Bihari László tárcáiban üres udvarok, vakablakok, távlattalan élet. Esély se a másra. Este, ami megakad, reggel elindul újra. Éjjel nem változik a lényeg. Ez a világ is része az egésznek. Valaki elgondolta, kimondta, de teremtéskor félrecsúszott. Bihari szemszögből nézve az eredeti kép még felfedezhető. Az újrateremtéshez látni kell, amit kényelmesebb nem: az emberek belső arcát.
Tünet
Gyerekeink a hagyományok felrúgását hirdetik, mi pedig a régen nem létező hagyományokra hivatkozva védenénk igazunkat. Vélt igazunkat. Valójában nekik is, nekünk is hiányoznak a hagyományok. A lázadásuk hívja fel a figyelmünket az űrre. Végül mégis rajtunk kérik számon azokat a dolgokat, amelyekhez õk nem akarnak alkalmazkodni. Ki érti ezt?
