"Fruzsina más. Arca az én arcom álarca, ismer engem és én ismerni vélem őt. A többi unoka csak lelkifurdalás: mit jelenthet nekik egy ilyen vénség, mint én? Már nem értem világukat és nem akarom követni őket az új dolgokban. Helyettem az internetet választják, a csirkepaprikásom helyett pedig a hamburgert.
A legkisebb unoka körbetipeg az ebédlőben, ráhajol a székekre, arcát belenyomja a bársonyba és szagol. Azután megmondja, itt a Nagyi ült. Amikor az anyja tanúja volt a kicsi szaglászós játékának, elhűlve kérte számon rajtam. A kicsi nem értette, mit vétett akkorát, hogy anyja neheztelve néz hol rá, hol rám és közben a fejét csóválja.
Jaj, nem is tudom, hogy a lányom mit hordott össze hirtelen, és mit kért éppen tőlem számon? Hogy ki tanította ilyen ostoba, gusztustalan dologra a gyereket? Vagy azt, hogy miért szagol ki mindig csak engem?
Hagyjuk.
Kínos gonddal figyelek a tisztaságra, de az öregség szagát egy alig két éves gyerek tévedhetetlenül megérzi. Nincs, ami elfedné azt, nincs az illatosító, ami eltörölni lenne képes! Ott lapul a drága parfümök, a márkás ruhaöblítők, az erős zsálya és menta tartalmú fogkrémek illata mögött; ott lapul és a legváratlanabb pillanatban szivárog elő a dermedés, a rothadás nehéz lehelete!
Orromhoz szorítom a csuklóm, a ráncok kisimulnak az ökölbe zárt kézfejen, mélyen szívom magamba a levegőt, hogy megcsípjem - előbb még takarja a kézápoló kamillaillata -, a halál jelenlétét, ahogy nyomul kifelé a mélységes mélyből, ahol a kezdetektől velem lakik. Már-már átszúrja a bőröm, de ha egyetlen helyen is fölreped a vékony burok, ő megszületik és nekem akkor lesz végem.
Ezt érzi a kicsi rajtam, és ő tudja, vészesen vékony a burok!"
