Személyes vélemény egy jelenségről, és akinek nem inge, ne vegye magára. Lerágott csont, kaptam már meg visszajelzésben. Nem baj, íme:
Nem a szerzőtől, más úton került a kezembe egy kiadásra előkészített kézirat. A téma érdekelt, a bevezető érdekes volt, a szöveg olvastatta magát, tehát le sem tettem, amíg a végére nem értem. Az egy szuszra elolvasás azonban már nem pusztán a téma iránti érdeklődésemnek, vagy a szöveg lebilincselő voltának szólt, hanem a fölháborodás hajtott.
Már az elején föltűnt, hogy egyenetlen a szöveg, az egyes bekezdések stílusa mintha nem illene össze. Később már a tartalom is ismerősnek tűnt, helyenként előre tudtam a megkezdett mondat folytatását. És nem akartam elhinni, amikor az egyik kedvenc könyvemből szó szerint kimásolt egész fejezetekre bukkantam! A kéziratban egyetlen szó sem említi az idézett szerző nevét, idézőjelek nincsenek, és a mennyiséget tekintve inkább a plagizáló saját mondataihoz illene az idézőjel, és a címlapra a meglopott szerző neve (sokadik kiadás lenne).
A kézirat és a közelmúltban kiadott, még érvényes szerzői jogokkal rendelkező könyv összevetése siralmas eredményt hozott. A kéziratban a könyvből teljes egészében átmásolt bekezdések vannak, helyenként egy-két szavas változtatással (elrontotta az eredeti megfogalmazást!), és hogy a kézirat szerzője a másoláson kívül dolgozzon is valamit, a bekezdéseket nem teljesen az eredeti sorrendben rakta át az ő változatába.
Nem a memóriámat dicséri, hogy az (eddig többre tartott) szerző szövegében fölfedeztem a plágiumot, egyszerűen csak az eredeti könyv az általam talán leggyakrabban forgatottak közé tartozik, és karnyújtásnyira van az olvasófoteltól.
Ismerőseim körében a plágium témája néhány napig vita tárgya volt. Volt, aki elsőre mélyen elítélte a szellemi tolvajlást, és a továbbiakban sem változtatta meg a véleményét: lebuktatni az ilyent, zárta rövidre. Volt, aki összekeverte a szépirodalomban alkalmazott ráépítéssel, és „még a legnagyobbak is lopnak” megállapítással állította, hogy elnézhető dolog az idegen tollakkal ékeskedés – mert úgy sem lehet megakadályozni, csak a szerző becsületén múlik. A költészetből Weöres Sándorra is hivatkoztak, aki azt tartotta, nem baj a lopás, ha a végeredmény jobb lesz az eredetinél, de ez a vita nem is a költészet területéről indult, hanem az ismeretterjesztő szakirodalomtól. Volt, aki az újságírás kapcsán sorolta a rossz tapasztalatait. Mások azt mondták, ez sajnos mindig volt, az internet miatt fokozottabb is, bízzuk a dolgot a szerzők lelkiismeretére. A kiadók körültekintő hozzáállása is szóba került, vagy éppen takarékoskodásuk a szakmai ellenőrzéssel. Ugyanarról a területről ismert szakember csak sóhajtozott a telefonba, és azt mondta, sokkal rosszabb a helyzet, mint kívülálló gondolná. De azért van egy határ, ami mellett nem lehetne szó nélkül elmenni, folytatta, betyárbecsületből sem, ami ebben az esetben nem is volna helytálló.
Már az elején föltűnt, hogy egyenetlen a szöveg, az egyes bekezdések stílusa mintha nem illene össze. Később már a tartalom is ismerősnek tűnt, helyenként előre tudtam a megkezdett mondat folytatását. És nem akartam elhinni, amikor az egyik kedvenc könyvemből szó szerint kimásolt egész fejezetekre bukkantam! A kéziratban egyetlen szó sem említi az idézett szerző nevét, idézőjelek nincsenek, és a mennyiséget tekintve inkább a plagizáló saját mondataihoz illene az idézőjel, és a címlapra a meglopott szerző neve (sokadik kiadás lenne).
A kézirat és a közelmúltban kiadott, még érvényes szerzői jogokkal rendelkező könyv összevetése siralmas eredményt hozott. A kéziratban a könyvből teljes egészében átmásolt bekezdések vannak, helyenként egy-két szavas változtatással (elrontotta az eredeti megfogalmazást!), és hogy a kézirat szerzője a másoláson kívül dolgozzon is valamit, a bekezdéseket nem teljesen az eredeti sorrendben rakta át az ő változatába.
Nem a memóriámat dicséri, hogy az (eddig többre tartott) szerző szövegében fölfedeztem a plágiumot, egyszerűen csak az eredeti könyv az általam talán leggyakrabban forgatottak közé tartozik, és karnyújtásnyira van az olvasófoteltól.
Ismerőseim körében a plágium témája néhány napig vita tárgya volt. Volt, aki elsőre mélyen elítélte a szellemi tolvajlást, és a továbbiakban sem változtatta meg a véleményét: lebuktatni az ilyent, zárta rövidre. Volt, aki összekeverte a szépirodalomban alkalmazott ráépítéssel, és „még a legnagyobbak is lopnak” megállapítással állította, hogy elnézhető dolog az idegen tollakkal ékeskedés – mert úgy sem lehet megakadályozni, csak a szerző becsületén múlik. A költészetből Weöres Sándorra is hivatkoztak, aki azt tartotta, nem baj a lopás, ha a végeredmény jobb lesz az eredetinél, de ez a vita nem is a költészet területéről indult, hanem az ismeretterjesztő szakirodalomtól. Volt, aki az újságírás kapcsán sorolta a rossz tapasztalatait. Mások azt mondták, ez sajnos mindig volt, az internet miatt fokozottabb is, bízzuk a dolgot a szerzők lelkiismeretére. A kiadók körültekintő hozzáállása is szóba került, vagy éppen takarékoskodásuk a szakmai ellenőrzéssel. Ugyanarról a területről ismert szakember csak sóhajtozott a telefonba, és azt mondta, sokkal rosszabb a helyzet, mint kívülálló gondolná. De azért van egy határ, ami mellett nem lehetne szó nélkül elmenni, folytatta, betyárbecsületből sem, ami ebben az esetben nem is volna helytálló.
*
Spártában lopni nem volt bűn. A katonává érés kelléke volt a közeli birtokok kirablása – a katona ezzel is fejleszti magát, tartották. A kifosztott ház népe vessen magára, legközelebb védelmezze ügyesebben a birtokát! A lopás eszköz volt, ami segítségével a kárvallottról kiderült, ügyetlenebb és gyengébb, mint az életrevalóbb tolvaj-katona, de néha bizonyára volt ez fordítva is. Arról nem szól az idők távlatából közkinccsé vált szellemi termék, hogy a spártai katonák az anyagi dolgokon kívül mást is vittek volna el…
Széles körben elterjedt a szellemi termékek lopása, manapság mintha már nem is lenne bűn (de azért érdemes utána olvasni, nagy plágium perek is vannak folyamatban).
Az idegen tollakkal ékeskedni akaróra nem biztos, hogy ragad valami annak a tudományából, akinek szellemi termékét eltulajdonítja. A maga nevével aláírt idegen szellemi termék esetleg csak a lopásban teszi leleményesebbé (az öntelt szerzőt), nem pedig az adott tárgyban lesz jobban otthon, amit majd megoszt velünk, hiszékeny (hülyének nézett) olvasóival is.
A meglopott szerzőnek - spártai sorstársaival ellentétben, akiknek vagyontárgyait tulajdonították el -, semmiféle védekezési esélye nincs. A már nyomtatásban is megjelent könyvéből az másolhat ki büntetlenül akár egész fejezeteket is, aki emiatt nem szégyelli magát. És aki a majdani olvasóit annyira sem veszi komolyan, hogy föltételezné róluk, valaki már az eredeti szerzőnél is olvashatta ugyanazt, amit most saját nevében adat ki, és nem is hallgatja el.
Annál az eredeti szerzőnél olvashatta, aki a plagizálóval ellentétben alaposan megdolgozott a neve alatt közzé tett munkáért! A szakmabeli kortársak, elődök írásait ismeri, rájuk építette saját tudását, saját magán átszűrve érlelte tudássá a kívülről megszerezhető ismeretet, saját következtetést vont le mások munkáit továbbgondolva. A szerző, aki könyvéért gyakran mindent föláldozott. Ráadásul megtanulta, megjegyezte, alkalmazza, hogy ha idéz, akkor megjelöli a forrást, hivatkozik, vagy a szerző engedélyével teszi.
Bűnösök között cinkos, aki néma. Ha a szakmabeli nem teszi szóvá kollégája tolvajlását, akkor vagy nem is olvassa annak a kollégának könyvét, vagy ha tud róla és elnézi, akkor valószínű, maga is hasonlóképpen gyűjti a babérokat. Inkább az előbbi változatot hinném.
Spártában lopni nem volt bűn. A katonává érés kelléke volt a közeli birtokok kirablása – a katona ezzel is fejleszti magát, tartották. A kifosztott ház népe vessen magára, legközelebb védelmezze ügyesebben a birtokát! A lopás eszköz volt, ami segítségével a kárvallottról kiderült, ügyetlenebb és gyengébb, mint az életrevalóbb tolvaj-katona, de néha bizonyára volt ez fordítva is. Arról nem szól az idők távlatából közkinccsé vált szellemi termék, hogy a spártai katonák az anyagi dolgokon kívül mást is vittek volna el…
Széles körben elterjedt a szellemi termékek lopása, manapság mintha már nem is lenne bűn (de azért érdemes utána olvasni, nagy plágium perek is vannak folyamatban).
Az idegen tollakkal ékeskedni akaróra nem biztos, hogy ragad valami annak a tudományából, akinek szellemi termékét eltulajdonítja. A maga nevével aláírt idegen szellemi termék esetleg csak a lopásban teszi leleményesebbé (az öntelt szerzőt), nem pedig az adott tárgyban lesz jobban otthon, amit majd megoszt velünk, hiszékeny (hülyének nézett) olvasóival is.
A meglopott szerzőnek - spártai sorstársaival ellentétben, akiknek vagyontárgyait tulajdonították el -, semmiféle védekezési esélye nincs. A már nyomtatásban is megjelent könyvéből az másolhat ki büntetlenül akár egész fejezeteket is, aki emiatt nem szégyelli magát. És aki a majdani olvasóit annyira sem veszi komolyan, hogy föltételezné róluk, valaki már az eredeti szerzőnél is olvashatta ugyanazt, amit most saját nevében adat ki, és nem is hallgatja el.
Annál az eredeti szerzőnél olvashatta, aki a plagizálóval ellentétben alaposan megdolgozott a neve alatt közzé tett munkáért! A szakmabeli kortársak, elődök írásait ismeri, rájuk építette saját tudását, saját magán átszűrve érlelte tudássá a kívülről megszerezhető ismeretet, saját következtetést vont le mások munkáit továbbgondolva. A szerző, aki könyvéért gyakran mindent föláldozott. Ráadásul megtanulta, megjegyezte, alkalmazza, hogy ha idéz, akkor megjelöli a forrást, hivatkozik, vagy a szerző engedélyével teszi.
Bűnösök között cinkos, aki néma. Ha a szakmabeli nem teszi szóvá kollégája tolvajlását, akkor vagy nem is olvassa annak a kollégának könyvét, vagy ha tud róla és elnézi, akkor valószínű, maga is hasonlóképpen gyűjti a babérokat. Inkább az előbbi változatot hinném.
