(megjelent: 2004.11.03, Hét Nap)
Szeptemberi vasárnap délelőtt van, a gyerekek alszanak, előző este a faluban voltak, semmi különös nem történt lent, nem verekedtek a szerbekkel, csak biliárdoztak, diszkóztak, minden szombaton így van. A fiúk tizenhét és tizenöt évesek, néha a kisebb is besörözik, az apja neveti, így lesz belőle férfi, meg a másikból is, mondja, ha az anyjuk pöröl. A kicsi hajnövesztőt kent az állára, kakaskodnak már, gyakran kéken-zölden érnek haza, hajba kapnak a lányokon, vagy csinált ürüggyel mennek egymásnak, mert vadulnak, mert csikók. Apjuk előtt szívják a cigarettát, de a füvezés témája tabu, generációs titok, mondta a nagyobb, amikor valamelyik felnőtt rákérdezett.
A nagyobbik fémesnek tanul, egyetemre nem akar menni, külföldet se tervez, itt is jól élhet az, aki tudja, hogyan kell megtalálni a módját, ennyit már ellesett a felnőttektől, van a szélesebb családban is rá példa, hogyan kell kihasználni a lehetőségeket, ami a normális világban élő, normális ember számára éppen a lehetőség hiányát jelenti. Mindenesetre a nagyobbat nem kell félteni, ő a jég hátán is megél, így beszél róla az apja, az anyja közben csóválja a fejét, hogy nem lesz ez így jó mégsem.
A kicsi többet akar a zavarosnál, de még eldöntetlen, hogy hová megy a nyolcadik után. A lehetőségek szűkösek, a szomszéd városban lenne jó, mivel a buszozás drága, és az utat pedig nem fizeti az önkormányzat. Albérlet szóba se jöhet, akkor már Magyarországon is tanulhatna, annyiba kerülne Szabadkán is. Egy kenyér ára az újság, kevesen veszik, mert ez már tétel, naponta csak kenyeret és esetleg tejet vásárolnak, joghurtot, kiflit ritkán, ha jut rá. A topolyai rádió szól leginkább, a helyi témákról értesülhetnek onnét is, messzi világ gondja inkább ne is terhelje az agyat, van itthon is épp elég baj.
A rádió mellett konyhazajok, beszélgetés hallatszik ki az udvarra. A harmadik szomszéd a téma, akinek a kertjéből iszonyatos bűz dől be a kamra ablakán, persze, ha az nyitva van, mert leginkább nem arra szellőztetnek, hanem az előszobán át, az ellenkező oldalra, mert a kamra ablaka alatt az engedély nélkül épített ól malacokkal van teli. Hőség, szagok, legyek, izzadás, akadozó vízellátás. Locsolni nem szabad, de akinek rendezett a veteményese, locsol, enni kell, és kész. Néha van olyan érzése az embernek, hogy itt mindenki azt tesz, amit akar, és közben mindenki mindenkit utál. A locsoló szép ívben permetez, az uborka, a paradicsom élvezi, de ázik tőle a szomszéd fala is, kimossa a fugákból a sarat. Húsz éve majdnem kész lett a ház, csak a malterozás hiányzott, amikor beköltöztek, úgy gondolták, abban az évben inkább az építést, a költözködést pihenik ki, és elmennek nyaralni az Adriára, malterozni meg jó lesz jövőre is. De az a jövő nem ért ide azóta se.
A nyaralás képein még csontsovány az asszony, mellette két pici gyerek, túlsúlyos férj, csillagok, holdacskák, vödör és gereblye műanyagból, színesek a homokozó kellékei, a tenger mögöttük mindent átragyogva kéklik. Igazából is ilyen volt, sóhajt az asszony, kövér cseppekben hullik arcáról az izzadság, le se törli, hagyja, jut az asztal sarkára és a képekre is. A konyhai hokedliról lelóg a feneke, karjai vastagok, a régi fotókon a lába vastagsága meg se közelítette karja mostani méretét. Túl van azon, hogy ezen idegeskedjen, de azért tudja, mi az a narancsbőr, veszi a nőknek szóló lapokat, a szomszéd boltos több magyarországi lapot is rendel, ő sohasem tetet félre magának, mert csak akkor vehetné meg, ha akad külön pénze, néha a kertből sikerül eladni valamit, akkor. Komolyabb újságot nem hoz a boltos, túl sok a szöveg benne, véleményezte az egyiket az asszony, akinek valamikor a Varázshegy volt a kedvenc olvasmánya, ki érti ezt, miért és hová jutottunk... A konyhaasztalon szaporodnak a fényképek. Tizenöt év, mondja az ember. Tizenöt év, a felesége bólogat rá. Az elmúlt tizenöt évben testet cseréltek a férjével, az asszony sokat hízott, a férj lassan elfogy, elveszik a nadrágban.
A nadrágot a németországi, vendégmunkás rokonuktól kapták, mert ruhára legalább tizenöt éve nem költöttek egy garast se, a gyerekeknek is alig vásároltak újat, mindent a rokontól kaptak, nem tudják, hogy ő honnét szerzi, de nem is érdekli őket. Évente háromszor jön haza, a ruhákon kívül tisztítószereket, a konyhára fűszert, kávét hoz. A gyerekeknek a húsvéti, a karácsonyi édességet is, jó előre, aztán rejtegetheti előlük az anyjuk, hogy maradjon belőle az ünnepre is. A rokonnak, hogy ne üres kézzel engedjék vissza, rendszerint egy liter saját főzésű pálinkát adnak, és ha jó gyümölcstermő évet fog ki, nem is tudja mindet kivinni, az itteni házának kamrájában raktárnyi pálinka gyűlt össze, mivel senkit sem akar megsérteni a visszautasítással. Itthon van két hetet, akkor már menne is vissza, hiányzik neki a német élet, és elege van a családtagokból. Ezt így ki nem mondaná, de az utolsó napokban látszik rajta, hogy unja a sok panaszt, hogy itt milyen nehéz és milyen reménytelen, alig van egy-két család, ahol másról beszélnek, szeméremből, belátásból, büszkeségből hallgatnak-e a gondokról, teljesen mindegy.
A gyerekek, amíg kicsik voltak, várták a gazdagnak nevezett rokon jöttét, az édességek megtették a magukét, ő lett az istenünk, a szülőknek fájt, mostanára azonban, talán a koruk miatt, a gyerekek sokkal visszafogottabbak. A külföldi márkásnál többre tartják a hazai csokit, ami igazán tejes, nem túl édes, és elolvad a szájban, pedig nem is reklámozzák.
A rokon szerzett a családnak egy kiselejtezett számítógépet, lomtalanításkor szedte össze, itt mekkora szégyen lenne felvenni azt, amit a másik kidob, na, ezen csámcsogtak kicsit, és használat előtt alkohollal lemosta az anyjuk. A konyhában szorítottak neki helyet, a gyerekek főleg játszanak rajta, mert az internetes böngészés túl drága a telefon miatt, és különben is, sokáig keresgél hiába az ember, de végül keveset talál. Ez nem a gyerekek véleménye, hanem az apáé, aki az ismert műsorvezető aktképeit akarta megnézni, de sehogy sem sikerült, nem találta az ,,ö” betűt, mivel a gépnek valami oknál fogva szerb billentyűzete volt, azt biztosan itthon szerezte a rokon. Morgott a gyerekekre, minek a számítógép, ha semmit se talál benne, azok kinevették, és nem segítettek neki az átállításban. A gyerekek rosszul tudnak szerbül, az általános iskolában végig magyarul tanulhattak, a faluban alig volt szerb lakos, amióta a menekültek beköltöztek, más a helyzet, de ez az ő szerbtudásukon nem változtatott semmit. Annyi ember leszel, ahány nyelven beszélsz, mondogatta az öregapjuk, míg élt, de ő is csak magyarul tudott, ha ezt megmondták neki, legyintett, hogy a halálhoz egy nyelv is sok.
Templombúcsú lesz, fő a töltött paprika, a csemegekukorica illata délre elnyom minden más illatot, zsong a falu, de sokkal kevésbé, mint régen. Húsz éve ilyenkor a kerti kispad is fehérre meszelve virult, nem beszélve a budiról, a tyúkólról, a meszelt házak szépen elhúzott aljáról. Nem nosztalgiáznak. Már a nagytakarítás sem divat, a vidéki rokon, ha külön nem telefonál rá a családra, nem baj, nem hívják, úgy tesznek, mintha elfelejtenék, közben hol rettegnek, mert beállíthat hívatlanul, hol meg a lelkifurdalás kínozza őket, mert talán mégis szólni kellett volna neki.
Helyére kerül a fényképes doboz, kész az ebéd, anya a gangon terít. Húzd arrébb, mondja férjének az asztalra mutatva, hogy árnyékban legyünk, teszi hozzá. Árnyékban vagyunk mi régen, feleli rá a férje, és egyiküknek sem jut eszébe, hogy ezen akár mosolyogni is lehetne.
Nem lehet.
