Réteshez véső

Senki sem pótolhatatlan. Mekkorát esik az, aki az ellenkezőjébe kapaszkodva játssza az eszét! Irma dühöng, ilyennek régen láttam. Azt mondja, hogy igazából a szénné égetett rétes miatt mérges – még mindig sistereg a forró tepsi alatt a hó. Kidobta, pontosan úgy, ahogy azt elképzelem: a sütőből egyenesen a hóbuckás bukszusok túlsó felére röpítette, nehogy már itt bent büdösödjön estig! Máshol is történik hasonló, nyugi, mondja később, pedig nem én vagyok az ideges, hanem ő. Hogy tönkreég az étel, az jobb helyeken is előfordul, de az is, hogy a háziasszony vagdalódzással intézi el a kudarcélményt. Így indít az ura ellen háborút, teremt csatateret. Egyszer náluk is repült a fazék húsleves, utána a tányérok, a kanalak, végül a kislábasban a főzelék. A kenyér az nem, azt dobni soha, kenyeret még leejteni is bűn, vagy ha mégis földre kerül, köténybe törölni, utána csók. Az ember furcsán működik, a szemét önkéntelenül akkor is lehunyja, ha a kenyérre csókol… Jól van fiam, akkor ma kint eszünk, mondta a régmúltban Irma anyja, amikor az ura hiábavaló noszogatásába belefáradt. Szépen kezdte, hogy jöjjön be, ebédidő, éhes a gyerek, elázik a tészta, megbőrösödik a főzelék. Türelmében sokáig kitartott, és csak egy órányi rimánkodás után tárta szélesre a konyhaajtót, kötötte félre a legyek elleni függönyt, és küldte a marhaistálló felé az ebédet a terítékkel együtt – vigyázva, hogy a paradicsomfőzelék nehogy a gangfalra csapódjon. Aznap délben mindannyian éhen maradtak, még Irma is – utóbbi azért, hogy egy életre jegyezze meg a jelenetet és tanuljon belőle! –, mert a háziasszony a kamra kulcsát magával vitte a határba, káposztát ment palántálni. A kulcsot akarattal hagyta a zsebében, mit ért volna a műsor, ha a kolbász elveri az ura és Irma éhét? Mert mit értenek a férfiak ahhoz, hogy a házban mindennek rendje van, és ideje annak, hogy mit, mikor! Hogy azonnal rend lett-e, esetleg veszekedés következett, azt Irma elfelejtette, de attól kezdődően a családjuk körében évtizedekig a „kint eszünk” mélyebb tartalommal bírt. Néha a hosszabb könyörgést is ez a két szó helyettesítette, néha ígéretnek hangzott, máskor olyan volt, mint a fenyegetés. Irmával messzire kalandoztunk. Hogy van Jenő? A rétesnek már mindegy, de az indulatokat muszáj levezetni, és arra Jenő ok is, ürügy is. Ha nyugton van, az a baja vele, ha jelentkezik, az se mindig jó. A hosszú csönd után érthetetlen üzenetek, amiknek Jenőt ismerve elsőre sem örül gyanakvás nélkül, másodszorra meg direkt bajra gondol. Mi másra? Gondol mindenfélét, sejtelmek nyugtalanítják, a felejtettnek hitt rémálmai. Mindezekre, ha józan marad, akár legyinthetne, hogy téved, hogy mekkora ökör, mert Jenő ugratja, unalomból szórakozik! De Irma, mint aki biztos bajt tud, napokig frászban, hosszan hiszi a rosszat, aggódik világnak. Ilyen ez, Irma, mondom neki, ilyen ez! Kimegyek havat lapátolni a tepsire, hogy ázzon egy kicsit az alig fölismerhető mákos és diós rétes, úgy könnyebben fölkaparható. Irma a kamrából fél kilogramm szódabikarbónával integet, hogy holnap majd azzal, mert a szódabikarbóna mindenre jó. A fürdővízbe is, hogy kiázzon az emberből a hülyeség, teszi hozzá végre nevetve és int, hogy hagyjam már azt a tepsit! Aztán azt mondja, hogy angyalkás álmokat szeretne, mert így karácsony felé azt illene, de helyette a rémálmok. Az abált szalonna miatt van, amit maga készített és egy hete eszeget vacsorára. De amikor annyira szereti! Az első hideg napok beköszöntével farkasétvágy tör rá, mindent kíván, ami zsíros, és amiről nyaranta elképzelhetetlen lenne, hogy megenné, azt most válogatás nélkül falja. Mi lenne, ha a maradékot elvinné Jenőnek, kérdem, erre azt mondja, hogy nem. Inkább ő legyen tőle beteg, mint Jenő, és mert nagyon szereti. Melyiket, az abált szalonnát vagy Jenőt? Nem válaszol, és hogy ne is kelljen, inkább kimegy a bukszusok mögé. Egy fakalapáccsal a szénné égett rétest püföli, majd a széles pengéjű késsel próbálja kivésni a tepsiből. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Szent András hava, haláltánc

Több szempontból elkeserítő, hogy az út melletti fasor látványosan ritkul, és az első virágzásukról még csak álmodó fiatal japánakácok sorra tűnnek. Összesen tizenöt év tavaszát kellett volna türelmesen kivárniuk, hogy végre virágukat bontsák, csakhogy a motorfűrészes ember miatt a tavaszszámlálásuknak itt és most lett vége. Ilyen is lehet a késő őszi gyaloglás, hogy nem mindig öröm. Néha szomorú, néha csak egészségügyi megfontolásból vállalt kényszer. A hozzáállással, amikor a lábbeli fölhúzása is nyögve, kár elindulni, mert megfelelő hangulat nélkül a testnek sem haszon. Olyankor a hazafelé út lépései csigalassan fogynak, a levegő szúr. Az első óra végére a jóleső fáradság helyett kötekedésre kész hangulat. Utóbbi a faluba érve kifuthatja magát, mert az egyik ház mindig nyitott kapujából kutyafalka támad, már várnak, mintha ismernék a napjárással összehangolt gyaloglóidőt. A kutyák az apróbb fajtából, egyenként semmik, futnának fejvesztve, de csapatban harcra készek, az együtt cselekvés hatását ösztönből ismerik. Támadnak, nem haragból, csak úgy.

Gombszemű hetekig szögesdróttal védi magát, aztán meglepő fordulattal éppen engem kérdez arról, hogy mit gondolok, ki ő? Elfelejtette volna, vagy összetört a tükör? Ki vagyok én, kérdi a forgatagban, és én erre a legkézenfekvőbb választ adom – kimondom a nevét. Közben meg sem állunk, a ruhatár felé én az őt mindig bosszantó hátramenetben, de legalább ilyen fontos pillanatban forduljon arcba az arc. …hogy az ember a nevén túl még mi lenne? És ki vagyok én, hogy tudnom kellene a választ! Különös kegy másokat védtelenségükben úgy meglesni, hogy illetlen tettünk nyomán ne támadjon bennünk lelkifurdalás vagy őket már sértő részvét. A dolgokat önmagukban látni, az embereket jelmezeik nélkül – a ritka pillanatok hozadéka, a rés magánkáoszunk egén, amikor a saját előítéleteink és a nyomorunk éppen máshol csapódik le. A maguk jóságában tetszelgők megértésre törekvése az érintettben ellenérzést kelt, mert tolakodás, és joggal érzi sorsa egy szeletének elbirtoklásnak. Az erősség látszata mögött elfojtott sírás, néma panasz, de az önsajnálat és a titok terhe is, hogy belül harmatgyenge. Mása pedig nincs.Novembervég. Az enyészet havának vége, és a föltörő harag ideje. Az ünnepi találkozás a bűntudattal teli lelkek árnyéktánca. Balladába illő érzések nyomán hasonló mondatok, amiket alkoholba fojtani hiábavaló kísérlet, mert azok gyakorlott túlélők, és a legalsó rétegekig beégetett tartalom még sebészeti eszközökkel sem tüntethető el, nemhogy szavakkal. Meghatározott a folytatás. A megérkezés és a fogadás sikere vagy kudarca olyan apróságokon múlik, amiket előre elgondolni, majd erővel alkalmazni lehetetlen. Egy véletlen érintés is más irányt szabhat, vagy az elvárt érintés hiánya eltéríthet a tervezettől. Beszélgetnénk, de alig van miről, így csak csapongások. Ősz van. …miért mindig csak az őszről? Az ősszel születettek ragaszkodása kiemelt évszakukhoz, vagy a lefelé tartó élet kikerülhetetlensége? Felfénylő részletek, baljós jelek a jövőből, és a túlságosan érzékeny ember máris rájuk hangolódik. November a halál közelségére emlékeztető időszak, egyben a lassan elmosódó ellentéteké is, állandósuló szürkeség. Sok itt a szó és a komolyság, ez ölelésidő, mondja a szép szemű vendéglátó, majd a szavakkal győzködést mellőzve egyetlen mosollyal viszi táncba a fiút. Istenarcú kölyök a múltból, déjà vu? Mindig azt emlegeted, amitől félsz, mindig arra gondolsz, akit felejteni akarsz! Időnyerésből közhelyekbe, könnyű mondatokba csomagolt súlyos tartalmak. Szerepjáték, csak holnap hajnalig bírd, a bűvös órákig, amikor a holtak tánca nekik visszatérés, neked hazaút. Megosztott feladatok, a bal kéznek ez jutott, a jobbnak az a dolga. Simogatás és félúton megtorpanó pofon. Végül is mindannyian hazafelé, császár, bankár, paraszt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Éjfél utáni idő

Nagy Farkas Dudás Erika nem szokványos jelenség: írásaival gyakran találkozunk, de írós allűrök nem jellemzik. Két éve próbálom szóra bírni, de ő válaszok helyett inkább visszakérdez. Ha hívják, keresik, eltűnik, aztán maga helyett küld két verset, vagy három novellát. Harmincnyolc évesen jelentek meg első írásai, kezdetnek mindjárt egy esszépályázat díjazottjaival közös kötetben. Ennek pontosan tíz éve, de számos díjnyertes novellája ellenére sem adott még ki könyvet. Majd eljön egyszer annak is az ideje, mondja a miértre, és másra tereli a szót, most éppen az álmatlan éjszakákra.  

Hosszú az idő éjféltől reggelig. Az álmatlanul forgolódónak a szembenézés elkerülhetetlen. Nappal még csak igazoljuk magunkat, éjfél után minden azzá válik, ami. Nem csak a test lehet meztelen, a nappali tévedések fojtogató érzésekkel láttatják magukat, az ostobaság, a hiúság nincs észérvek mögé bújtatva. A lelkiismeret ideje.

Lázálmok

Mindenki nagyságról álmodik, és magas égben repülne, közben a kicsiség előnyéről megfeledkezik. Észrevétlen osonni, beolvadni a háttérbe, és engedni a belső gyereket, hogy közben szelíd játékot játsszon – nyugodt életet. Vagy mint egy hosszú angol regény szereplője, átálmodott sors dombok, völgyek, erdei utak és főleg virágok, virágok, virágok között! Utóbbi Irmáknak való, száz évet vissza az időben, vagy mindjárt kettőt. De legalábbis néha figyelmen kívül hagyni a valóságot. Kilépni, nemet mondani, mozdulatlanságba merevedni az örök fa alatt. A lényeg nem a hivatalos okmányainkban, és a végén a kántor sem tudja nehézkes hangján kiénekelni – mire föl tehát a hajsza? Az elmesélhető történeteinkben is csak búvópatak módjára, vagy fölismerhetetlenül az igazi arc. Merre a kiút, az őrület felé? Irma azt mondja, mostanában Jenő olyan, mint a saját árnyéka, mint akiről lemondott az idő. Van-e visszaút, kérdi ugyanakkor Jenő a mellette állót. Rendelő, papírok, beutalók. Várakozás, kimerítő semmittevés. Aztán, mivel hogy senki sem válaszol, hogy volt a kertjében egy nyárfa, azt mesélné. Lelkes, bár maga is kételkedik, hogy a nyárfa nemcsak nevében lombardiai, hanem valóban onnan került oda. A lassan hömpölygő történeteknek bár kedvezne a novemberi borongós idő, az alkalom is megfelelő, de a hallgatóság érdeklődése és türelme nem terjed olyan messzire a Jenő kínálta térben és időben, hogy méltányolnák a csapongó előadást, ami néhol történelem, néhol irodalom, máshol földrajzi ismereteket tágíthatna, ha érdekelne valakit. Politika, drágulás, időjárás, összeesküvés-elméletek volnának a menő, vagy ha a görögökről mesélne, de ott sem Homéroszról, csak a jelen helyzetet, hogy ők most éppen hogyan és merre. Látszólag a semmiből jött a csapás, menet közben nehéz fölismerni a jeleket. Majd ha már sok hullámvert szakasz mögöttünk, akkor talán nem váratlan az éppen soros baj. Depresszió, bélyegző, aláírás. Jön a vonat, előtte se fény, se hang, máris itt van. Menekülnél, de már a kabát szárnyát fogja, és repülsz. Ilyen az ember, repülne! Ha csak álomban jön össze, az is öröm. Apám születésemkor azt a nyárfát ültette, folytatja Jenő, a lombardiait. A nyárfa rohan az égnek, sürgős neki. Rövid élet is elég, de addig mindent és gyorsan! Susogó leveleivel, napérintő csúcságával a magasságba vágyást ébreszti. A célja nem az ég megkaparintása, hogy azt belakja: a felé törekvés maga az értelem! Az ég felé haladva nő az erő, a lendületet. A hit! Megmászni az égig érő fát, legyőzni a hétfejű sárkányt, ez a legkisebb szegénylegény feladata, és nehéz próbák során át győzni. Királylány, birodalom jutalmul? Végül csak a rendreutasítás, hogy ne hagyd el a születésedtől elrendelt helyed. Boldog befejezése az elején elrontottnak nincs, késő! Így is és úgy is ez a sorsod. Költőnek sem kell hozzá lenned, szeresd bár József Attilát, hosszú kabátod szerencsére nincs, és hiába emlékeidben a földalatti zúgása, hogy egy lépés és megoldod, örökre és visszavonhatatlanul – elveszik az alkalom és csak kerekes széken rémálom. A valóságban a gyávaság illedelmes lépései. Képaláírások a földalattin, palotapincsi néz egy bevásárlószatyorból, aztán a prédikátor, hogy jobb életre születtél. Mást álmodást, más valóságot! És visszatérés az égbeérő fa alá, lélegzetállító magasság, isteni elrendeltség, beleájulsz, hogy ez mind neked? Újrakezdeni? Túlélni a háborút. Dél-Koreában legmagasabb az öngyilkosságok száma, de magyarok is a sor elején. Összeér a földalatti zúgása, és ahogyan a vészt sejtető alkonyban susog a feketenyár. Megvetett döntés? Hogy ki és mit gondol erről? Tiltja a vallás, és az életösztönnek ellene mond. Volt, akinek sikerült, és olyan is, aki nem próbálta többször az első után. Tulajdonképpen önkéntes eltávozás minden éjszaka, megszentelt, ismeretlen magány. Ébredéskor a kérdés, hogy hol járt a test álarcain, jelmezén túli ember? A faggatás sikertelen, nincs kiút. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Meghatározatlan ideig szabadság

A mögöttünk fölszaporodott évek előnyeiről is, ne csak a hátrányait! Az ember a lejtő túlsó felén bátrabban választhat alig járt ösvényt, vagy akár a maga köré húzott körön belül maradhat. Egyedül is elégedettségben élheti a maradék idejét, föltéve, ha szerencsés és egészséges, és segítség nélkül boldogul. Mivel már megtette azt, amit a többiekért kellett, előveheti a saját vágyait – ha emlékszik még rájuk! Lelkifurdalás nélkül bújhat sokadszorra a kedvenc regénybe, zavartalanul alhat ebéd után, napokig vesződhet egyetlen verssoron – senkit sem rövidít meg vele. Nappalra sem kötelező elrakni az ágyneműt, ráhagyhatja a küszöbről lecsúszó szőnyegre, hogy majd megigazítja máskor. Vagy kidobja, mert eleget idegesítette már.

Gombszemű újabban az inkább kívánt édesség helyett ilyenekkel traktál, és azt mondja, hogy a tortától csak hízunk, fölösleges luxus. Fényűzés, mint bizonyos szempontból ez a mostani életszakasza. Újonc a szabadságban, de kételyei ellenére is élvezi a visszavonulást. Még túlságosan közel a vegyes érzelmekkel járó utolsó munkanapjának emléke, és az első nyugdíjra várakozás furcsa érzése sem múlt ki belőle, de jó ez, mondja, nem fáj, hogy kilökte magából a nélküle is továbbműködő gépezet. Fiatal kora óta készült az öregségre, de nem anyagi téren tartalékolt, azt elvitte a család: magának terveket hozott át, gondolatokat, és igyekezett a késői évekre tekintettel beosztani az életerőt. Könyvekre és a számítógépeire költött, de ezek a szellemi biztonság kellékei, nem pénzre váltható javak. Sajnos, megtapasztalta, hogy ha éhes, mit ér a könyvtárnyi könyv! És a bélyegeket is hagyjuk! Utóbbiak nagyját megette a penész, a fiatalok mást gyűjtenek, az öreg gyűjtők kihalófélben – így ez sem aranytartalék. Amikor megszorult, és egy utazótáskányi könyvet eladott volna – kenyérre kellett! –, kiderült, hogy ami neki a nélkülözhetetlen szellemi táplálék és felbecsülhetetlen érték, az a használt könyvek piacán csekélység. Otthonról annyiért, amennyit kapott, nem adta volna, de Szegeden kellett a jegyre visszafelé. Nem bánta a kirándulást, legalább sétált a Tisza-parton, megkereste a régi helyeit, némelyikének nyoma sem maradt, némelyik cseppet sem változott. Időtálló dolgokhoz kellene kötni az emlékezésre érdemes pillanatainkat, mondta, és azt is, hogy erre a fölismerésre hetven körül már késő.

Az utoljára harminc éve mázolt padláson már nem a porcelán bili, sántító suszterszék, szúette képkeretek, éjjeliszekrény, szétszáradt fateknő, lyukas zsétár, molyette posztókabát, a por alól is kéklő permetezőkabát, csontkemény lószerszámok sorakoznak, lógnak a rozsdás szögeken, hanem a kiöregedett vagy elromlott porszívó, rádió, elektromos óra, képernyők, billentyűzetek, nyomtatók, de az első laptopból is ott halt ki végleg az elem. A jobb világban az elején fölsorolt tárgyakat az ócskás ingyen vihette volna, mégis adott értük, de a halott számítógépek és a többi lom elhordásáért már neki kellene, hogy fizessen.

… és az utóbbi időben hidegen hagyja mindenféle rémhír! Távoli földrengés, közelgő világvége, vagy a tudományosan megalapozott adatokkal alátámasztott sötét jövőnk. És még az is, hogy minek, mennyit megy föl és mikor az ára! Így védekezik, mert ha ő saját magára nem vigyáz, akkor ugyan ki más óvná az őrülettől? Ha komolyan veszi a rendszeresen adagolt borzalmakat, akkor a nyomukban támadó fölháborodás, együttérzés, sajnálkozás, döbbent, egyszóval az érzelmi megrázkódtatások sorozata akarata ellenére még az álmait is meghatároznák, és végül minden terét eluralva tömény és állandó félelemként nyomorítanák, tolnák a ködös, szürke telekben amúgy is rendre rátelepedő búskomorság felé. Kikapcsolta a tévét, nem hallgat rádiót, így hárítja a végleteket. Mert sem a hírekből napi ritmusban látott, hallott emberi nyomor, gyarlóság, bűn és szenvedés, sem az azokat követő filmek bugyuta, felszínes, túlságosan könnyen elérhető pillanatnyi mákonya nem érdekli tovább. Így próbál túlélni, ha már másokon nem segíthet. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Szavak és szerszámok

Irma szerszámai többek, mint a keze hosszabbítása. Összenőtt velük. Előbb a munkához nélkülözhetetlen kellékek, utánuk a sámli, ami kell a ház sarkánál szusszanáshoz, de elég ülőhely híján a későn érkező vendég alá is jó. És a laptopot rárakni az ágyban! Mert újabban a szövegszerkesztő is fontos, mindjárt a gereblye után. Rendrakás a kertben, összekapart gondolatok. Párhuzam? És a szavak is kellékek. Minden beszélgetés kínálta úton érdemes elindulni, némelyik azonnali aranybányába vezet, de később a most még üres zsákutcának tűnő is adhat valamit. Nem mindegy, hogy ki mesél, hogyan és miről. Előfordul, hogy az első hallásra érdekes történet, mint amikor a falun köd: sem szín, sem forma, amin képzelet bonthat. Ha a mesélő mindent részletesen mond el – kevés, mert fölöslegesen sok. A fényképezés ilyen, hogy tisztán és pontosan a valóságot.

Elfoglalt. Mint egy megfáradt, sokkarú istennő, aki pihenést és boldogságot kíván, ezért már délután képzeletbeli kertjére gondol, ahol ő egy borostyánnal befutott, mohos szobor, és semmi dolga azon kívül, hogy madárnak sziget, bogárnak sétatér. Ilyesmi jár a fejében a meztelenül fölaggatott csirkék előtt, miközben mozdulatokat ismétel órákig. Orrával tiltakozik a büdös jelen ellen, ezt az érzékszervét már a műszak elején a szebb idők emlékeire kényszeríti: jázmin- és levendulaillattal fedi el a gőzölgő belek szagát. Ha sikerül a tilos pálinkából inni, gondolatban a mesebeli sárkány hét feje egyetlen vágásra hullik, és az a hét frissen beültetett csirkefejével okád kékes fényű tüzet, miközben csirkelábakon cammog a főnöknő irodája felé. Szoborként az örök megnyugvásban, mosollyal ébredni jó, de mostanában álmában is házat javít. Sok sötét óra rémét hozza a november, a hónap elején gyújtott gyertyák világosa kevés, hogy a karácsonyváró fényekig kitartson. Végső órája a külső dolgok elrendezésének, halogatásuk elrontotta az őszt. Mindent idejében, tanulta. Fényesre súrolt és zsiradékkal védett kerti szerszámok. Tele kamra, mák, dió, a pincében bor! Gonoszűző fokhagymafüzérek, kimagozásra és a kemence melegére váró fűszerpaprika. Előkészítve a tálcák, tepsik, a százéves paprikadaráló a hatalmas öntöttvas kerékkel. Súlyos, mint dédi imádságai voltak, amiket paprikadarálás közben küldött az égig, de azok félúton kifulladhattak, mert dédi mindig boldogtalannak tűnt. Az is lehet, soha sem magáért imádkozott. Ásót, lapátot kertben felejteni bűn, például ez is szabály volt. Csakhogy akkor sokan voltak, mindenki a maga feladatával és felelősségével, de ha más nem, akkor nagytata végzett azzal, amit más elhanyagolt. Rend legyen, kívül és belül! Egy házra legalább három nőnemű jutott, az éhenkórász vénlány-rokon is, aki a napi kosztért még az aljamunkát is köteles volt. Nem tetszik valami? Akkor mehet Isten hírével világnak! Maradt, jó volt a koszt.

Munka után találkozások, szavak érintése, áthidalható távolság. A múltból a gyönyörrel teli vagy a megrázó, több évtizedet túlélt emlékek fölbukkanása. Az emlékek között alig az események, vagy az elmesélhető történetek, inkább csak érzések a pontosan megismételhető mondatok nyomán. Kávé mellől pihenősen, menet közben sietve odavetett mondatok, utazáskor két idegen kitárulkozása a végpontok között, vagy a beszélgetés, amikor arcot archoz érintve suttogás, elfojtott lélegzet. Maradandó nyomokat hagyó szavak érintése, amik után úgy álmodik az ember, hogy ébredésre is megmarad a hangulat, amitől a nap előre megkönnyebbedik. Jenő fordításában ez annyit tesz, hogy az egykori érintésre visszagondolni majdnem olyan jó, mint az illatos fával fölfűtött szoba kedvenc fotelében az ebéd utáni bóbiskolás. Végre béke az értelem és a szív között. Mosolygós elmélkedés. E közben Irma törött cserepeket dobál ki a padláslyukon az utolsó virágaival fagyot váró petúniái közé. Hosszasan vacakolt, mire a rosszakat kicserélte, Jenő fél a magasban, neki inkább nem szólt. Majd tavaszra, ha a kertet kell ásni, vagy a beteg macskának a sírt, talán akkor hívja. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Örök érintés

A temetőre néző utca házain redőnyök, mindig zárt zsalugáterek határolnák a két világot, de hiába az igyekezet, az átjárás nehezen akadályozható. A túloldal elmúlásra emlékeztető táblái, a keresztek, a kőangyalok és a fekete fehér ovális képekbe zárt arcok hangulata a hunyt szemeken át is betolakszik. Meghatároz. Halogatott szembenézések, mégis. Hárítani a föliratok igazságát, amit a hervadó virágok reménytelensége, a műanyag csokrok hamis öröklétet kínáló cifrasága hangsúlyoz. Jenő fölött évtizedek múlnak a sötét szoba levegőtlen négyszögében, néha azt hiszi, hogy már a túloldalt lakja. Az egykor gangra nyíló szobaajtó kevés fényt ad, csak a tévénézéshez eleget, az olvasáshoz már régen lámpát kapcsol. Aztán világos nappal hirtelen elveszett az a kevés fény is, de Irmát hívni akár sötétben is képes. Mentők, kórház a méregzöld fenyők alatt. Nem varázshegy, dehogy!

Egy fekete-fehér fotón egymáshoz hajoló kőfejek. Két összeérő kőhomlok. A fotós ismeretlen. A szobor egy múltat rendületlenül őrző város közterén is állhat, ahol ismerik a szobrász nevét és évente koszorút kap. Vagy egy öreg temető egykor előkelőségeknek fenntartott, de ma már elhanyagolt részének névtelenségben árvul az északi oldalukon mohalepte angyalok társaságában. Vagy szórólapról ollózott, beltéri kiállítás részlete, ahol a tárgyak a raktár sötétje előtt kapnak némi figyelmet és fényt. A képen csak egy érintés, amiből az egészséges testhez és lélekhez naponta több is kellene, itt örökre szól. A kövült mozdulatról egy közeli kép, amin az érintés merészen és konokul a pillanaton túlit, egyenesen az örökké tartót célozza: az érintés következtében megnyíló végtelent és időtlent. És ettől az korlátlan ideig elemezhető. Nem az összehajoló kőembereken múlik, hanem a szobrászon, hogy a messze az emberi időt meghaladó ígéret – amit két embernek csak az érintés ígérhet! – ilyen nyomatékot kap. És ha unják? Nappal a galambokat, éjszaka a baglyoknak pihenőhely lenni. Az évszakokat, ami őket a múlás terén alig érinti. A kő követ érint, vagyis ott a kő szerkezete soha meg sem szakadt, bele véső nem mélyedt, nem pattintott onnét, ahol az érintés. Jött a szobrász, a kőtömbből lett egy nő és egy férfi, és amihez nem nyúlt, az maga érintés volt, az öröktől fogva tartó.

A ráncok egy elköszönő arcon – mellékes. És mégis, mitől ennyi a hullám? Mint a tenger partközeli lázadása, olyan Jenő homloka: tajtékot ver a hajtőnél, torlódás, majd hirtelen ősz szálak tömege gyűri le a haj maradék színesét. Milyen lehetett fiatalon? Nincs, ami árulkodna, a kórházi fehérbe süppedt arcnak a nagymama házi oltárán őrzött gyerekkori fotóhoz semmi köze. Arra ki emlékezne, amikor már negyven éve, hogy a kötelező gyászidő után eltakarították a házi oltárt is. Nagymama legalább ott fejezte be ahol kezdte – otthon. Rokonok, szomszédok jártak ki és be a pálinkaszagban. A gyerekeknek tökös rétes fahéjas illatával volt enyhítve a vég, emberhez közelibb.

Idegenség a fertőtlenített térben, hideg érintések. Lázmérés, a bőr alól kiszúró csont. Kezek pergamenszáraz, zizzenő találkozása. A hűlt vágynak emléke se. Kényszerű érintkezés a lehető legkisebb felületen, amíg csöpög az infúzió. A lassult órák hallgatásában időről időre ijedt reménnyel visszafojtott lélegzet: ugye nem ez a sóhaj az utolsó? Ön hozzátartozó? Jenőnek senkije se, tehát igen, az vagyok! Mellékszereplő szélről, többnyire takarásban, hogy még játszani sem kellett. A nővér ledobja a lepedőt, a beteg mellé ül. A betegnek hiába az otthoni étel, úgy sem érzi az ízeket, mondja, aztán fölriad, és kimegy az ajtón. A folyosón távolodó csattogás, fapapucs. A filmekben másmilyen a kórház. Az ablakon túl galambok matatnak egymás tollában. Esik, lassú, októberi eső. Irma Jenő homlokára hajol. Jéghidegre számít, de az érintés pontján az mégis tűzforró. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Kacsasült és párolt káposzta

A régen elhunyt Márcel néni sírjánál meséli Irma, hogy a néni a halála előtt tíz évig feküdt a sezlonon, ahol betegsége előtt a kiscsirkéket tartotta a levarrt szemű kotlóssal. A szem bevarrására akkor volt szükség, ha a kotlóstyúk bántotta a fekete, vagy a kopasznyakú csirkéit. Amikor a szemhéjról lógó cérnába egy csirke belekapott, a kotlós rikácsolásától az aprójószág percekre csendbe merevedett. A betegség alatt a csirketartó katonaláda a sezlonról két összetolt hokedlire került, és ment az élet tovább. Később Antus bácsi, a férj, a kotlósokkal bajlódást megunva a százas égő mellett döntött, de végig egyforma gonddal vigyázta a feleségét és a csirkéit. Tíz év után vigyázva rakta a koporsóra Márcel néni muskátlijait, és csak akkor kezdett sírni, amikor a föld alatt az utolsó virág is eltűnt.

Halott szagú november, az ősz búcsúzik! Jenő Irma miatt és csúfolódásból költői, mert egy ilyen napon, amikor a világ csupa köd, ború, és a sírok között latyak, inkább káromkodna. Irma füle érti a szavak mögötti gúnyt, és idegesíti a hamis pátosz, de elintézi annyival, hogy Jenő ne siessen, még októbert írunk, és a november messze! Két nap, morogja Jenő miközben a temető hulladékgyűjtőjébe dobja a Márcel néni sírjáról leszedett műcsokrot.Irma az első perctől bánja, hogy Jenőt elhívta. A közös tevékenység összehozza az embereket, de mire ők ketten a tervezett sírokat fölvirágozzák, a frissen létrejött békéjüknek annyi, és kétséges, hogy az Irma által készített meglepetéséből, az előző este gonddal válogatott, szakszerűen áztatott és kora hajnalban megsütött gesztenyéből esznek-e ők együtt?Irma a gesztenyeillat miatt direkt nem engedte be Jenőt, és a férfi a nagyjából kitakarított malteros talicskájával a kapuban várakozott, amíg Irma kihordta a virágokat. Négyet fordult, a végére belátva, hogy a krizantémok illata úgy rátelepedett a házra, hogy elnyomott minden mást, de a sült gesztenye dolgába előbb már a párolt káposzta is beleszólt. A csokrok alig egy óráig várakoztak a vödrökben, mégis eluralták a légkört. Sírvirágok, borzongott Irma, pedig nem is csak a halottakra valók, de neki inkább csak rózsát! Vagy azt sem, mert a vágott virág halott szépség, ami erőszakosan hívja föl a figyelmet arra, hogy minden mulandó. Még a szép is elmúlik. A csodák is. Mi is, bár ez utóbbi a legfölfoghatatlanabb, és hogy velünk együtt a gondolat is oda, az érzés! Az érintés is elmúlik. Vagy nem? Továbbvisszük-e azt? Irma Jenő előtt inkább elhallgatja a gondolatait, mert a férfi az utóbbi időben eldurvult, süketen és vakon hagyja maga fölött múlni az időt.Irma fejében a sült gesztenye és a halottak napja örök időktől fogva összefügg, mellé jön az első hízott kacsa föláldozása, és a pecsenyezsíron párolt lucskos káposzta. Inkább ezekre gondol, hogy ne Jenővel foglalkozzon, aki a talicskával és a saját csokrával bajlódik, végül az ázott krizantémok a hóna alá csapva nyomódnak, törnek össze. Kár értük. A rózsák mellett az egyetlen virág, amit Jenő a végső pillanatig hozzáértőn gondoz. Ráadásul az idén pontosan a megfelelő időre nyílottak ki, és a legszebb, legmutatósabb állapotukban, közvetlenül a temetőbe indulás előtt vetett véget életüknek a metszőolló. Örüljünk annak, ami van, most annak, hogy esik! Az idei készülődést elszomorította az idő. Az eső, ami későn érkezett egyforma közönnyel mossa a temetőt és áztatja a sírok utolsó sorával szomszédos búzaföldet.Végre otthon! Meleg, kacsasült körítéssel, meglepetésnek a sült gesztenye. Jenő elolvad, mint a hirtelen jött melegre a februári hó, amire ha nem vigyáz az ember, beszakítja a konyha tetejét. Drágaságom, mondja, képzeld el a megvénült, kócos öregasszonyt, amint holtan fekszik egy szárkupac tövében, szelíd, szomorú arccal, ahogyan Fekete István leírta a Nyarat. A folyón öreg, foltozott csónak, öreglegény-álca: az Ősz! Makkpipa, csipkebogyó gombok, kalapdísznek pirosló vadkörtelevél. Látom a szemed, benne kéklik ez a késő őszi égbolt, és már a termésüket is szórják a japánakácok, hol vagyunk mi már a saját történeteinkből, merre múltak az érzéseinek? Irma csuklik egyet, Jenő, te mégis olvasol! Vagy csak a kacsasült? A végletek, hogy élünk és meghalunk? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Őszi tisztítókúra – boldogtalan szigetek

Békés és nyugodt őszt remélni? Itt és most minden apróság ok a panaszra. A közeljövő téli hidegére gondolás, vagy a még mindig tartó és ebben az évszakban már nehezen tűrt meleg is. Például ezek, és az a bizonyos kosár. Húsz százalékos áremelések, félő, hogy az áraknak minden hegy jó, csak trappban fölfelé. A gondokat nézve a sok van a baj, az életkellékekkel kapcsolatban a számos hiány, a nincs. Az elmélkedés a sorvárás közben ideglevezető. Az egyik vásárló két karton étolajat rak a mozgópultra, miközben az elénk engedett, utána várakozónak csak egy-egy literes a kezében, a harmadik a hóna alatt. A pénztáros szeme mérgesen villan, de elharapja, hogy a kosár akkor minek? Méltányoljuk, mindenki siet. Mi most a hegyre. De a kopár síkság után a már régen vágyott és az egyre nehezebben elérhető hegy, erdő is csalódás, mert szokatlanul száraz és poros. Ahelyett, hogy az a jellegzetesen finom, mélyre vonzó avarillattal fogadna, húzna a mélyére – inkább csak olyan, mint ahol már titkok sincsenek, kiégett a lelke is, és ettől a kiszáradófélben lévő fák birodalma csupa közöny.

Hiányoznak az igazi ízek, elnyomja őket a keserű száj, a fogak rései között megrekedt, erjedésnek indult panasz. Aki minden érzést és gondolatot kimond, az boldogtalan, mondja már a hazafelé tartó úton Irma. Figyeld magadon és rájössz: ha boldog vagy, akkor csak hallgatsz, tág szemmel nézel és mosolyogsz, már-már bambának tűnsz. Nem baj, ha ilyen lennél, engedd szabadjára nyugodtan, mert ha reggel a péknél egy ilyen arcot látnék, utána legalább fél napon át sok-sok gyászosnak, nyavalyásnak megbocsájtanék – volna mit, mert az arcukra írt lelki nyomor ragadós, dohos szagukkal, áporodott levegőjükkel másokban is pusztítják az életkedvet. 

Egy elcsípett mondat az ünnepségen: megőrülök az illatodtól, mondja a férfi a lánynak. A férfivel a szemünk összevillan, illetéktelenségem nyilvánvaló. A férfi később kéri, ne írjam meg, az asszony miatt, bár nem valószínű, hogy olvas. Ugyan! Csak egy férfi súgott valamit, ami a lányt nem érdekelte. Rosszul fölmért helyzet, egy zavart férfi rosszul gombolt ingben, múlt századot idéző pulóverben. Mi is a múlt századból, múlt századi verseinkkel. 

A reggelt egészségtelen Thomas Dylan verssel kezdeni, mondja Irma és átnyúl a vállam fölött, lecsukja a laptopot. Megakadályoznám, de már csak az elharapott versvég hördül, elhallgat a gép. A gyenge angoltudásommal sejtett tartalom hat, a lényeg a szavak jelentésén túl. Beleértett saját sors, tragikus történet, nyomasztó képek. Kell, mégis. Ború a javából, ezt elismerem, miközben Irma a virtuális lét hangulatának méltó folytatásaként telepedik rám. Melankólia, letargia, depresszió. Mindegy, hogy melyik zsákutcában épp, az ott veszteglés közös sorsunk. Itt veszteglés. Ti déliek, mondta a pesti vendég. Ti. Déliek. Mindig, mindenhonnan az elhatárolódás. A meleg tágítja a teret, viccesnek szánt magyarázat, utalás a nyárra, de arra is, hogy maradjunk veszteg. Itt. Irma nem hagy elkalandozni, azt mondja, hogy mostanában túlteng a költészet, a kor hozza e, vagy a vesztet érző létezés, a nyomott közeg hívja elő? Mindegy. Ő is írt valamit, hallgassam csak, és mondja, mondja, nem tudom hol a kezdete, mi benne a próza, és hol a vers, néhol síksági szófolyam, néhol nekivadult hegyi patak. Megvárni, amíg az ablakon betolakszik a köd, éhen halni, például erre lesz esély, a hiányoddal teremtett űr mond el mindent rólad. Kit érdekelne utólag, hogy ki voltál? Tagadhatod, hiú vagy és azt hiszed, hiányoznál! De már nem ilyen a világ, egyszemélyes üvegszigetek lebegnek a semmi tetején, ahol vigyázniuk sem kell, nehogy egymást összetörjék, mert távolságtartásra kitalált rejtett műszereikkel kivédhető az ütközés. Irma, ebből elég! Erre megsértődik. Elcsipegeti az utolsó szelet magos kenyerem. Ebben tökmag is van, csodálkozik, és kér hozzá egy pohár joghurtot. Hirtelen váltás, követhetetlen. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Füstszín őszi képek

Az eltompulás jelei. Mit kezdeni a béke és a megvilágosodás ritka élményével? Nem rögzült, ami előidézte, így akarva ismételhetetlen. Tétlen várni a véget? Eljön az óra, aminek érintése helyett inkább menekülnél. Képek, közhelyek, kapaszkodók. Ellenkező irányba futni, keletnek fordulva az alkony elől, mindig csak keletnek! Kikerülni a városok betonkemény könyörtelenségét, de a falvakat is érintetlen hagyni, mert eredetiségüket veszítve túl sok elnézést kívánnak. Szűrve látni, századokat kihagyva a történelembe menekülni – hiába! Minden most történik. Az épületeket, az emberek magatartását magyarázni, mentegetni a terek mostani kopárságát – túlnépesedés pedig, ellentmondás. Mintha felelős lennél a kiapadt kutakért, megszűnt források vizéért – erőtlen a hárítás, mert mégis.

Közelmúlt: a meghitt, barátságos artézi kutak környéke külön világ. Az egykor zöldes színű és mindig nedves fényű kövön sekély mélyedés: tenyérnyi tere volt a víznek, neki hosszan elég és biztos megérkezés. A kút torkának utolsó hörgését halló tanú vallomása elveszett. Lényegtelen kérdések? Fakult fotó a még utólag színezettekből: rózsaszínre festett száj, pirosló foltok az arcon, térdig érő harangszoknya, asszonyos konty, szelíd ölelést sejtető meztelen kar puhasága. A kút szájából íves vízsugár a bizonyára kék színű fedeles kanna szabad nyílásáig – elcsípett pillanat a túlcsordulás, a kannacsőr alatti tócsában a Nap. Vakfolt. A háttérben kovácsműhely, belépés csak azoknak, akiknek ott a dolga – okkal kiírt mondat, de hasztalan. A műhely a közösségi oldalakat megelőző változat a társalkodáshoz, néha már-már kocsma. Bent kormos falak, a szögletekben nehéz, fekete porral hajló pókhálók, szikranyomok az ablaküvegen. A polcon szerszámok, hevítésre váró vasak, kocsikenőcs hengeres dobozban, zsíros fapálca. Vödör feketült hűtővízzel, bőrkötény. Égett pata szaga kintről. Téglán koppanó sérült patkó hangja, mellette a szögeké már csak finom nesz. Lótrágyát szed lapátra a kovács felesége, ötven éve ugyanúgy görnyed, a képen ő csak háttér, színtelen. A lótrágya bizonyára a mázoláshoz kell – búcsúra a földes gangot. Esetleg a rózsák alá, mert az udvarban sárga, vagy fehér színű rózsasor. Tudom. Honnét? Mindegy. Most hiába kérdeznék körbe, senki sem emlékezne, hogy utoljára mikor hajolt tenyerét tartva a friss vízhez. És egyáltalán! Fontosabb dolgokra sem. 

Miért lenne ez fontos? Miért éppen most, a valósabb és földhözragadtabb kérdéseink idejében? A közélet eseményei, mint a lázlap fölugró egyenese, nyugtalanság. A család közös megoldandóit sorra venni. Igények sorolása és elvetése, lemondásra tanító vágyképek – gyakorlásra bőven akad alkalom, mesterei leszünk, vagyunk is már a lemondásnak. Folyamatosan hárítani a mérgeket. Lehetetlen. 

Kisgazda kaszálja az útszélt, ólammal terhes fű hajol, adja magát a suhintásnak. Hiába ismételt figyelmeztetések, az első hűvös napokban a kéményekből máris orrfacsaró füst: ég a műanyag a kazánokban. Zsákok, flakonok, lomtalanított pince tartalma, rongyok a mama után, posztókabát a harmincas évekből mollyal, pókkal, időfogta rézgombokkal. Kifogásolásra az érvek: nézd angyalom, most is füstöl a szeméttelep, akkor itthon én miért ne? Öntudat, felelősség sehol, csak a kertekbe csapódó, maradandó nyomokat hagyó méregfüst. Ég, ami éghető. És parázslik az avar is, ami még nem az igazi, csak a szárazság miatt eldobott levelek nehezítve a még nedves paradicsomszárral – az utóbbi már úgy sem terem.

A lemenő Napnak háttal elakad a lélegzet: pompázó csipkebokorra esik az utolsó fény, ragyognak az érő bogyók. A narancspiros pöttyök mögött a háttér a japánakác leveleinek tisztán, szinte bőrszerűen fénylő sötétzöldje. Szagok, illatok váltakozása. A frissen égetett tarlóról a láng lefutott egészen az útig, a talpon maradt gyomok nyers szára árvaság. Az út mélyebben a földeknél, így a kormos part hol eltakarja a napot, hol lelapul kettőnk között. Keletnek sietek, de mint mindig, ma is az alkony lesz a fürgébb. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Virág tere

Fülledt éjszaka, álmatlanság, a gondolatok levegősebb teret keresnek maguknak. Mi alakítja a különböző tereinket? A valóságban annyi változat egyetlenre, ahány ember nézése érinti, ahány fénykép őrzi. Átépítésektől másulnak legkönnyebben, bár ahol sok éve megállt az idő, nehezen.Az emlékezés is térépítő hatással bír, visszamenőleg emel és bont. A téren áthaladók kedve, érzései, mozdulatai. Az egy pontból fényképezett tér a négy évszak legjellegzetesebb pillanataiban – négy egészen más arc. És akard, hogy ugyanarra a téglára, betonra új történetet képzeljek? Nem mindegy, hogy prózát vagy verset olvasunk a padon akkor, amikor mások megbotránkozva néznek – két ilyen őrültet!

Ez nem az a közeg, ahol némán tűrnék. Mindegy, lehet, hogy mégis? És hogyan festi át a teret a szerelem, a születés, a halál? Ünnepi színek és fények, hangok és érzések. Hétköznapok arcai. Várakozás, a lélegzet visszafojtása az újabb reményekért. Iskola tere, a közösségi ünnep tere, mind mást hoz. Egyenruhák, tarkaság később. Ki a tulajdonos, és milyen a rendszer vagy a nézőpont, és ezernyi változat a különböző elemek újracsoportosításával. A tér összetevői nem tudatosan és egyenként fölsorolható módon hatnak, hanem egy röviden megfogalmazható benyomásként, egyetlen mondatba férhet.

… a falu középpontjává, dobogó szívévé változott tér részletei! Több mint park, szobrok, padok, torony és templom, gyászjelentésnek hirdetőtábla, lánccal, oszlopokkal kerített gyalogút és fű. Arcok, régiek és újak, most mindenki itt van otthon. Sárga falak, rajzok, színek, fények, káprázat, képzelet. Hullám jön szemből, szirmok keveredése, tánca a szélben, szalagok lebegése a szélgép előtt: bármi lehet, csak a képzeleten múlik, festett iskolaudvar. Emberek a szalmabálákon, falnak dőlve, lépcsőn, senki sem idegen. Régen a kemenceszájba hajolva volt ilyen pokoli meleg, ami most a perzselő nyár, a tomboló július. A tér, ha elemei érintkeznek, eltűnik, repülés, vágyott élmény. Szemek keresik egymást, az író olvas, mondatokba záruló terek, kinyílnak a másik oldalon. Szemtől szemig, villanás, szalmára szórt gyújtóbomba-tekintetek. Egy fölemelt kéz homlokot érint, hajszál, bogár vagy a magasból arcra ragadó bagolypihe, kitartó körözésükben titok – és ők miért éppen itt?

És más. Pornyelés a kishegyesi kaszálóban, sok éve. Szalmabálák között spenótzöld kocsi döcög – visszanézve valószerűtlen, de sejtettük, hogy több mint csak egyszer megélt történet esélye. Műanyagzacskóban forró burek, a kicsapódó víz keveredett a tészta égettre sült felületét ellepő olajjal, végül a zacskó sarkába gyűlt nedvekhez a töltelék is hozzátette a magáét. – Ki eszi meg? – néztük fintorral, az induláskor még kívánatos és tökéletes burek, mint ázott rongy. Megeszi, ha éhes, aki kérte, és majd azt mondjuk, hogy felénk ilyen az igazi! De tényleg. Vidámság, könnyűség, tettek és tervek a jövőre nézve. Öröklét. A szabad tér a határtalanság érzete, de a biztonságos belakás esélye is, ez az érték. És a lelkesedés! A dombtetőn, aznapi főterünkön építészek, irodalmárok, kívülállók is. A térhatár a síksággal összeérő ég, halmok, gyümölcsösök, kukoricás. Itt település volt, ez a templom helye, és a vélt falak közé egy építészlány vadvirágot hoz. Úgy lépünk át a vonalon, mint a templomba, és a nyíló ajtószárny csikorgását is halljuk.

Tudod-e, hogy a baglyok tolla milyen finom és selymes? Ha egyszer érintetted, ujjadban marad az érzés, bármikor fölidézhető. Fölemelem a kezem, arcom felé a tenyér, látom a vonalakat, véres árok a szívvonal, szenvedés és szenvedély. A boldogság a gyomorban lakik, mondja az új ismerős, nagyon messziről keveredett ide, és azt állítja, hogy neki innen nincs visszafelé út. Nem is menne, elég tágas a tér itt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Hasadások – félni a repüléstől

Az élet nem rohanás a szembe szélbe, mondja Gombszemű, és a folytatásban rosszkedve okán kioktat. Mindegy, hogy miről van szó: romlott a tej, vagy rosszul ejtem a francia írónő nevét, kötekedik. Műveljen máskor, inkább menjünk a hegyek közé, sok volt a laposból! Ajánlatomra süketen előhozza a múltat. Újabban naponta emlegeti, hogy csak lettem volna vele az árokban, ahol szétnyomott béka, fürtökben a meztelen csigák! Megérteném, és lennének történeteim. De nem ennyi, hanem ami idéződik, ha meghallja, hogy tartalékos, beosztás, sorozás… Másfél évtized után a múlt. 

Gombszemű elégedetlen velem, rosszul mér föl, csakhogy a kedvéért sem játszom el a gyámoltalant. Dante-idézetek, vagy szemléltető bekezdések a Bibliából reggelire. Na és? Délelőtt a pokollal borzasztana, miközben rakom a gépbe a szennyest. Szándékosan taszítana magától, mert amióta majdnem meghalt, számára elviselhetetlen a függés. Azt hiszi, így megmenekülhet a fájdalomtól. Duzzogva ül órákig a könyvei között. Később kiszól a konyhába, hogy valami nekem is fájjon: Beatrice utolsó mosolya több száz év után is ajándék! Nehéz vele. És mégis, időnként vissza kell rántani a valóságba, nem hagyhatom. 

Tehát beszéljünk másról: kukacos a búzadara és a boltos lány mosolya is szép! Csakhogy azé szomorú és semmiképpen sem a mennyország ígérete, felesel vissza Gombszemű, hanem egyszerű és mindenkinek egyformán kijáró gesztus! Reggelente illemtant ad elő a főnöke, és a lány szerint, ha olyanja van, akár egy órán át is magyaráz, mert a bolt üres. Így múlatják az időt, amióta a raktári történeteiknek vége. Emberi dolgok: volt, ami volt, ilyen az élet. Ne akarjon a szeretőjének parancsolni, aki a feleségének sem tud, mondta a lány, és hogy maradhatott, azt zsarolással érte el. Na, ez az élet! Ez is. 

Mi ebben az érdekes, kérdi Gombszemű, és gyorsan elvonatkoztatna, mert ez így kávé mellé is könnyű. És jön a sérült énünkkel. Jung, Freud. Gyereknek kezel, de az apai szigor, a szabályok tűrhetetlenek. Minek nekem ez az ember, nézem a csésze fölött. Se vele, se nélküle. Pokol. 

Irma menti a délelőttöt, aki a hullámzó hangulatát az éjszakával magyarázza. Hajnali álmában pilótaként az ugrásra készülő ejtőernyős gépét irányította – természetesen Jenő volt az ejtőernyős, ami még álomnak is képtelenség, mert Jenő fél a repüléstől, leugrani pedig végkép nem merne. Az utolsó ugrásom halálos lesz, csakhogy tudd, mondta Jenő Irmának, és hogy káröröm volt-e benne, vagy inkább fenyegetés, nem tudni, de mivel Jenő nézése a szemüveg miatt nem látszott, Irma is azt gondolt bele, amit akart, és a szavak alapján eldönthetetlennek tűnt, hogy aggodalom mondatja-e vele, vagy fenyegetés. Irma hátraszólt, az, hogy melyik lesz az utolsó ugrása, az rajta múlik és nem Jenőn, tehát maradjon végre csendben! 

Az álom bár következetes, de majd megtudod, milyen az, ha ülsz a semmi szélén, keresgélve, hogy volna-e még egyetlen valóságos vágyad, amiért érdemes! Rettenet, ha már magának sem akar hazudni az ember. Jön az este, örömtelen napra sötét befejezés, megroppan álomban a derék, régi szorítás nyoma éled, barna lepkével viaskodás, a lepke, mintha támadás szándékából tenné, újra és újra az arcnak repül. A halottak kísértenek? 

Lassan átcsúszik az ember abba a másik világba, otthon lesz az álom terében, ismerős ösvényen talál ismerős jeleket, magabiztosan megy előre, csak hogy közben emitt éppen olyan észrevétlenül elveszíti a kapaszkodót. Reggel aztán orrfacsaró bűzre nyíló ablak, zsákban rothadó madártetem, ráadásul a kutya valahol dögre hemperedett. Hol a sampon, a kutyának nem tetszik, ez nem fürdés idő, nem is az, hanem rendkívüli helyzet. Elviselhetetlen szagok keveréke, nem ilyenről álmodott, aki szeptember elején falura jött vendégnek, vagy aki a valóságtól menekülne mindenáron, csak éppen azt nem tudja, hogy merre induljon. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Lépésre lépés

Azt mondják, eddigre mindent tönkretett, kertet, mezőt, már csak önmagát ajándékozhatja a nyár, utolsó napjait dobhatja ölünkbe. Pokoli nappalok erőpróbája, fülledt éjszakák csendje után a túlélők reménye – ugye szép lesz az őszünk? Ötventől tartósan lefelé, sejtett útvég és hosszú alagút, miközben a színeit vesztő útszél közönnyel nézi a vergődést, issza az izzadságot. Önmagában cél a lépésre lépés, régen nem több.

Gyalogosok az úton szemből és a minket követők a keskeny aszfalton: a hosszú kánikula után enyhült idővel benépesül az alkonyi fényben ragyogó gyalogút. A nyár végére a több éve megszokott arcok mellé újak jöttek, akad ismerős, de aki ma még idegen, néhány alkalom után már úgysem lesz az. Köszönés, félszavak, és kiderül, hogy itt sorstársak vagyunk mind. Egyre többen ismerik föl, vagy rákényszerülnek a fölismerésre, miszerint a rendszeres mozgás maga az élet, megelőzi a bajt, vagy ha már arra késő, legalább segít kilábalni belőle. Az orvos sem csak gyógyszert ír föl, de többnyire elsikkad a „mozogjon többet” zárómondat fontossága, az érintett elengedi a füle mellett. Pedig a gyaloglás mindenki számára elérhető, nem macerás, nem költséges sport, és ami kisközösségben tényező, talán már nem nézik nyíltan különcnek, vagy sültbolondnak a „csak üresben gyalogló” embert azok, akik fölös idejüket a tévé előtt, vagy mások életében turkálva töltik. De lehet, ebben tévedek, és csak arról van szó, hogy idővel és főleg a korával ehhez is hozzáedződik az ember, vagy falat épít maga köré, ami csak a hasonszőrűeknek átjárható, és hidegen hagyja a kívülállók véleménye.

Öreganyám is gyalogolt annak idején, csak ő ügyesen ürügyet keresett hozzá. Azt mondta például, hogy kimegyek a bosztánba levesbe valót szedni. A karjára akasztott táskába kapcsos üvegben vizet, madzagot, kést, darab kenyeret és mentolos cukorkát tett, almát, vagy amilyen gyümölcsöt szedhetett otthon, de utóbbi menet közben is akadt. Lábára a könnyű, oldalt becsatolható fekete posztómamuszát húzta, és szálegyenes tartással, fiatalos léptekkel vette maga alá a többnyire poros utat, amibe a vasabroncsos szekerek szántottak mély csíkot. Soha sem ült föl egyikre sem, pedig akik még nem ismerték szokását, szívesen álltak meg mellette és hívták. Az út nagyjából hat kilométer volt odafelé, megfordulta gyorsan. Ha vele mentem, olyan csend volt az és ünnep, amiben ember és állat, föld és ég, illat és gondolat olyan összhangot teremtett, ami máig irány és mérce, néha elérhetetlennek tűnő cél, és a múlttal kapcsolatban az egyetlen számomra megengedett fájdalmas visszaemlékezés. Talán ezért gyalogolok, keresem azt a visszahozhatatlan pillanatnyi gondtalanságot, az egyszerű létezés földi örömét.

Megfelelő lábbeli, kényelmes ruha kell és jó út a lába alá. Az aszfalt jobb, mint a beton, de legmegfelelőbb a földes út. Az alapfölszerelésről jut eszembe a nyolcvanegy éves spanyol zarándoknő, aki virágos otthonkában és papucsban gyalogolt napi tizenöt kilométert Santiago de Compostela felé, és hogy a kép teljes legyen, karján a hagyományos boltba járó táskával, mint aki csak a szomszédba megy két fej káposztáért. Vagy mint ahogy öreganyám a kaszálóba. Ha nem is a spanyol hölgyhöz mérhetőn nagy, de némi elszánás azért itt is szükséges, bár lehet, éppen ez az elszánás a legnehezebb, hiszen a kényelem csábítja az embert, mert a lustálkodásnak azonnali és kellemes hozadéka van – rövidtávú élvezet, ami sajnos hamarosan visszaüt. Mert örömforrás a test kényelembe helyezése, vagy az evés, és izzadni sem kell érte. Könnyen elérhető kárpótlás a napi kudarcok, gyötrelmek után. Ugyanakkor a megfelelő időn át tartó mozgás is boldogsághormonnal árasztja el a testet, és a kezdeti erőfeszítésen túl már csakis hasznot hoz, rövidtávú és tartós eredménnyel jár, de a legszebb, hogy utólag nincs lelkifurdalás, bűntudat, mint egy adag pizza, vagy egy csoki után. Csak az első lépés a nehéz. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Megtört ötvenesek, hatvanasok

Beleszól a mondataimba, atyáskodna, közben hagyja, hogy etessem. Az ebédet az ölembe löki, majd viccesen kérdez, hogy ki ez a javíthatatlan nő, aki szakálla hullámain a babszemekkel babrál? Sírásba hajló fáradság, néha utolsó erőből messzire futnék. Tudjuk, hogy nem teszem. Jóllakott csend a házon, a kertben sárgult levelű rózsák. Gombszemű léghűtéses, lehalkított magányba zuhan, régi szövegein ül, betűhalmaz. Süllyedek, nem érdekel, mondja. Világos pillanat, kerek mondat, közös jelenünk. Két gránát között is jegyzetelt.

Elhiszem. Napi mantrája, unom. Nedves pince. Minden pince nedves és dohos. Most miért vagy ideges? Egerek! Akárhogyan tekerte a pokrócot, bemászott a nadrágba, vad férfi tánccal rázta ki, rémült egér, közröhej. Miért pont vele? Bakancsban aludt, leszorított nadrágszárral, akkor az arcára mászott. Unom. Unlak! Írd inkább le, de nem, pedig a tizenöt év elmúlt. Ennyi kell a letisztuláshoz, hogy világosan lásson, de még mindig csak emelkedés és zuhanás váltja egymást. Az álomban autóbusz rohan a határfolyó felé. Moccanástalan rémület, amikor a várt híd helyén semmi, de amikor az autóbusz a folyó fölé repül, azt akarja, hogy a repülésnek soha se legyen vége. Fölébredhetne pedig, mert rajta múlik. A meghalás előtti örömhormon. Egymást vigasztalták, hogy ha megtanulnak felejteni, számukra a pince után nincsen újabb pokol. Felejtené az osonást a saját háza felé, aztán azt, amikor az udvarból csendben visszafordult. Mindegy, csak megfürdeni akart, és hogy azt se tehette, az volt a rossz. Azzal a nővel nem is akkor lett vége. A halál után semmi, meghalni jó, amikor eljön a pillanat, utoljára még, mint az aranylövés, jön a boldogsághormon. Rögeszméje, hagyja már abba, játsszuk inkább, hogy enyém az első verssor, ő mondja a következőt, csak ne Radnóti-verset. Egyre kevesebb verset tudunk hibátlanul. Kettőzött felejtésben, ő a páratlant, én elfelejtem a párost. Együtt felejtjük a szerelem idejét, önvédelemből felejtjük akkori mulasztásainkat, amikor a szenvedély ellehetetlenített minden cselekvést, az írást is, az alkotás gyönyörét, mert nem volt más menekülésre szükség, a szerelem önmagát egyre nagyobbra szítva minden más tűztől elvette a levegőt. Mi maradt? Két láda penészes könyv, csomagok indulásra kész állapotban. A papírokat még mindig a készenléti csomagból szedjük elő. Egérrágta szótár fölött sír, és megérti, hogy ideje újraválogatni a dolgokat, a ruhák gumírozást megette az idő, kedvenc pulóverét a moly. Húszéves jegyzet és fotó egy irodalmi estről, hosszú hajjal és ránctalan mondom az összekötőszöveget. Fénykép, eltúlzott fontosságú találkozás, furcsa foltok. Menjünk el, kérte egyszer, de aztán soha többé. A kapuból fordult vissza, hogy a körtefát megölelje, aztán még egyszer, hogy a kutyát is. Percre rá már szótlan ültünk a konyhában, a sofőr behordta utánunk a csomagokat. Tizenhat éve az előszoba sarkában. Emlékmű a nyomornak, mondja, amikor valaki kérdezi, hogy mik azok a poros batyuk ott. Aztán javultak az álmok, de cserébe összemosódott a valóság és álomidő. Azt hitte, 1924-et írunk, árnyas és illatos fenyőerdő csendjéből írja üzeneteit, fehér rácsok az ablakon, mögöttük elefántfelhők, egysorosokba szorított élmények. Kicsim, írd meg, hogy megint marhaságokat álmodok! Nemrég jött ki a hosszú sötétből, talán mert nem akarom írni az ő mondatait. Most is csomagok, a két láda könyvvel elindul a kertkapu felé, de három téglahossznál visszafordul. Tetvezi a rózsát, kutyaólat javít, közben nincs is kutyánk, elvitte a tavalyi tél. Délután az olvasott világok hangulatában él, tengerből kiemelt szobrokról gyűjt kagylót. Megfőzöm a kávét, nézem, ahogy néz. A szeméből könnyed járású nő jön felém, ilyennek csak ő láthatott valamikor. Tudja, hogy miért mosolygok, és néha mondja, bár egyre ritkábban, hogy kicsim, velünk már húsz éve áll az idő! Csak mese, hogy volna más választásom, mert nincs. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Kemence és kenyér

Divat lett kenyérért a szomszéd faluba karikázni, friss és meleg, de főleg, mert illúzió. Á, mondja Irma, ez sem igazi, és fintorral tolja félre a fogyókúra fő ellensége kenyeret. Színe, állaga, illata elsőre az, de még másodikra is a régit idézi, csakhogy az orr, a szív nem felejti el a fontosat, és ha a gyomrot be lehet csapni néhány falattal, az első kettő érzékszervet nem. Igazi kenyér, hinné Irma, közben sóhaj, hogy bizony a liszt más, a kemence más, és gyanús, hogy a recept sem öreganyja-féle, vagy a néhai sarki péké. Mindegy, hogy melyik pékre gondol, mert számos sarkon volt pék, de mindegyikre jellemző sajátosságokkal.

Hol vannak azok az idők? Több ez, mint üres és értelmetlen múltsirató! Inkább jogos panasz az elvitatott jogért, hogy legalább a kenyere legyen rendes az embernek, ha az ételei java inkább betegít, mint egészség.

Öregapám azt mondaná, szégyen és gyalázat, hogy mi kerül az asztalra! Ő még gyakran emlegette azt, hogy szégyen és gyalázat, viszonylag jól körülhatárolható emberi tettek, megnyilvánulások csoportjára használta – ha azok szembe mentek a józan ésszel, rendet zavartak, vagy a szokásokat bolydították. Szégyen volt mosdatlanul kilépni a házból, rosszul kötni a hosszú, fonott haj végén a masnit, rendetlenül tartani a házat, az udvart, az istállót, de a péknek elrontott kenyeret sütni az már egyenesen gyalázatos dolognak számított, pedig bizonyára ritkán fordult elő, hogy egy egész sütés rosszul kelt meg, vagy túlsült, mert a pék felesége lefoglalta a segédet, miközben az ura kivételesen megszunnyadt a körtefa alatti padon.

Jenő, hogy udvaroljon Irmának, most kemencét építene, már nagytéglákat is szerzett egy öreg ház bontásából, azt mondja, drágább, mint az új. Koccan a laphoz a tégla éle, hallom-e a hangot, mert ha így szól, akkor a kemence építéshez pont jó. Nem értek hozzá, régen cserépből és vályogból, hosszan tartó kiégetés, aztán mégis megrepedt és füstölt, mondom.

Irmát nem hatja meg, inkább kötekedik, hogy Jenő tisztára a józan esze ellen cselekszik, mert ha tavaly alig volt tüzelője, most azért az egy kenyér kedvéért udvart fűteni hülyeség, inkább építené a kemencét a házba, hogy télen majd egy füst alatt kenyér is legyen és meleg is. Kuckóval képzeli azt a kemencét, padkával, januárban száradó paprika füzérek illatával, gömbölyödött macskával, meg mindennel, amivel egy kemence jár. De húsz kiló illatos fát elpazarolni a nyári forróságban, hogy aztán csak dagadjanak világnak, mert a házi friss kenyérből soha sem elég, hosszú hetek után unja meg az ember, és ha elfogy a kacsazsír, jobbára csak akkor. És mit tudsz te, Jenő arról, hogy ha fa nincs, mi kell ahhoz, hogy a láng szépen körülnyaldossa a kemence falait? Hogy balról tüzelsz, aztán jobbról, és hogy a belső tér mikor elég forró? Kétórányi türelem, trükkök és titkok, és akkor hol van még a kenyérkészítés, öregtészta, élesztő, dagasztás, kelesztés és mindezekből mennyit és meddig?

Irmának egészen más baja lehet, mondja erre Jenő, és aztán sorolja, hogy megvizezett cukros kenyér, cipó és vekni, Krivaj-part és kacsazsír, lila hagyma karikái, hangyák a morzsán, katonasághoz küldött, csomagban megpenészedett vekni fölötti pityergés. Azt is mondja, hogy még hallja a hosszú pengéjű kés hangját, ahogyan az keresztet karcol a vastag, pernyés kéregre. Hogy eldobni bűn volt és vétek, legföljebb megehették a disznók a maradékot, bele a forrázott moslékba, és ha meghűlt, kézzel szétnyomkodni. Kemencebontás, kormos kéménytéglák. Kiscserép az újhoz. A kemence belső kitapasztása élmény, bújjon be a gyerek, könnyebben befér! Aztán túlságosan gyors kiégetés, újra és újra füstölt. Kemenceszag, föld és tűz, nyers füst. Kuckó. Keskeny. Gebe, vérszegény gyereknek játszani barlang, rejtek, otthon. Ha Irma inkább a házba akarja azt a kemencét, meggondolja még. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Nyugtalan napok

Mindennek a meleg az oka, nyugodj meg, mondják, és erre tényleg ideges leszel. Kiabálsz, hogy nyugodt vagy, ebben a korban akármin nem borul ki az ember. Esetleg szerepből dühöng, közben azon gondolkodik, indulna a piacra, csakhogy a biciklit még nem hozta vissza a szomszéd. Irma azt mondja, el kell menni egy időre. Hová? El és kész. A piac is jó, csak ne vásárolj. Vagy a lomtalanítás is nyugtat, a készülődés.

Emberi dolgok, ócskaságok kirakóvására, vasárnapi piac. Guggoló árus könyörög, hogy váltsam meg a szerencséjét, tíz óra, és még semmit sem adott el. Legalább ötven dinárért vegyek tőle, ezt a gyöngyöt például, és egy fényét vesztett korall karkötőt kínál a kacatjai fölött átnyújtott tenyerén. A száz dinárból természetesen nem tud visszaadni, de mivel tetszik a korall, nem bánom. Gyorsan, hogy meg ne gondoljam, a pénzt a szájához emeli, majd érthetetlen mormolással megérinti a zsákpapírra rakott portékáit. A szertartással végezve csodálja, hogy még ott vagyok. Legyen szerencsém a korallhoz, segíti a vérkeringést és a szerelemben is sikert hoz, hadarja, és türelmetlenül int, hogy ne fogjam el a helyet mások elől. Senki sem áll a közelben, de az első vásárlás reménnyel tölti el.

Továbbandalgás a délelőttben, újra és újra elcsípett panaszáradat a szárazság miatt, pokoli hévvel égeti a piacot a nap, az árnyék sem sokat ér. Tülekedés, ütközések, de varázs és történetcsírák is, amit a képzelet a sejtésekbe, következtetésekbe kapaszkodva kiegészít. Mondatfoszlányok, valószerűtlenségüknél fogva megtorpanásra késztetnek, például a rézdolgokat, porcelánmuzsikust, ezüstszín cipőt kínáló ember elcsípett kérdése a szomszédos árushoz, hogy ő hisz-e Istenben? A kérdező, választ sem várva folytatja, hogy szerinte Isten létében hinni tanulás kérdése, és a gyerekkorban dől el. A másik azt állítja, hogy őt senki sem tanította hinni, de ha már akkor is tudta, hogy van Isten, amikor még minden más létezésének a tudatában sem volt.

Mellettük egy könyvárus a múlt század derekáról kínál újságokat és könyveket, egy táskából szedi őket elő. A legalább negyvenéves bőr utazótáska láttán megtorpanok. Elsőre is tudom, hogy nem ugyanaz! Lehetetlen, mert a tökéletes hasonmása egy nyáron is hűs kamra kampós szögén lóg vastag porréteg és zöld penész alatt. Ebben régi könyvek, de új tulajdonos reményével, amabban kaszafenő és kukoricafosztók, hetvenéves colostok, tapasztókanál, marék kenderkóc, lókaparó, ferencjóskás fületlen bögre, horpadt kávéfőző – „dzsezva” – rézből és mindenféle idejétmúlt tárgy, ami számára megszűnt az értelem, az idő, mert nincs cél velük, és néhai gazdájuk híján a lelkük veszett. Mégis jó helyen vannak ott. Megnyugtat, biztonság? Gyökerek? Nem tudom. Valami vár otthon, ha egyszer hazamegyek.

Otthonra Irma ebédet ígért, de érkezésemkor még semmi. A redőny apró lyukain besurranó fényszálak a szembe falat mintázzák, Irma sovány árnyéka szaggatja őket, miközben idegesen járkál. Már megint a saját temetésére készül, ruhát válogat, naponta kicserél egy-egy darabot, bár tudja, hogy mindegy, de akkor is. Az időt múlatja vele, azt játssza, hogy lesz beleszólása a halála utáni történésekbe, pedig lehet, nem úgy alakul, ahogyan tervezi, mert olyan is volt, hogy hálóingben temették el az érintettet, mert senkinek sem volt annyira fontos. Hadar, majd látszólag új témába kap, Istenem, már megint Jenő! Egy kapcsolat is élő valami, ami idővel haldokolni kezd. Előbb nem törődik vele az ember, tagadja a jeleket, múlandónak tekinti a bajt, ami közben hízik, mint a rákos sejtek, dagad. Már-már késő, amikor szenvedélyes vágy éled a megtartására, mert az ember ösztönösen abba kapaszkodik, ami tűnő. Most miért mondasz ilyeneket, kérdezem Irmát, én inkább a piacról mesélnék. Irma legyint, hogy mert megérintette az ősz, de ettől kivételesen nem szomorú, csak ideges, és olyankor rámol, lomtalanít. A kamrából azt a táskát is, mert végső ideje volt, kidobta. Válogatás nélkül egyben az egészet, most mi van, mit nyögsz nekem itt?

http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek

Érintéshiány és depresszió

Jenő ajtófélfáján gonoszűző fokhagymafüzér, férfi létére fülig vörösödve mondja, hogy nem babonából, csak hogy szikkadjon, azért éppen ott. Irma is menekül a fokhagymától, alacsony vérnyomása miatt egyáltalán nem eszik fokhagymás ételt. Amíg fiatal volt, és disznót vágtak, apja külön kevertetett neki néhány szálra való kolbászhúst, ami végül mind megavasodott, szeptemberre agyonszáradva gamós botot utánzott.

Hiába mondta Irma, hogy sem fokhagymával, sem nélküle, neki sehogyan sem kell kolbász, az a saját belébe töltött disznó, apja háborgott, hogy túl nagy a szabadsága és elvette az eszét a jólét. Egyik alkalommal pofon is csattant a vita végén, Irma azt válaszolta, hogy na, ez is érintés, jobb, mint a semmi! A soha sem simogatott gyerek inkább megvereti magát, és ha nem itt kezdődik a nyomor, akkor hol?

Az évek hozták, hogy a félelem hullámai, mint egy ablaktalan fal, sötét odú mélye, rendszeres nyári gondja lett. Rejti és védi a világtól, közben a félelem nő, mert a bajok forrása benne és régről. Depresszió. A belső tér máskor vigaszt adó végtelensége már nem szabadság, hanem mindent pusztító szörny. Irma azt mondja, utóbb, ha már elég mélyre kerül, mindig föléled az életösztöne, és elkezd boldogot játszani, amitől valóban az lesz a végén. Például elképzeli, hogy mindene van, de semmi sem több a kelleténél, csak annyi, hogy ne kínozza hiány. Néha utazást játszik, hogy nem is biciklin ül, és nem is a pék a cél, hanem hogy tovább. Bécs, Zágráb, esetleg Görögország, de oda már kettőzött álmodás: térbeli mellé időutazás is. Mankó, egérút, levegő. És az ölelés, az érintés kell, bár az nem is mindig olyan egyszerű. Végső esetben macskát, olcsó és hatásos gyógyszer a simogatás.

Irmához ilyenkor, mint dögre a legyek, jönnek a kéretlen segítők, az életvezetési tanácsokat osztogatók. Önző és első elvárásuk, hogy a saját lelki nyugalma miatt legyen szívélyes a váratlanul betoppanóhoz. Emlékezzen, hogy a régi, boldogabb időkben még tárt kapu téglatámasszal volt a természetes, és aki betért a portára, ott órákra megállíthatta az időt. Vendégszeretőbb, otthonosabb közeg volt, élő hagyományok. Az, miközben minden falusi tudta, hogy a jószág nem várhat, tehát az etetés, a fejés órájában nem, és ebéd közben sem illett szomszédolni, még a koldusnak is meghatározott órája volt. Ha a vendég mégis alkalmatlan időben jött, nem álltak le miatta a hátsó udvari munkák, és támaszthatta a léckerítést, vagy ücsöröghetett a garádicson, menet közben oda-odavetettek neki egy szót. Vagy ha délben érkezett, és a ház asszonya bár ebédet ajánlott, de terítékkel nem tüsténkedett, és széket sem húzott pótlásnak, a kínálásra azt illett mondani, hogy köszönöm, már ebédeltem otthon.

Most meg jön az önjelölt prédikátor, ellentmondások porvihara szembe-szájba, hogy mennyire rémes és unalmas, észre sem veszi. Amiben igaza lenne, az is hitelét veszíti, előadása, erőszakossága, személye rontja. Tanácsok zápora kéretlen és csőstül, a levegőt is elveszi, miközben mentene az egészséges életnek, a biztonságos holnapnak, egyedüli igaz vallásnak, terméknek, szernek, divatnak, de valójában azt sem tudja, hogy mi a bajod. Új idők és világvég, korszakváltás, régi elvek újra magyarázva, neofita meggyőződés és meggyőzőerő. Idegen tanokkal traktálna az egyik, a másik máris falaztatna be keleti ablakot, ajtót nyitna délre. Istent rombolva idegen istenekkel rakná meg a szobát, halas képet akasztana a falra, és nem veszi észre az undort a dermedt szemű kopoltyústól. És nem hallja, hogy itt soha sem lesz fémből a bútor, mert pont jó a fenyőágy és az asztal, akkor is, ha elkárhozol, vagy ha majd pont ettől nem leszel boldog!

Irmának nagy az egója és lehetetlen megváltani, morog a látogató, aki mire elmegy, csupa görcs, mindenféle indulat és megdöbbenés, mert Irma nevetve a saját gyógyszerét kínálja neki: egy emberi, önfeledt ölelést, mert ő eddig a fölismerésig már végre eljutott.

http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek

Írásba záruló idő

Háromszor elolvasta a Szerelem a kolera idejént, mondja a gyerek, én erre meggondolatlanul azt válaszolom, hogy az Alkonyatot se néztem volna ki belőle. Viccesnek szánom, ha nem is egészen – részemről fölvont szemöldök, félmosoly –, de ő komolyan és sértve válaszol, hogy vegyem észre magam, mert ez itt a baj, hogy a mai fölnőttek semmit sem tudnak a mai gyerekekről!

Az elmúlás szaga

Nagyjából három hét az igazi nyár. Néha a legelső forró napok kellős közepében egy eltévedt szél, mint önkéntelenül fölszakadó sóhaj, azt az érzetet kelti, hogy máris vége. Alig kezdődött el, válaszolják, ha azt a nyári leheletbe szorult őszi pillanatot meggondolatlanul megosztod. Hogy neked itt és most ősz, miközben még forró a levegő, sütnek a házfalak, olvad az aszfalt, és ha teheti az ember, árnyékban marad. Irma azt mondja, nyáron látni sem bírja a húst. A szomszédja hentes, és szerinte a szakszerű öléskor nem szenved az állat, mert nincs rá ideje. Irma visszakérdez, hogy tudjuk-e egyáltalán, hogy mi az idő, és a kitágult pillanatba miféle és mekkora rettegés szorul? A félelem szaga. Ez a pokol előszobája, pihegi Jenő. Három hét alatt éveket öregedett, megviselte a nyár. Sárgadinnyét eszik, azzal pótolja az idén elmaradt cseresznyét, sárgabarackot. Zöldségféléken és sovány túrón él. Ha az öreg, rojtos bukszájában leltároz, kérdés, hogy miből venne húst? Irma úgy tudja, Jenő elvből zöldségevő. Közben a napok görcsös rendje mankó és kerítés: támasz és biztonságos élet. Miféle biztonság? Moccan a föld, vagy jön az ár, és vége. Vacakolások a felejtéssel, túlélésre berendezkedés. Nem a múltat, hanem a jövőt, a rémséges holnapot felejteni. Mennyi fenyegetést bír el ép ésszel az ember? Kettőt még megold, de a harmadik már tartósan a sötétségbe viszi. Irma szerint Jenő a magába forduló természetével a világ rosszát belülre cipeli, mint kutya a lábtörlőt. A halál nála örök jelenvalóság, és amikor az élet tükre is ezt adja vissza, az már természetellenes. Irma szemében irigység is, hogy miféle igazságtalanság ez, mert neki évtizedeken át a tomboló vulkán jut. Fárasztó és életveszély. Éppen a függönyt igazítja, amikor meglátja Jenőt. Mintha férfi jönne szemből, fölemelt fej, de csak gyenge műsor a büszke tartás: gyepes romok belül. Mert anyja soha sem simogatta, és arra tanította, hogy a férfi minden körülmények között sírás nélkül tűr. Irma repül, létrástul, most csuklóig gipszben, majdnem hatvanévesen elfelejti, hogy már majdnem hatvan. Lassíts, rajta ez a tanács nem fog, hát erről beszél! De legalább él. A jó parfümön múlik, mondja Irma, és nyakába kapcsoltatja a régen fényét vesztett gyöngysort. Tízezerféle illatot különböztet meg az ember, de honnét tudni ilyen pontosan? Petúnia, estike, hársfavirág. Emberszag. Mit számít a halottaknak lentről, és újabban mégis gonddal rendezi a sírokat, figyelve a virágokra is, mert az illatharmónia fontos. Fizetett sírlátogató. Ebből némi olajra, cukorra való jön össze, már hat sír tartozik a keze alá. Kellék alig, kanna a víznek, kissöprű, metszőolló, mert néhol kőlap helyett rózsák. Közben találkozások. Áthallások egymás sorsába. Mindenkinek más a jólét. A luxusból neki csak a parfüm maradt. A nyaki ütőérre permetezve, vagy a csukló belső felületére, de ostobaság a parfümös csuklót összedörzsölni, mert tönkreteszi az illatmolekulákat. Tudtam? És boldogabb lenne a világ, ha kalapot viselnének a nők, mert rohanni kalapban lehetetlen. De a szalmakalap az nem számít, és ha arra gondolnék, hogy a paradicsomlocsoláshoz a tükör előtt cicomázzak, felejtsem el! Bogaras vénlány. Franciás allűr, legyint Jenő és tűri a bolondságokat, titokban nyeli a féltést, például amikor Irma Pestre utazott – reggel a gazdasszonyából kiveszekedett némi előleget, a hajából nagyjából kimosta az ázott csirketoll-szagot, és este már régi ismerőse Dunára néző lakásának teraszáról nézte a naplementét. Vendéglátója háttal ült a kilátásnak, haragszom a világra állapotban, talán azért, mert ötvenévesen rokkant, és éjjelente a bácskai templomok mozdulatlan mutatójú toronyóráival, vagy sok év után is alvadt vérrel és meztelen hússal álmodik. Augusztus 20-án a tűzijáték neki háború, minden rakétarobbanás vérszag. Tények, semmi érzelem. Irma, mint aki az egészből semmit sem hall – vagy éppen azért –, azt mondja, hogy gyere haza mégis, majd bemutatom neked Jenőt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Lábas kád a borostyánban

Menekülésvágy, fiatal és öreg álmában boldogan repül: szabadon, terhek, kétségek nélkül játszik és képzeleg. Irma azt mondja, neki az öreg lábas kádra fáj a szíve, kékre festve képzeli. Kivárja, ha kell, évekig tűr.

Napsugaram

A virradat a gondtalanság színeiben. Káprázat, csak percekig tartó, de éppen ettől jó. Indulni kell, később már késő, mert mint mindig, az első útvonal szembe az ébredő Napnak. A látóhatáron vészjósló kerekség. Vöröslő, frissen született, naponta ismétlődő csoda. Még alig érkezett, de máris bágyaszt, gyengeséget visz az izmokba, és nehezíti a légzést. Ereje árkokba, kutak mélyére, lomos fészerek hátsó zugába, pincékbe, pókhálós kamrákba szorítja az éjszakát.

Mások is korán. A közeli folyócska partján horgász röptet méretes teknősbékát. Csobbanás, körgyűrűk a partig, a fölcsapódó, majd visszahulló cseppek körül keletkező köröket elnyeli a nagyobb hullámzás. A horgász azt mondja, hogy a harmadik teknőst szedi le a horogról. Napos napunk lesz, teszi hozzá, és közben a székével vacakol. Mosollyal enyhített gondolatát elcsípem: menjek már az utamra, ma ő sem sokáig marad! Homlokán izzadság gyöngyöz, bennük sok kicsi, vörös nap. Az ókori csillagászok a Szíriuszra fogták a júliusi kánikulát, aminek mi okát sem keresve, pihegve várjuk a végét. Munkára, elmélkedésre alkalmasabb az ősz.

Napsárga, csillagszerű virágok járdára hullt szirmán taposva lépésre lépéssel, percre perccel múlik a gyaloglásidő. Hajnalban az utcák a napközben rejtett arcukat mutatják, kivételezett a korán kelő. Néhol kapuhoz simuló kutya pislant, közeledésemre fejét emeli csak, teste mozdulatlan. A tegnap elcsatangolt fáradt ebet éjszaka nincs, aki beengedje, türelmesen várja a kapunyitást.

Rendkívüli forróság, mondja a rádió. Egy épülőfélben lévő ház visszhangos szobájából hallatszik a híradóvégi időjárás jelentés. Ehhez alkalmazkodó kőművesek dolgoznak a házon, öt órakor kezdhettek. Öreg mester simogatja az ablaknyílás élét, mellé érve megszólítom: úgy tudtam, hogy az inasra bízzák a szegleteket, az ablakok közét, mert bár piszmogós munka, de a szakmát tanulni kiváló feladat. Az öreg legyint, és ha már a munkától eltérő mozdulatra vetemedett, egyben megigazítja fején a micit. Már majdnem hallótávon túlra érek, amikor egy mondattal utolér: – Írd meg Babám, hogy nincs olyan inasom, aki kedvvel és önként lett kőműves! Aki muszájból építőipari munkás, arra inkább ezt nem bízom!

Egyszerű, gondolom, Babám. Útközben kóstolgatott megszólítások: Édesem, Csillagom, Napsugaram, Babám és végül a Kicsim. Hiába mondtam neki, hogy legyen résen, Irma beleesett a csapdába. Tegnap visszahozta a laptopot, mert közösségi oldalon többé nem ismerkedik, inkább egyedül marad örökre. Kert, virágok, templom, horgolás és a forró, nedves csirketoll bűze, ráadásul a fülledt nyári éjszakák önmarcangoló gondolatai. Miért? Az adatok! Kilenc özvegyasszony és egyetlen özvegy férfi! Nem akar temetőbe járó özvegységet, és a néhai ura pizsamájában aludni, annak a gödrös ágyfelében! Mondom, Irma, ez hülyeség. Ő erre azt, hogy mi jól belefonnyadtunk a nyárba! Az életünk nyarára gondol, nem erre a néhány nap múlva emlékké váló évszakra. Nagyjából már mindegy, hogy mivel verjük el a maradékot. Megfigyelted a tudatlanságuk bölcsességében élő állatok magatartását? Hiába keresel bennük aggódást, azt sem tudják, hogy az mi.

Szúr és zörög a kert füve, mert puhító harmat ilyen reggelekre nincs. Jenő, ahelyett, hogy gyalogolna, az árokparton fonnyadt mohát és aszalódó meggyszemeket vadász. Azt mondja, hogy nézzek csak rá, vele is hogy’ elbánt ez a nyár! De a kert majd kizöldül újra, a többi meg úgy jó, ahogyan van! Irma kineveti, mert szerinte így hamarosan sírós öregember lesz belőle, aki majd a vén macskájával és a szelídített tyúkjával – azzal a régen fazéknak szánt rongyos lábú vénséggel, akit ráadásul Napsugaramnak hív! – ül a ház sarkán, és bánkódik az elmúlt nyarak kihagyott lehetőségein. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Gránátalmavirág és friss töpörtyű

Egy múltban fontos dalmát ismerőse szerint, aki vénségében még sírni tud, és akinek a gyomra elbírja melegen a töpörtyűt, az boldog ember. Irma mondja, miközben az öreg kosarából egy egész tál frissen sült töpörtyűt vesz elő. Gyorsan rakjam át a saját edényembe, mert siet haza a magáét elrendezni, üvegben, zsírral leöntve tartósítja. Melegen nem jó lefedni, azért hozta szabadon, és a tálban, és mert újabban a zacskóba rakott ételtől kiveri a víz. Nem vénasszonyos rigolya, inkább a ló túlsó oldala, mert előtte évekig a magányos életére és az időhiányra fogva gyári koszton élt. Zacskós levesek, konzervek, bolti fölvágott, előfőzött és fagyasztott ételek, gyári kekszek, sós ropogtatni valók. Aztán jött az allergia és az undor a zacskóktól. A zománcozott tál, amiben az illatos és ropogós töpörtyű, ötvenéves, de hibátlan és olyan, mint az új. Ha az ember vigyázza a tárgyakat, a múlás kevés kárt okoz bennük, mondja gondolatomra. A gyengéd tekintet, ami a hozzánk nőtt eszközöket érinti, mint a védőburok. Pedig nem dísz a tál és a kosár sem, utóbbival még Belgrádban is megfordult, ahová fiatalon piacozni járt. Éjszakai vonatozások, vágott csirke és tojás, gyorsan kialakuló, állandó vevőkör. Mentek a dolgok, mint a karikacsapás, szemvillanás alatt elfogyott a garantáltan hibátlan áru, alig érkezése után tele pénztárcával fordulhatott vissza. Hazafelé a bevételt a blúza alatt egy nyakába akasztható táskában tartotta, ölében a kosarat, de aludni így sem mert. Koppant a feje a kosár karján, ha váratlanul elbóbiskolt. Erővel nehéz és fájó dolgokra gondolt, amik éjszaka is ébren tartották volna. Veszteségekre, csalódásokra, igazságtalanságokra, akadt belőlük elég. Vagy a hosszú hunyásokat kívánó szemét az út menti fákra fordítva boldog jövőt tervezett. Nem ilyent, mint ami van, és nem itt! Olaszországot álmodott magának. Tengerpartot-e, vagy inkább a hegyeket, az most már mindegy. És örök tavaszt szeretett volna, vagy inkább örök őszt, mert a nyár és a tél véglete mindig riasztotta. Mindegy, hogy mit és hol képzelt, csak el innét és mást! Itteni betegség az elvágyódás, mondta öregapja, ahová az ember születik, ott a dolga, és ne meneküljön előle. Minden további okoskodása parancsba fúlt, hogy indulás a henteshez fél kiló töpörtyűért, vagy a tyúktetves ólba söprögetni, amit aztán hamuval terített, mert szagtalanít és fölszívja a nedvességet, de állítólag a tetvek ellen is használ. Ha azt hallja, hogy tetves világ, a szavakra orrában azonnal föléled az ólszag, a por és szemet maró pernye emléke, a karjában a hóna aljáig mászó tyúktetűket leseprő önkéntelen mozdulat, a kakas karmolása most is égeti a lábát, és a tyúkürülék alatt nyikorgó talicska hangja olyan bántás a fülének, mint akkor. Évekkel később végre utolérte a hosszú vonatozások lehetősége, Lovran, Rijeka, Trieszt. Tengerből többet kapott itt is, ott is, de Olaszországból csak piacot és boltot látott. Olasz baba fodros ruhában és csigás hajjal, műselyem ágytakaró és keményre tömött hengerpárna azonos anyagból. Farmernadrágok, amiket jó áron adott túl, bár felénk akkor azt tartották, hogy rendes lány nem veszi föl. Filctollak, rekeszes, cipzáras tolltartók árkülönbözetén megkapta az égbe merülő hegyeket, vágyai elérhetetlen magasságát láthatta. Zsebben hozott haza magjából alig kihajtott pálmát. Gyökereztetni lopva tört leánderhajtást. Egy gyorsan támadó és még gyorsabban elmúló szerelem dalmát hősétől gránátvirágot és gránátalmát kapott búcsúzóul, egymás mellett és egy időben a kettőt. Nem értette, hogy egyszerre a virág és a gyümölcs? A férfi mosolyogva mondta, hogy mert a szerelem és a termékenység jelképei, és mert a gránátalmafa olyan, mint az igazi nő: a már érett gyümölcsei mellett még illatos virágokat is bont. No, de ez most már mindegy, adjam azt a tálat, indulna haza. Nem kérdezte, hogy én bírom-e a friss töpörtyűt, és hogy tudok-e még sírni. És egyáltalán, az csak egy régi mondás volt és egy régi férfi: számít-e még? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Júniusi nekifutások

A kerítésen belüli élet hozadéka az edzetlenség, bizalmatlanság, félelem a messzitől. Az ilyen merre mozdulna, ha nem az öreg könyvek és a sárgult, foszlott szélű újságok közé, vagy a dohos, homályos szobák emlékébe, ahol a lámpás rádióból a Szabad Európa adása szól, és részeg ének teszi tönkre előre a jövőt.

A holdtalan virrasztásban a tetten ért végtelenség és az ablakon túli világ fekete csöndje kő a gyomorban, torokszorító rémület. Hajnalra végsőkig lassul a szívverés, ijedelem. Ki segíthetne? Senki. Ablakhoz vánszorgás, hideg veríték, zuhanás az öntudatvesztésbe, eszmélés, lebegő élmény végül. Megnyugtató valós neszek kívánása, helyettük váratlanul fölzakatol a régi varróműhely lábbal hajtós gépe. Sűrű koppanások, félre ütések. A varrógép ötven év után is ritmusra hibáz. A kövek is élnek, csak lassan, mondta az asszony, aki az ura klott gatyáját javította, közben a mellette játszó gyerekhez beszélt. Például, hogy a fajtánk egyetlen pillanatban boldog: amikor ráébred, hogy nőnek született, de megbánja a fölismerést, és ettől mulandó a boldogsága. Vigaszul jöhet az önfeláldozás lázába kapaszkodás, számlálhatatlan alkalommal a végig.

Egy újabb alkony. Keleten a Hold vértől maszatosan emelkedik, közben a Nap nyugaton veszik hasonlón. Egyformán jó és kegyetlen istenek váltása a júniusi este. Éjfélre, amikorra az ezüst fény a tetőket, a kerteket festi, a nappali józanság már nyomokban sem. Merész elhatározás: hideg fényben a szomszéd faluig, a hétköznapi rémségek mellé kell a valószerűtlen gyaloglás. A tűréshatárig növelt rettegésben túlélni a csapat kóbor kutyát és a gyanús alakok társaságát, szembesülve a ténnyel, hogy ez egyszer a visszalépés lehetősége kimaradt játékszabály: mert pontosan ez az a várt és félt nyár, amiben zárlat alatt az összes egérút.

Félúton a Hold, és a minden közepében alvó pipacsok között félúton a visszafojtott lélegzetű júniusi éjszaka is. Vonzások, érthetetlen és értelmetlennek tűnő összetalálkozása két félnek, akik addig azt hitték, egész a kétkarú lény, mert magában is épnek tűnő, tökéletes istenképmás. Négykarú, négykezű test két fejéből néz össze két tág pupillájú szempár, nincs válasz és nem is kell, hogy miért és meddig, mert helyette ajándék és ráadás az oktalan öröklét illúziója, mítoszok ködébe vesző előzmény. A keret a zárult szirmú virágok részvétlensége, a hársfaillatba ájult útmente, a repülésük mámorába feledkező baglyok, az alvó rigó szusszanása a bokrok közül. Soha ilyent, mert utána nincs tovább.

Álomtalanságot inkább, ima végi kívánság! Mély éjszakát, amiben nincs kísértés és döntéskényszer, sem ismeretlen utcák fordított tükörképe holdkórosokkal. Félelem helyett megérkezést adj! Ellenkező véglet. Hajnali érintés, zuhanás, lebegés, megszorongatott szívvel indul a nap. Erős és határozott ölelés volt, fájdalmas, és ha akar, mint a borostyán, a félelem ezer hajtással körbefon, elrejt a nappal elől. Mélyről jön, ritmusa van. Hibás leütések. Depresszió. Közben júniusi illatbőségben tobzódó reggel. Friss kenyér a sütőből, és mindenki elégedett.

Más a való. Kertsziget a sok bánatos nő, mondta az asszony, aki az urának fekete klottból varrt gatyákat, és filléres regényeket olvasott. Kinevették, amikor a Singer varrógép csontfogantyús fiókjában megtalálták a verseit. Élni kell, értelemmel tölteni az órákat, egy nő nem ír, mondták neki hol szépen, hol csúnyán. Ribizliből lekvárt főz, orvoshoz viszi a macskát, fahéjjal szórt tejbedarát ad a gyereknek, és megkeresi a rózsaszín cipőfűzőt. Napjában ezerszer lehajol, reggeltől estig különböző tárgyakat hordoz. A renddel bajlódik ott, ahol reménytelen. Érzelmi túlcsordulás, hisztérikus igenek és nemek, akarás és tagadás, fényüket veszített párhuzamos séták, semmibe vesző utak, látszólag tétlen idő? Holttá vált írásanyag, játszanak csak az istenek boldogot! Ott az értelem, ahol az ellentmondás is, hogy mert mindenre késő.

Kéksárkányos csésze

A porta legvégén magasló jegenye uralja a helyet, a kapun belépő minden más előtt