Azt mondják, eddigre mindent tönkretett, kertet, mezőt, már csak önmagát ajándékozhatja a nyár, utolsó napjait dobhatja ölünkbe. Pokoli nappalok erőpróbája, fülledt éjszakák csendje után a túlélők reménye – ugye szép lesz az őszünk? Ötventől tartósan lefelé, sejtett útvég és hosszú alagút, miközben a színeit vesztő útszél közönnyel nézi a vergődést, issza az izzadságot. Önmagában cél a lépésre lépés, régen nem több.
Gyalogosok az úton szemből és a minket követők a keskeny aszfalton: a hosszú kánikula után enyhült idővel benépesül az alkonyi fényben ragyogó gyalogút. A nyár végére a több éve megszokott arcok mellé újak jöttek, akad ismerős, de aki ma még idegen, néhány alkalom után már úgysem lesz az. Köszönés, félszavak, és kiderül, hogy itt sorstársak vagyunk mind. Egyre többen ismerik föl, vagy rákényszerülnek a fölismerésre, miszerint a rendszeres mozgás maga az élet, megelőzi a bajt, vagy ha már arra késő, legalább segít kilábalni belőle. Az orvos sem csak gyógyszert ír föl, de többnyire elsikkad a „mozogjon többet” zárómondat fontossága, az érintett elengedi a füle mellett. Pedig a gyaloglás mindenki számára elérhető, nem macerás, nem költséges sport, és ami kisközösségben tényező, talán már nem nézik nyíltan különcnek, vagy sültbolondnak a „csak üresben gyalogló” embert azok, akik fölös idejüket a tévé előtt, vagy mások életében turkálva töltik. De lehet, ebben tévedek, és csak arról van szó, hogy idővel és főleg a korával ehhez is hozzáedződik az ember, vagy falat épít maga köré, ami csak a hasonszőrűeknek átjárható, és hidegen hagyja a kívülállók véleménye.
Öreganyám is gyalogolt annak idején, csak ő ügyesen ürügyet keresett hozzá. Azt mondta például, hogy kimegyek a bosztánba levesbe valót szedni. A karjára akasztott táskába kapcsos üvegben vizet, madzagot, kést, darab kenyeret és mentolos cukorkát tett, almát, vagy amilyen gyümölcsöt szedhetett otthon, de utóbbi menet közben is akadt. Lábára a könnyű, oldalt becsatolható fekete posztómamuszát húzta, és szálegyenes tartással, fiatalos léptekkel vette maga alá a többnyire poros utat, amibe a vasabroncsos szekerek szántottak mély csíkot. Soha sem ült föl egyikre sem, pedig akik még nem ismerték szokását, szívesen álltak meg mellette és hívták. Az út nagyjából hat kilométer volt odafelé, megfordulta gyorsan. Ha vele mentem, olyan csend volt az és ünnep, amiben ember és állat, föld és ég, illat és gondolat olyan összhangot teremtett, ami máig irány és mérce, néha elérhetetlennek tűnő cél, és a múlttal kapcsolatban az egyetlen számomra megengedett fájdalmas visszaemlékezés. Talán ezért gyalogolok, keresem azt a visszahozhatatlan pillanatnyi gondtalanságot, az egyszerű létezés földi örömét.
Megfelelő lábbeli, kényelmes ruha kell és jó út a lába alá. Az aszfalt jobb, mint a beton, de legmegfelelőbb a földes út. Az alapfölszerelésről jut eszembe a nyolcvanegy éves spanyol zarándoknő, aki virágos otthonkában és papucsban gyalogolt napi tizenöt kilométert Santiago de Compostela felé, és hogy a kép teljes legyen, karján a hagyományos boltba járó táskával, mint aki csak a szomszédba megy két fej káposztáért. Vagy mint ahogy öreganyám a kaszálóba. Ha nem is a spanyol hölgyhöz mérhetőn nagy, de némi elszánás azért itt is szükséges, bár lehet, éppen ez az elszánás a legnehezebb, hiszen a kényelem csábítja az embert, mert a lustálkodásnak azonnali és kellemes hozadéka van – rövidtávú élvezet, ami sajnos hamarosan visszaüt. Mert örömforrás a test kényelembe helyezése, vagy az evés, és izzadni sem kell érte. Könnyen elérhető kárpótlás a napi kudarcok, gyötrelmek után. Ugyanakkor a megfelelő időn át tartó mozgás is boldogsághormonnal árasztja el a testet, és a kezdeti erőfeszítésen túl már csakis hasznot hoz, rövidtávú és tartós eredménnyel jár, de a legszebb, hogy utólag nincs lelkifurdalás, bűntudat, mint egy adag pizza, vagy egy csoki után. Csak az első lépés a nehéz. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
