Békés és nyugodt őszt remélni? Itt és most minden apróság ok a panaszra. A közeljövő téli hidegére gondolás, vagy a még mindig tartó és ebben az évszakban már nehezen tűrt meleg is. Például ezek, és az a bizonyos kosár. Húsz százalékos áremelések, félő, hogy az áraknak minden hegy jó, csak trappban fölfelé. A gondokat nézve a sok van a baj, az életkellékekkel kapcsolatban a számos hiány, a nincs. Az elmélkedés a sorvárás közben ideglevezető. Az egyik vásárló két karton étolajat rak a mozgópultra, miközben az elénk engedett, utána várakozónak csak egy-egy literes a kezében, a harmadik a hóna alatt. A pénztáros szeme mérgesen villan, de elharapja, hogy a kosár akkor minek? Méltányoljuk, mindenki siet. Mi most a hegyre. De a kopár síkság után a már régen vágyott és az egyre nehezebben elérhető hegy, erdő is csalódás, mert szokatlanul száraz és poros. Ahelyett, hogy az a jellegzetesen finom, mélyre vonzó avarillattal fogadna, húzna a mélyére – inkább csak olyan, mint ahol már titkok sincsenek, kiégett a lelke is, és ettől a kiszáradófélben lévő fák birodalma csupa közöny.
Hiányoznak az igazi ízek, elnyomja őket a keserű száj, a fogak rései között megrekedt, erjedésnek indult panasz. Aki minden érzést és gondolatot kimond, az boldogtalan, mondja már a hazafelé tartó úton Irma. Figyeld magadon és rájössz: ha boldog vagy, akkor csak hallgatsz, tág szemmel nézel és mosolyogsz, már-már bambának tűnsz. Nem baj, ha ilyen lennél, engedd szabadjára nyugodtan, mert ha reggel a péknél egy ilyen arcot látnék, utána legalább fél napon át sok-sok gyászosnak, nyavalyásnak megbocsájtanék – volna mit, mert az arcukra írt lelki nyomor ragadós, dohos szagukkal, áporodott levegőjükkel másokban is pusztítják az életkedvet.
Egy elcsípett mondat az ünnepségen: megőrülök az illatodtól, mondja a férfi a lánynak. A férfivel a szemünk összevillan, illetéktelenségem nyilvánvaló. A férfi később kéri, ne írjam meg, az asszony miatt, bár nem valószínű, hogy olvas. Ugyan! Csak egy férfi súgott valamit, ami a lányt nem érdekelte. Rosszul fölmért helyzet, egy zavart férfi rosszul gombolt ingben, múlt századot idéző pulóverben. Mi is a múlt századból, múlt századi verseinkkel.
A reggelt egészségtelen Thomas Dylan verssel kezdeni, mondja Irma és átnyúl a vállam fölött, lecsukja a laptopot. Megakadályoznám, de már csak az elharapott versvég hördül, elhallgat a gép. A gyenge angoltudásommal sejtett tartalom hat, a lényeg a szavak jelentésén túl. Beleértett saját sors, tragikus történet, nyomasztó képek. Kell, mégis. Ború a javából, ezt elismerem, miközben Irma a virtuális lét hangulatának méltó folytatásaként telepedik rám. Melankólia, letargia, depresszió. Mindegy, hogy melyik zsákutcában épp, az ott veszteglés közös sorsunk. Itt veszteglés. Ti déliek, mondta a pesti vendég. Ti. Déliek. Mindig, mindenhonnan az elhatárolódás. A meleg tágítja a teret, viccesnek szánt magyarázat, utalás a nyárra, de arra is, hogy maradjunk veszteg. Itt. Irma nem hagy elkalandozni, azt mondja, hogy mostanában túlteng a költészet, a kor hozza e, vagy a vesztet érző létezés, a nyomott közeg hívja elő? Mindegy. Ő is írt valamit, hallgassam csak, és mondja, mondja, nem tudom hol a kezdete, mi benne a próza, és hol a vers, néhol síksági szófolyam, néhol nekivadult hegyi patak. Megvárni, amíg az ablakon betolakszik a köd, éhen halni, például erre lesz esély, a hiányoddal teremtett űr mond el mindent rólad. Kit érdekelne utólag, hogy ki voltál? Tagadhatod, hiú vagy és azt hiszed, hiányoznál! De már nem ilyen a világ, egyszemélyes üvegszigetek lebegnek a semmi tetején, ahol vigyázniuk sem kell, nehogy egymást összetörjék, mert távolságtartásra kitalált rejtett műszereikkel kivédhető az ütközés. Irma, ebből elég! Erre megsértődik. Elcsipegeti az utolsó szelet magos kenyerem. Ebben tökmag is van, csodálkozik, és kér hozzá egy pohár joghurtot. Hirtelen váltás, követhetetlen. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
