Fülledt éjszaka, álmatlanság, a gondolatok levegősebb teret keresnek maguknak. Mi alakítja a különböző tereinket? A valóságban annyi változat egyetlenre, ahány ember nézése érinti, ahány fénykép őrzi. Átépítésektől másulnak legkönnyebben, bár ahol sok éve megállt az idő, nehezen.Az emlékezés is térépítő hatással bír, visszamenőleg emel és bont. A téren áthaladók kedve, érzései, mozdulatai. Az egy pontból fényképezett tér a négy évszak legjellegzetesebb pillanataiban – négy egészen más arc. És akard, hogy ugyanarra a téglára, betonra új történetet képzeljek? Nem mindegy, hogy prózát vagy verset olvasunk a padon akkor, amikor mások megbotránkozva néznek – két ilyen őrültet!
Ez nem az a közeg, ahol némán tűrnék. Mindegy, lehet, hogy mégis? És hogyan festi át a teret a szerelem, a születés, a halál? Ünnepi színek és fények, hangok és érzések. Hétköznapok arcai. Várakozás, a lélegzet visszafojtása az újabb reményekért. Iskola tere, a közösségi ünnep tere, mind mást hoz. Egyenruhák, tarkaság később. Ki a tulajdonos, és milyen a rendszer vagy a nézőpont, és ezernyi változat a különböző elemek újracsoportosításával. A tér összetevői nem tudatosan és egyenként fölsorolható módon hatnak, hanem egy röviden megfogalmazható benyomásként, egyetlen mondatba férhet.
… a falu középpontjává, dobogó szívévé változott tér részletei! Több mint park, szobrok, padok, torony és templom, gyászjelentésnek hirdetőtábla, lánccal, oszlopokkal kerített gyalogút és fű. Arcok, régiek és újak, most mindenki itt van otthon. Sárga falak, rajzok, színek, fények, káprázat, képzelet. Hullám jön szemből, szirmok keveredése, tánca a szélben, szalagok lebegése a szélgép előtt: bármi lehet, csak a képzeleten múlik, festett iskolaudvar. Emberek a szalmabálákon, falnak dőlve, lépcsőn, senki sem idegen. Régen a kemenceszájba hajolva volt ilyen pokoli meleg, ami most a perzselő nyár, a tomboló július. A tér, ha elemei érintkeznek, eltűnik, repülés, vágyott élmény. Szemek keresik egymást, az író olvas, mondatokba záruló terek, kinyílnak a másik oldalon. Szemtől szemig, villanás, szalmára szórt gyújtóbomba-tekintetek. Egy fölemelt kéz homlokot érint, hajszál, bogár vagy a magasból arcra ragadó bagolypihe, kitartó körözésükben titok – és ők miért éppen itt?
És más. Pornyelés a kishegyesi kaszálóban, sok éve. Szalmabálák között spenótzöld kocsi döcög – visszanézve valószerűtlen, de sejtettük, hogy több mint csak egyszer megélt történet esélye. Műanyagzacskóban forró burek, a kicsapódó víz keveredett a tészta égettre sült felületét ellepő olajjal, végül a zacskó sarkába gyűlt nedvekhez a töltelék is hozzátette a magáét. – Ki eszi meg? – néztük fintorral, az induláskor még kívánatos és tökéletes burek, mint ázott rongy. Megeszi, ha éhes, aki kérte, és majd azt mondjuk, hogy felénk ilyen az igazi! De tényleg. Vidámság, könnyűség, tettek és tervek a jövőre nézve. Öröklét. A szabad tér a határtalanság érzete, de a biztonságos belakás esélye is, ez az érték. És a lelkesedés! A dombtetőn, aznapi főterünkön építészek, irodalmárok, kívülállók is. A térhatár a síksággal összeérő ég, halmok, gyümölcsösök, kukoricás. Itt település volt, ez a templom helye, és a vélt falak közé egy építészlány vadvirágot hoz. Úgy lépünk át a vonalon, mint a templomba, és a nyíló ajtószárny csikorgását is halljuk.
Tudod-e, hogy a baglyok tolla milyen finom és selymes? Ha egyszer érintetted, ujjadban marad az érzés, bármikor fölidézhető. Fölemelem a kezem, arcom felé a tenyér, látom a vonalakat, véres árok a szívvonal, szenvedés és szenvedély. A boldogság a gyomorban lakik, mondja az új ismerős, nagyon messziről keveredett ide, és azt állítja, hogy neki innen nincs visszafelé út. Nem is menne, elég tágas a tér itt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
