Az élet nem rohanás a szembe szélbe, mondja Gombszemű, és a folytatásban rosszkedve okán kioktat. Mindegy, hogy miről van szó: romlott a tej, vagy rosszul ejtem a francia írónő nevét, kötekedik. Műveljen máskor, inkább menjünk a hegyek közé, sok volt a laposból! Ajánlatomra süketen előhozza a múltat. Újabban naponta emlegeti, hogy csak lettem volna vele az árokban, ahol szétnyomott béka, fürtökben a meztelen csigák! Megérteném, és lennének történeteim. De nem ennyi, hanem ami idéződik, ha meghallja, hogy tartalékos, beosztás, sorozás… Másfél évtized után a múlt.
Gombszemű elégedetlen velem, rosszul mér föl, csakhogy a kedvéért sem játszom el a gyámoltalant. Dante-idézetek, vagy szemléltető bekezdések a Bibliából reggelire. Na és? Délelőtt a pokollal borzasztana, miközben rakom a gépbe a szennyest. Szándékosan taszítana magától, mert amióta majdnem meghalt, számára elviselhetetlen a függés. Azt hiszi, így megmenekülhet a fájdalomtól. Duzzogva ül órákig a könyvei között. Később kiszól a konyhába, hogy valami nekem is fájjon: Beatrice utolsó mosolya több száz év után is ajándék! Nehéz vele. És mégis, időnként vissza kell rántani a valóságba, nem hagyhatom.
Tehát beszéljünk másról: kukacos a búzadara és a boltos lány mosolya is szép! Csakhogy azé szomorú és semmiképpen sem a mennyország ígérete, felesel vissza Gombszemű, hanem egyszerű és mindenkinek egyformán kijáró gesztus! Reggelente illemtant ad elő a főnöke, és a lány szerint, ha olyanja van, akár egy órán át is magyaráz, mert a bolt üres. Így múlatják az időt, amióta a raktári történeteiknek vége. Emberi dolgok: volt, ami volt, ilyen az élet. Ne akarjon a szeretőjének parancsolni, aki a feleségének sem tud, mondta a lány, és hogy maradhatott, azt zsarolással érte el. Na, ez az élet! Ez is.
Mi ebben az érdekes, kérdi Gombszemű, és gyorsan elvonatkoztatna, mert ez így kávé mellé is könnyű. És jön a sérült énünkkel. Jung, Freud. Gyereknek kezel, de az apai szigor, a szabályok tűrhetetlenek. Minek nekem ez az ember, nézem a csésze fölött. Se vele, se nélküle. Pokol.
Irma menti a délelőttöt, aki a hullámzó hangulatát az éjszakával magyarázza. Hajnali álmában pilótaként az ugrásra készülő ejtőernyős gépét irányította – természetesen Jenő volt az ejtőernyős, ami még álomnak is képtelenség, mert Jenő fél a repüléstől, leugrani pedig végkép nem merne. Az utolsó ugrásom halálos lesz, csakhogy tudd, mondta Jenő Irmának, és hogy káröröm volt-e benne, vagy inkább fenyegetés, nem tudni, de mivel Jenő nézése a szemüveg miatt nem látszott, Irma is azt gondolt bele, amit akart, és a szavak alapján eldönthetetlennek tűnt, hogy aggodalom mondatja-e vele, vagy fenyegetés. Irma hátraszólt, az, hogy melyik lesz az utolsó ugrása, az rajta múlik és nem Jenőn, tehát maradjon végre csendben!
Az álom bár következetes, de majd megtudod, milyen az, ha ülsz a semmi szélén, keresgélve, hogy volna-e még egyetlen valóságos vágyad, amiért érdemes! Rettenet, ha már magának sem akar hazudni az ember. Jön az este, örömtelen napra sötét befejezés, megroppan álomban a derék, régi szorítás nyoma éled, barna lepkével viaskodás, a lepke, mintha támadás szándékából tenné, újra és újra az arcnak repül. A halottak kísértenek?
Lassan átcsúszik az ember abba a másik világba, otthon lesz az álom terében, ismerős ösvényen talál ismerős jeleket, magabiztosan megy előre, csak hogy közben emitt éppen olyan észrevétlenül elveszíti a kapaszkodót. Reggel aztán orrfacsaró bűzre nyíló ablak, zsákban rothadó madártetem, ráadásul a kutya valahol dögre hemperedett. Hol a sampon, a kutyának nem tetszik, ez nem fürdés idő, nem is az, hanem rendkívüli helyzet. Elviselhetetlen szagok keveréke, nem ilyenről álmodott, aki szeptember elején falura jött vendégnek, vagy aki a valóságtól menekülne mindenáron, csak éppen azt nem tudja, hogy merre induljon. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
