Az eltompulás jelei. Mit kezdeni a béke és a megvilágosodás ritka élményével? Nem rögzült, ami előidézte, így akarva ismételhetetlen. Tétlen várni a véget? Eljön az óra, aminek érintése helyett inkább menekülnél. Képek, közhelyek, kapaszkodók. Ellenkező irányba futni, keletnek fordulva az alkony elől, mindig csak keletnek! Kikerülni a városok betonkemény könyörtelenségét, de a falvakat is érintetlen hagyni, mert eredetiségüket veszítve túl sok elnézést kívánnak. Szűrve látni, századokat kihagyva a történelembe menekülni – hiába! Minden most történik. Az épületeket, az emberek magatartását magyarázni, mentegetni a terek mostani kopárságát – túlnépesedés pedig, ellentmondás. Mintha felelős lennél a kiapadt kutakért, megszűnt források vizéért – erőtlen a hárítás, mert mégis.
Közelmúlt: a meghitt, barátságos artézi kutak környéke külön világ. Az egykor zöldes színű és mindig nedves fényű kövön sekély mélyedés: tenyérnyi tere volt a víznek, neki hosszan elég és biztos megérkezés. A kút torkának utolsó hörgését halló tanú vallomása elveszett. Lényegtelen kérdések? Fakult fotó a még utólag színezettekből: rózsaszínre festett száj, pirosló foltok az arcon, térdig érő harangszoknya, asszonyos konty, szelíd ölelést sejtető meztelen kar puhasága. A kút szájából íves vízsugár a bizonyára kék színű fedeles kanna szabad nyílásáig – elcsípett pillanat a túlcsordulás, a kannacsőr alatti tócsában a Nap. Vakfolt. A háttérben kovácsműhely, belépés csak azoknak, akiknek ott a dolga – okkal kiírt mondat, de hasztalan. A műhely a közösségi oldalakat megelőző változat a társalkodáshoz, néha már-már kocsma. Bent kormos falak, a szögletekben nehéz, fekete porral hajló pókhálók, szikranyomok az ablaküvegen. A polcon szerszámok, hevítésre váró vasak, kocsikenőcs hengeres dobozban, zsíros fapálca. Vödör feketült hűtővízzel, bőrkötény. Égett pata szaga kintről. Téglán koppanó sérült patkó hangja, mellette a szögeké már csak finom nesz. Lótrágyát szed lapátra a kovács felesége, ötven éve ugyanúgy görnyed, a képen ő csak háttér, színtelen. A lótrágya bizonyára a mázoláshoz kell – búcsúra a földes gangot. Esetleg a rózsák alá, mert az udvarban sárga, vagy fehér színű rózsasor. Tudom. Honnét? Mindegy. Most hiába kérdeznék körbe, senki sem emlékezne, hogy utoljára mikor hajolt tenyerét tartva a friss vízhez. És egyáltalán! Fontosabb dolgokra sem.
Miért lenne ez fontos? Miért éppen most, a valósabb és földhözragadtabb kérdéseink idejében? A közélet eseményei, mint a lázlap fölugró egyenese, nyugtalanság. A család közös megoldandóit sorra venni. Igények sorolása és elvetése, lemondásra tanító vágyképek – gyakorlásra bőven akad alkalom, mesterei leszünk, vagyunk is már a lemondásnak. Folyamatosan hárítani a mérgeket. Lehetetlen.
Kisgazda kaszálja az útszélt, ólammal terhes fű hajol, adja magát a suhintásnak. Hiába ismételt figyelmeztetések, az első hűvös napokban a kéményekből máris orrfacsaró füst: ég a műanyag a kazánokban. Zsákok, flakonok, lomtalanított pince tartalma, rongyok a mama után, posztókabát a harmincas évekből mollyal, pókkal, időfogta rézgombokkal. Kifogásolásra az érvek: nézd angyalom, most is füstöl a szeméttelep, akkor itthon én miért ne? Öntudat, felelősség sehol, csak a kertekbe csapódó, maradandó nyomokat hagyó méregfüst. Ég, ami éghető. És parázslik az avar is, ami még nem az igazi, csak a szárazság miatt eldobott levelek nehezítve a még nedves paradicsomszárral – az utóbbi már úgy sem terem.
A lemenő Napnak háttal elakad a lélegzet: pompázó csipkebokorra esik az utolsó fény, ragyognak az érő bogyók. A narancspiros pöttyök mögött a háttér a japánakác leveleinek tisztán, szinte bőrszerűen fénylő sötétzöldje. Szagok, illatok váltakozása. A frissen égetett tarlóról a láng lefutott egészen az útig, a talpon maradt gyomok nyers szára árvaság. Az út mélyebben a földeknél, így a kormos part hol eltakarja a napot, hol lelapul kettőnk között. Keletnek sietek, de mint mindig, ma is az alkony lesz a fürgébb. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
