Álomkarácsonyok másként

Az ünnepi vacsora savanyú káposzta és svartli puha kenyérrel, desszertnek sült tök. Jenőnek az ízfokozókat hírből sem ismerő szájából indul a karácsonyi mennyország, angyali Irmája szánta meg a koszttal. Üres zseb és üres kamra okán a könnyedén elhagyott szokásos menü, mert halra, pulykára, mákra és dióra Irmának sem tellett, bár ha az ünnepre közösen készülnek, talán. De túlságosan csontos már a magányuk, hogy az asztalt megosztanák. Irma véleménye, hogy Jenőnek megfelel a készen tálalt ingyen ebéd, mert Jenő javíthatatlanul lusta és önző! És mégis… Hirtelen rászakad a karácsony és megbocsájtani kész mosollyal nézi Jenő borostáján a rágás ritmusában táncoló káposztaszálakat. Olyan étvággyal eszik, hogy attól Irmának is ehetnékje támad, de késő, mert Jenő közben kiszedi a tálból a maradékot. Irma a minden pillanatban lefordulásra kész káposztadarabok felé nyúl, még rejtve sincs abban semmiféle asszonyos játék, de Jenő mégis ideges ló módjára kapja el a fejét, és azt mondja, hogy Irma ezt most hagyjuk! Irma a félúton hárított mozdulatba dermed, szeme kerek lesz és sötét, szája némára nyílik. Már mondaná, hogy ez csak egy önkéntelen mozdulat, az anyai ösztön megnyilvánulása, gondoskodás..., de nem magyarázkodik, fölkapja a kosarát és indul. Jenő vállat von, a fő, hogy már nem éhes. Boldog karácsony a könyvekkel, így is lehet! A hóval befújt padlásról az elázástól időben megmentett kincseinek a lapozgatását tervezi, az évtizedektől megsárgult kedvencekét. Gyertyafénynél böngészi a fakult aláhúzásokat, silabizálja ifjúkora széljegyzeteit, mert a háza már két hónapja áram nélkül. Tele hassal a könyveknek úgy örül, mint gyerekként örült az álmainak, amikor zavartalanul velük maradhatott. Délelőttre kitalálta a lovacskát kocsival, délutánra a láthatatlan barátot. Például ezeket, de mást is. Később megnőtt a rutinja, és estére nőt álmodott a macerásabb élő asszonyok helyett. Az álomjátékok máig elronthatatlanok, az álomnők miatt nincs reszketés, mert pontosan olyanok, amilyeneknek elképzeli őket, engedelmesek és hűségesek, és csak akkor ellenkeznek, amikor az kivételesen Jenőnek is megfelel. A megálmodott nőt, ha már unja, visszaálmodja a semmibe, és kitalál magának egy másikat. Velük büntetlenül lehet bunkó, de öl is, ha kell. Szúr, véreztet. Az álom ettől, ha nehezen is, de elmúlik, és később a szívtáji szorítás is enged. Jöhet a következő.Irma otthon az ablakon túli reménytelen szürkére ezerfényű karácsonyt képzel, és az hamarosan színes szikrákkal, vidám hangtöredékekkel, illatokkal telítődik. Túracipőt vesz föl, megkeresi az öreg mogyorófa botot, és erdőjárásra indul. Kikéri magának, hogy különc lenne, azt mondja, hogy a karácsony neki család híján ilyen. Meleg szoba, finom étel és damasztabrosz? Egyedül minek? Akkor inkább az erdő. De hiszen mi szeretjük és hívjuk! Ingerülten legyint, hogy nem kell a nyál, ez az évente ismétlődő műsor, miközben a játék része, ami ha elmaradna, hiányozna, mint a mézes dió és a mákos kalács. Egy egész napot átgyalogol, gondolkodik, vagy semmire sem gondol. Társat képzel a falai közé. Az úton hozzá hasonlók, mások is egyedül, hátukon zsák, kezükben bot, és a havas vörösfenyők ágai között angyalok. Van, akinek ez kell, másnak inkább az álom. Az elé rakott kész, a földíszített otthon Irmának a hiányzó gyerekség lenne. A kínai díszek már nem azok a régi harmatkönnyű üvegcsodák, amik évtizedekig fogyogattak, míg végül a tizenkettedik is összetört. Üvegszilánkok az égig érő karácsonyfa alatt, véres lábnyomok a fehér rongyszőnyegen, a díszek valóban üvegből voltak! Mint a szív, onnét tudni, hogy igaziból van, hogy darabokra törik, mondogatja dédi. Irma sikítva kikéri magának, ez már megint emlékkönyvbe való. Mi baj az emlékkönyvekkel? Most fáj a visszanéző, azért. Az ünnep ilyen is lehet. Ha karácsonyra kérhetne magának valamit, akkor csak egy rövidebb gyöngysort. Évente eldobna belőle egy szemet, disznók elé vetné, mint eddig is tette. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Réteshez véső

Senki sem pótolhatatlan. Mekkorát esik az, aki az ellenkezőjébe kapaszkodva játssza az eszét! Irma dühöng, ilyennek régen láttam. Azt mondja, hogy igazából a szénné égetett rétes miatt mérges – még mindig sistereg a forró tepsi alatt a hó. Kidobta, pontosan úgy, ahogy azt elképzelem: a sütőből egyenesen a hóbuckás bukszusok túlsó felére röpítette, nehogy már itt bent büdösödjön estig! Máshol is történik hasonló, nyugi, mondja később, pedig nem én vagyok az ideges, hanem ő. Hogy tönkreég az étel, az jobb helyeken is előfordul, de az is, hogy a háziasszony vagdalódzással intézi el a kudarcélményt. Így indít az ura ellen háborút, teremt csatateret. Egyszer náluk is repült a fazék húsleves, utána a tányérok, a kanalak, végül a kislábasban a főzelék. A kenyér az nem, azt dobni soha, kenyeret még leejteni is bűn, vagy ha mégis földre kerül, köténybe törölni, utána csók. Az ember furcsán működik, a szemét önkéntelenül akkor is lehunyja, ha a kenyérre csókol… Jól van fiam, akkor ma kint eszünk, mondta a régmúltban Irma anyja, amikor az ura hiábavaló noszogatásába belefáradt. Szépen kezdte, hogy jöjjön be, ebédidő, éhes a gyerek, elázik a tészta, megbőrösödik a főzelék. Türelmében sokáig kitartott, és csak egy órányi rimánkodás után tárta szélesre a konyhaajtót, kötötte félre a legyek elleni függönyt, és küldte a marhaistálló felé az ebédet a terítékkel együtt – vigyázva, hogy a paradicsomfőzelék nehogy a gangfalra csapódjon. Aznap délben mindannyian éhen maradtak, még Irma is – utóbbi azért, hogy egy életre jegyezze meg a jelenetet és tanuljon belőle! –, mert a háziasszony a kamra kulcsát magával vitte a határba, káposztát ment palántálni. A kulcsot akarattal hagyta a zsebében, mit ért volna a műsor, ha a kolbász elveri az ura és Irma éhét? Mert mit értenek a férfiak ahhoz, hogy a házban mindennek rendje van, és ideje annak, hogy mit, mikor! Hogy azonnal rend lett-e, esetleg veszekedés következett, azt Irma elfelejtette, de attól kezdődően a családjuk körében évtizedekig a „kint eszünk” mélyebb tartalommal bírt. Néha a hosszabb könyörgést is ez a két szó helyettesítette, néha ígéretnek hangzott, máskor olyan volt, mint a fenyegetés. Irmával messzire kalandoztunk. Hogy van Jenő? A rétesnek már mindegy, de az indulatokat muszáj levezetni, és arra Jenő ok is, ürügy is. Ha nyugton van, az a baja vele, ha jelentkezik, az se mindig jó. A hosszú csönd után érthetetlen üzenetek, amiknek Jenőt ismerve elsőre sem örül gyanakvás nélkül, másodszorra meg direkt bajra gondol. Mi másra? Gondol mindenfélét, sejtelmek nyugtalanítják, a felejtettnek hitt rémálmai. Mindezekre, ha józan marad, akár legyinthetne, hogy téved, hogy mekkora ökör, mert Jenő ugratja, unalomból szórakozik! De Irma, mint aki biztos bajt tud, napokig frászban, hosszan hiszi a rosszat, aggódik világnak. Ilyen ez, Irma, mondom neki, ilyen ez! Kimegyek havat lapátolni a tepsire, hogy ázzon egy kicsit az alig fölismerhető mákos és diós rétes, úgy könnyebben fölkaparható. Irma a kamrából fél kilogramm szódabikarbónával integet, hogy holnap majd azzal, mert a szódabikarbóna mindenre jó. A fürdővízbe is, hogy kiázzon az emberből a hülyeség, teszi hozzá végre nevetve és int, hogy hagyjam már azt a tepsit! Aztán azt mondja, hogy angyalkás álmokat szeretne, mert így karácsony felé azt illene, de helyette a rémálmok. Az abált szalonna miatt van, amit maga készített és egy hete eszeget vacsorára. De amikor annyira szereti! Az első hideg napok beköszöntével farkasétvágy tör rá, mindent kíván, ami zsíros, és amiről nyaranta elképzelhetetlen lenne, hogy megenné, azt most válogatás nélkül falja. Mi lenne, ha a maradékot elvinné Jenőnek, kérdem, erre azt mondja, hogy nem. Inkább ő legyen tőle beteg, mint Jenő, és mert nagyon szereti. Melyiket, az abált szalonnát vagy Jenőt? Nem válaszol, és hogy ne is kelljen, inkább kimegy a bukszusok mögé. Egy fakalapáccsal a szénné égett rétest püföli, majd a széles pengéjű késsel próbálja kivésni a tepsiből. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Szent András hava, haláltánc

Több szempontból elkeserítő, hogy az út melletti fasor látványosan ritkul, és az első virágzásukról még csak álmodó fiatal japánakácok sorra tűnnek. Összesen tizenöt év tavaszát kellett volna türelmesen kivárniuk, hogy végre virágukat bontsák, csakhogy a motorfűrészes ember miatt a tavaszszámlálásuknak itt és most lett vége. Ilyen is lehet a késő őszi gyaloglás, hogy nem mindig öröm. Néha szomorú, néha csak egészségügyi megfontolásból vállalt kényszer. A hozzáállással, amikor a lábbeli fölhúzása is nyögve, kár elindulni, mert megfelelő hangulat nélkül a testnek sem haszon. Olyankor a hazafelé út lépései csigalassan fogynak, a levegő szúr. Az első óra végére a jóleső fáradság helyett kötekedésre kész hangulat. Utóbbi a faluba érve kifuthatja magát, mert az egyik ház mindig nyitott kapujából kutyafalka támad, már várnak, mintha ismernék a napjárással összehangolt gyaloglóidőt. A kutyák az apróbb fajtából, egyenként semmik, futnának fejvesztve, de csapatban harcra készek, az együtt cselekvés hatását ösztönből ismerik. Támadnak, nem haragból, csak úgy.

Gombszemű hetekig szögesdróttal védi magát, aztán meglepő fordulattal éppen engem kérdez arról, hogy mit gondolok, ki ő? Elfelejtette volna, vagy összetört a tükör? Ki vagyok én, kérdi a forgatagban, és én erre a legkézenfekvőbb választ adom – kimondom a nevét. Közben meg sem állunk, a ruhatár felé én az őt mindig bosszantó hátramenetben, de legalább ilyen fontos pillanatban forduljon arcba az arc. …hogy az ember a nevén túl még mi lenne? És ki vagyok én, hogy tudnom kellene a választ! Különös kegy másokat védtelenségükben úgy meglesni, hogy illetlen tettünk nyomán ne támadjon bennünk lelkifurdalás vagy őket már sértő részvét. A dolgokat önmagukban látni, az embereket jelmezeik nélkül – a ritka pillanatok hozadéka, a rés magánkáoszunk egén, amikor a saját előítéleteink és a nyomorunk éppen máshol csapódik le. A maguk jóságában tetszelgők megértésre törekvése az érintettben ellenérzést kelt, mert tolakodás, és joggal érzi sorsa egy szeletének elbirtoklásnak. Az erősség látszata mögött elfojtott sírás, néma panasz, de az önsajnálat és a titok terhe is, hogy belül harmatgyenge. Mása pedig nincs.Novembervég. Az enyészet havának vége, és a föltörő harag ideje. Az ünnepi találkozás a bűntudattal teli lelkek árnyéktánca. Balladába illő érzések nyomán hasonló mondatok, amiket alkoholba fojtani hiábavaló kísérlet, mert azok gyakorlott túlélők, és a legalsó rétegekig beégetett tartalom még sebészeti eszközökkel sem tüntethető el, nemhogy szavakkal. Meghatározott a folytatás. A megérkezés és a fogadás sikere vagy kudarca olyan apróságokon múlik, amiket előre elgondolni, majd erővel alkalmazni lehetetlen. Egy véletlen érintés is más irányt szabhat, vagy az elvárt érintés hiánya eltéríthet a tervezettől. Beszélgetnénk, de alig van miről, így csak csapongások. Ősz van. …miért mindig csak az őszről? Az ősszel születettek ragaszkodása kiemelt évszakukhoz, vagy a lefelé tartó élet kikerülhetetlensége? Felfénylő részletek, baljós jelek a jövőből, és a túlságosan érzékeny ember máris rájuk hangolódik. November a halál közelségére emlékeztető időszak, egyben a lassan elmosódó ellentéteké is, állandósuló szürkeség. Sok itt a szó és a komolyság, ez ölelésidő, mondja a szép szemű vendéglátó, majd a szavakkal győzködést mellőzve egyetlen mosollyal viszi táncba a fiút. Istenarcú kölyök a múltból, déjà vu? Mindig azt emlegeted, amitől félsz, mindig arra gondolsz, akit felejteni akarsz! Időnyerésből közhelyekbe, könnyű mondatokba csomagolt súlyos tartalmak. Szerepjáték, csak holnap hajnalig bírd, a bűvös órákig, amikor a holtak tánca nekik visszatérés, neked hazaút. Megosztott feladatok, a bal kéznek ez jutott, a jobbnak az a dolga. Simogatás és félúton megtorpanó pofon. Végül is mindannyian hazafelé, császár, bankár, paraszt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90