2010. április 29., csütörtök

Szép idő

(Megjelent a Magyar Szó, Kilátó című melléletében)


Rozika néni öreg, mint kertje végében a körtefa - pontosan születésekor ültette az apja -, de vannak dolgok, amiket sok éve ellenére sem felejt el. Például azt, amit ígértem neki. Beszélgetésünk óta már sokszor telefonált, hogy hol van az ő története? Mert érti az írást, nem vár el tényhűséget, rendelkezzek sorsképével ahogy nekem tetszik, de írjak már az ő életéről is valamit. Mindent elolvas, és ha nem is teljesen a saját meséjére, de reméli, hogy valamelyik történetben az ő életéből vett motívumra lel. Néha valamit felismerni vél. azután érzi, hogy mégsem róla van szó. Vegyem figyelembe, hogy egyre gyorsabban múlnak napjai, szép idő van mögötte, előtte talán csak hónapok. Írjam már meg az életét!

Valamelyik nap ismét arra jártam, de nem nyitott kaput. Égett az udvarában a villany, égett másnap is. Nem jót jelenthet ez, gondoltam, harmadnap is arra mentem. Az ablakában egy cipődoboz megsárgult fedelén írta, hogy kutya za prodaju. A szomszédja szerint leromlott az állapota, és eltartási szerződést kötött valakivel. Most kórházban van.

*

Még a télben hívott el magához. Köszönés helyett mordult egyet, éppen lekötötte a tévéműsor.

- Azt a rengeteg energiát, amit ezek elpazarolnak! - mondta. - Ezek! - ismételte, és lebiggyedt a szája, a tévére mutogatott, ahol pezsgett a víz, szállt a gőz, félig pucér férfiak és nők viháncoltak. Az ég alatt sok mínusz fok volt, a falakon túl pedig az élet, a valódinak hitt. Leültetett a kisszékre, közben két kézzel a bezacskózott távirányítón babrált. Kikapcsolta a Nagy Testvért, de azért még visszabeszélt:

- Télen az ég alatt, forró vízben fürdeni!

Azután ha gondolt is, de nem mondott róluk többet. Nem fontos mindent kimondani.

- Inkább a lényegre térnék - fordult hozzám, de előbb még átment a másik szobába, sárgult, foszladozó dobozzal jött vissza, a doboz oldalai spárgával voltak megvarrva, képek buggyantak ki belőle, papírok ömlöttek az asztalra ahogy letette.

- Ezekből rakd össze az életem! - szólt ki a dobozból, már csak ősz haja látszott.

Nehezen adta kezembe a fotókat, kapaszkodott. Egyszerre egyet tett le elém. Megkopott fényképről bukkant elő: hosszú hajfonat, fehérség, gyöngyök, tekintete még fénylőn, feketén nézett. Nagylány volt, gyöngydíszes fejfedője bálra készült.

- Lány koromban a szabadkai Francia-klubban is táncoltam, a Lloyd termeiben! Vendégként persze, és csak újévkor. Mert megadtam én is a módját, néha lehet. De nem tékozolni, mert arra nincs mentség - mondta újból a tévé felé intve, és mozdulatában mintha tényleg lett volna valami franciás. Finom, kecses, fehér volt az egész asszony. Vézna madár.

Témát váltott, a papírok közt matatva. Egy újabb fénykép került elő, gyászjelentésbe csomagoltan. Sál, szemüveges fiatal arc a sárgult képen, meggyötört széllel, sokszor rakosgathatta...

- Az öcsém. Pilóta volt. Afrikáig is elment. Lelőtték a repülőjét.

Elpityeredett, azután megrázta magát. Látszott, hogy ez már rutinból történik, a képpel jár, mint a szemtelen legyek pöttyei. Ráhullott néhány könnycsepp is, csontos ujjaival belemaszatolt. Másik kezével úgy fogta a képet, mint a görcs, el nem engedte volna a múltat. Nem az öccse volt az, gondoltam, épp azért, mert annyira bizonygatta. Valaki más lehetett az a férfi. Rozika néni még egy régi világ szülötte, és nem merte kimondani ábrándos álmait, a nagyon régieket se.

- Az újság is megírta, hogy lelőtték - suttogott, törölgette a szemét. Az ő szeme is színevesztett lett, mint sorstársaié. Keresgél, repülőgép roncsai, letört ágak között...

*

Nyolcvannégy éves volt beszélgetésünk idején. Soha sem égett udvarában hiába a villany, mindig kínosan ügyelt, hogy olcsóbb tarifán vasaljon. Csutkával főzött, és nem árammal, telefonját csak végszükségben használta, vagy még akkor sem. Beosztott és spórolt. A második világháborúban nőtt fel, nélkülözésben, az ott megtanultakat akkor se dobta sutba, amikor már helyrevergődtek. Már a világ is rendben lenni látszott, de ő még akkor is rendületlenül takarékoskodott, és azóta se hagyta abba.

- Spórolni kell - mondta, és úgy nézett szét maga körül, hogy értsek belőle én is. - Amit az urammal összespóroltunk, abból lett ez a kis porta. A házat is mi magunk építettük rá, és a bútort kedvünkre csinálta az asztalos, sámlival, fás ládával, paddal és poharassal együtt. Utaztunk is az urammal, körül az országot. Szlovéniában, meg az olaszoknál voltunk, függönyöket vettük, a nagy babát az ágyra. A házaló is csak meredt rá, megbántam, hogy behívtam. Párnákat árult a szerencsétlen. Itt lakik a faluban, éhezik, pedig segélyt is kap, mert amott lebombázták a házát. Állt, mint a cövek, aztán kinyögte, hogy otthon nekik is olyan babájuk volt. Olaszban vették, ők is. Jó léleknek néz ki, néhányszor eljött azután is. Ápolna, ha kell - mondta Rozika néni.

A papírlapok kupaccá nőnek a dobozon kívül. Mindegyikről volt szava.

- Öreg vagyok én ahhoz, hogy idegenben bízzam, de ha nem lesz más... Kihallom a hírekből, hogy megint bombázás lesz. Nem nálunk, tudom én. Apám vitéz volt. Az uram meg partizán. Önkéntesen vitték el. Azt is kivágtam, ni, amikor Jugoszlávia szétszakadozott, kilencvenkettő, itt a dátum rajta. Ha idejönne Mirjana, lennének kecskéink megint, miért ne egyeznék bele? Ápolna, mindig azt mondja .

A kávéfőzőn meg-megremegett a rárakott kistányér, gyöngyözött alatta a víz. Észre se vette.

- A háború, az háború, erről a földről meg nem mehetsz el sehova. Nem bujdokolhatsz el innét. Azok meg bent a házban nem tudnak semmiről, tékozolnak, meg mutogatják magukat, meztelenkednek, az a baj. -- már nem is nekem mondta, magának.

A családi iratok között akadt arról a több mint nyolcvan évvel ezelőtti hírről is kivágás: mert lakhatna ő most éppen Pesten is, az ő sorsát is mások lökték rossz irányba. Van az életében mindenféle megrázkódtatás, búcsúzás is, sok. Nagy titkok is! Mosolygott, először a beszédünk alatt.

- Szerelem - ennyit mondott még, utána sokáig hallgatott. - Az uram fiatalon halt meg, de ha egyszer hűséget esküdtem neki. - jegyezte meg jóval később. Elmélázott újra a fakó képek között.

- Harmincnyolcban a Völgyek Kapujába ment ki a barátnőm. Képet is küldött, az is megvan, a levele is. a kicsi gyereket elvették az anyjuktól, nevelők nevelték őket. Mi lehet velük? Megkerestetném valakivel, de ha már nem is él? Sokszor robbantottak arra, akár ő is meghalhatott valamelyik buszon. A szomszéd fiú se jött haza a tartalékosságból. Vagy kiskatonaként halt meg? - tőlem várja a folytatást, mondjam meg neki, mert még fiatal vagyok, emlékezhetek a tegnapra is, ő már csak a régi dolgokkal foglalkozik.

Valamikor a kendergyárban dolgozott, onnét van a nyugdíja, beosztja, elég. Még bírja magát. A kert megtermi, amit kell. Csak ásásra fogad napszámost. Még van tüzelője, mégis nagyon várja a tavaszt. Néhány tyúk is öregszik vele, ha jó ára van, eladja a tojást. Bekészített már húsz kiló cukrot, életében nem fogy el, gyufát, ecetet vett, ilyesmit. tele a kamra, nem is gondolnám én azt, hogy mennyi mindene van! De ne mondjam el senkinek, fél. Az utóbbi időben nagyon fél. Megtudta, hogy a felvégen megtámadták a Pannit, és elvették a pénzét, kirakták a kamráját, szerencse, hogy a német nyugdíját nem hozatja haza, kint marad a szegedi bankban. Lehet, nincs is abból a pénzből semmi, a gyerekei felélik, de jobb is, ha azt Panni nem tudja meg. Különben lehet, hogy sejti, csak nem akarja firtatni.

Rendben legyen az élete, ameddig az ő keze elér. A köre kicsi, az urát fiatalon elütötte az autó, gyerekük nincs. Az államnak hagy mindent, ez már biztos. Vagy ha "felfogja" Mirjana. Azt nem bánja, hogy vele megszakad a család, erre a világra ő nem szülne. Megcsóválja fejét, ha a fiatalok egyik-másika nagy pocakkal döcög el a háza előtt. Persze, ha megszülnek, mindig megteszi, amit illendő, ebédet visz, virágot a kertből, és apró ajándékot a babának.

Ha nem lenne az a sok sorozat, talán többet ülne a kapuban, vagy telente a nyugdíjasoknál. Vasárnap misére jár, megnézi a sírokat. Soha se panaszolja, hogy senki se nyit rá kaput. Mert ritkán nyitnak rá. Korán kel, és miután becsukja a tyúkokat, bezárkózik, befekszik az ágyba. Onnét nézi a Tényeket, az Aktívot. A Nagy Testvért is nézte rendszeresen. Milyen ez a világ, egyre kevésbé érti, de nem is ez a legfőbb gondja. Az a medence ne lenne! Nyáron a mosogatásra is napon melegíti a vizet, ezek meg azzal a drága árammal. mínusz húsz fokos fagyban kint fürdenek! Ezen ő nagyon felidegesedik, és elhatározta, hogy nem is nézi tovább. De akkor mit nézzen? A szerbeket nem nagyon érti.

Duzzogott egy sort, felkapcsolta, azután megint elkapcsolta a tévét, leoltotta a lámpát, már nem vett rólam tudomást, ült a sötétben szótlanul. Eljöttem, nem is kísért ki, hogy bezárja a kaput. Ott maradt valahol, magában.