2010. március 25., csütörtök

… ahol a napraforgó nem tudja, hogy merre forogjon…


(Megjelent a Magyar Szó-ban)

Emlékezés, irodalmi találkozások, találkozások az irodalomban

Mindig szerettem volna megkérdezni Székács Verát, mit jelent számára García Márquez műveit fordítani, mennyire vált élete részévé a márquezi közeg, hogyan lehet ki és bejárni az ábrázolt világból a valóba, és Budapest kipufogógázzal teli levegőjében érez-e valamit a karibi tenger illatából. Vannak ilyen nyugtalanító vágyaim, több is, hallgatok róluk, ne hülyéskedj már, mondták, ha mondtam, mi bánt, és különben sem lehetne Székács Verával beszélgetni, vízumom nincsen, mert ilyesmiről szerintem csak személyesen lehet és szabad, különben is meguntam és ridegnek tartom, lélektelennek az iméles kérdezek, felelj munkát, éppen a napokban határoztam el, legyek régimódibb: személyesen, vagy sehogy.

Ha módom lenne rá, kifaggatnám, mit talált meg a regényekben játszó helyszíneket keresve, Szerelem a kolera idején, vagy legyen az a Száz év magány, vagy a novellák, ó a novella! a novella!, a kedvencem, arról majd később. Néhány éve Székács Verának fotókiállítása is volt, Márqueznél járt , és amikor bejárta Cartagenát, megtalálta-e a regénye színhelyeit, vagy pusztán ráfogás, mindegy, de ez amúgy is hamis kérdés, mert az egyszer kitalált ház létezik, a kitalált pad létezik, az egyszer kitalált személy létező, Fermina Dasa, Florentio Ariza és a többiek is mind.    

Miközben ezeket a sorokat írom, érkezett egy levél, a világ távoli pontjáról írt világutazó ismerősöm, aki legutóbbi csavargásakor az ajándékul kezébe nyomott Vadalmáról kérdezget, igen, Németh István könyvéről, hogy igaz-e, és valóban, de tényleg, és kik a szereplők, ilyeneket kérdez miközben én még mindig a másik nagy írón gondolkodom, hogy kitalálni micsoda felelőség, életre keltesz, teremtesz, aztán már nincs hatalmad fölöttük, léteznek nélküled is.

Úgy olvasom a Vadalmát írja Juli, hogy sokáig tartson, esténként csak néhány lapot, mert ti vagytok benne, Bácska szívéből, fészkel-e még a vadgalamb, ami ottjártamkor helyezkedett a teraszra hajló akácfa ágán, ilyeneket kérdez, aztán folytatja egy szuszra, mintha csak a szomszéd faluról lenne szó, vagy a szomszéd utcáról: most jött haza Kubából, tudod, ott a férfiak fehérben járnak, és kinevetik a gondot. Ilyeneket írt nekem Juli, miközben éppen Márquezra, a Karib-tengerre gondolok, megmagyarázhatatlan vonzásokra idegen tájak iránt. Ne vágyakozz, olvastam régen, mindenütt az van, ami a közeledben: fa, fű, föld, víz az ég alatt, minek akkor elmenni onnét? De azt is olvastam, hogy ne ragaszkodjunk, és amikor már túlságosan megszokott, megszeretett, belakott a táj, el kell menni, hogy percre se legyen feledhető, semmi se tartósan a miénk, minden múlandó, minden hiábavaló.

És ezen lehet nevetni, ezen a hiábavaló küzdelmes életen, kitalált szereplők lehetünk egy nagy író regényében, akár ez is igaz lehet, ez az állítás.
Hosszú volt az út a Száz év magányig. Nem volt elég ok, hogy Nobel-díj, hogy kötelező olvasmány, hogy illik is részleteket tudni belőle tán: szórakozásból olvasni túlságosan fárasztónak találtam, később az írói műhelybe leskelődés okán sem kellett, mert restelltem volna úgy olvasni, hogy ne élvezzem, de nem élveztem: hosszú és bonyodalmas, mi ez a sok név, ez a sok abszurd, inkább hagytam, majd egyszer.

Mindenhez, akár egy szöveghez, könyvhöz is, föl kell nőni az embernek, egyszer csak megszólal az addig hallgató szófolyam, érthető lesz az addig érthetetlen: így volt ez Márquez könyvével is. Jó későn, negyvenen túl értem meg rá, napjára is emlékszem. Akkor gimnazista lányom kötelezője volt, feküdt is, kelt is vele, utazás közben is azt olvasta, és addig le sem tette, amíg a végére nem ért. Aztán meg elkezdte előröl. Érted, kérdeztem, és erre értetlenül nézett vissza, hogy te talán nem, mit nem értenél ezen? Azon az estén, amikor elaludt, kiloptam mellőle, és úgy merültem el az olvasásban, hogy csak a reggel szép kishegyesi hangjai riasztottak az itteni valóra.

Miért is írom ezeket? Mintha kérdezte volna valaki, miért Columbia, miért Kuba, miért Bolívia és miért a Karib-tenger? Miért a vágy, talán nem is az idegen táj, mert lelkemben nem idegen, hanem az ottani emberek iránt? Honnét a vonzás, mindezt a könyveknek köszönve? Igen. Igen!

Még Szegeden volt, szép nyári találkozás. Panelneszek, forróság, könyvek. Egy novella. A világ legszebb vízihullája. Még mindig Márquez. Soha addig novellát úgy, és azóta sem, de akkor egy végben sokszor elolvasva, és azóta is számtalanszor.  A történet fogott meg? A hangulat? Hogy egy reménytelen, virágtalan, kőudvaros deszkaházakból álló faluhoz sodort a tenger egy vizihullát, és aztán a falu, annak a hullának köszönve élővé lett? Megoldást, reményt kínált a kietlenségben? A hullára találó gyerekek az egész délutánt végigjátszották vele, a szelíd és bőkezű tenger partján, ahol a férfiak fehérben járnak,  és ahol ”Oly kevés volt a föld, hogy az anyák állandó rettegésben éltek, nehogy elvigye összes a szél a gyerekeket, s még az évek során elhunyt kevés halottjukat is kénytelenek voltak lehajítani valamelyik szurdokba. A tenger azonban szelíd volt és bőkezű, és az férfi elfért hét csónakban. Így hát amikor a vizihullára akadtak, csak végignéztek egymáson, máris láthatták, hogy mind megvannak.”

    És így tovább. István volt a neve a vizihullának. A novellának magyar vonatkozása is volt. István. Miért éppen így nevezte el Márguez? Aztán nagy készülődéssel, hatalmas összefogással eltemették, szép tengeri temetése lett, a legmélyebb tengernek szánták: “ahol a halak vakok, és a búvárok belehalnak a honvágyba”. És tudták, hogy attól kezdve minden másként lesz.

    Vannak csodák. Legyenek. Az a falu, az addig kietlen, karibi tájban megváltozott. Elhatározták, hogy másulnak, másítanak. A szerző így fejezi a novellát: „...mert ők most vidám-tarkára fogják festeni a homlokzatokat, hogy megörökítsék István emlékét, és derékroppanásig fognak forrást kaparni a kövekből, virágot ültetni a szurdok ölében, csak azért, hogy az eljövendő esztendők hajnalain a nagy hajók utasait mélytengeri kertek sûrû illata ébressze, és a kapitány is kénytelen legyen lejönni parancsnoki hídjáról, gálauniformisában, asztrolábiumával, sarkcsillagával és hadi érdemrendjei füzérével, s a Karib-tenger horizontján arra a rózsa fedte fokra mutatva tizennégy nyelven magyarázza: nézzék, az ott, ahol most olyan szelíd a szél, hogy az ágyak alá kuporodik aludni, ott, ahol úgy ragyog a nap, hogy a napraforgó nem tudja, merre forogjon, igen, az ott az István faluja.”(Dely István fordítása)

    Menekülés ez, tudom. De mi elől is és hová?