2010. február 22., hétfő

Szomszédok a Barát utcában

 (Megjelent a Magyar Szó, Kilátó című mellékletében)

A már régen agglegény korba ért újságíró a harmadik emelet legszebb lakásának egyedül élő tulajdonosa volt, a ház többi lakójában a mindig elfoglalt ember benyomását keltette, és maga is elismerte, hogy meg sem érdemli a gyönyörű kilátást, ha soha nincs ideje kiállni a saját erkélyére és a távolabbi Körút tompult hangjait hallgatni, vagy a ház előtti bokrok alatt vidámkodó rigók tavaszi füttyét élvezni.

A konyha ablakán beleső hársfaágak sem támasztottak föl lelkében semmiféle meghatottságot, és az örökölt lakás pompás bútorai is csak annyiban érdekelték, amennyi gyakorlati haszna volt belőlük. A mindig tiszta és csendes, nagyon picit macskahúgy szagát idéző, de soha sem ételszagú lépcsőházban enyhe dohányszag és a kesernyés illatú izzadság gátló árulkodott róla, hogy nemrég ment el, vagy épp az imént jött meg, de látni nem igen lehetett, mert az ajtótól ajtóig tartó távot legtöbbször másodpercek alatt futotta meg, a kanyargós lépcsőt hosszú lábai egy kettő befogták.

A buszmegállótól is hazáig mindig futva tette meg a rövid utat. Edzésben maradok bár, mondta, ha elsuhantában mégis elért hozzá egy-egy ismerősének örökös sietésén való méltatlankodása.
A lépcsőházban rendszeresen nekiment az alatt lakó, a folyosón járókerettel vergődő öreg hölgynek, mindenki kedves Ili nénijének, aki különben ugyanilyen rendszeresen és álnokul, szándékosan tartotta föl, kérve tőle az előző napi újságokat.

Enyhén remegő feje, szépen, magasra fésült haja furcsa nosztalgiát, különös szánalmat ébresztett az újságíróban, és ha végtelen ráérőségével néha bosszantotta is Ili néni, soha sem volt goromba vele. Majd egyszer készít vele interjút, mondogatta magában, bizonyára érdekes élete volt, amiből mára semmi se, vagyis nem sok maradt látható. Tulajdonképpen csupa titok egy ilyen öregasszony, gondolta, jó lenne meséltetni, de majd holnap. Mindig holnap, mindig, mindent csak holnap, ez bántotta kicsit az újságírót, és örült, hogy előre nem ígért Ili néninek semmit: nem elég, hogy a lapokkal föltartja mindennap, nem hiányzik, hogy még azt is kérdezgesse, mikor ülünk már le beszélgetni, fiam?

A napilapokat kérni sem kellett volna, amit az újságíró, ha hivatalból és egyáltalán nem a világ dolgai iránti őszinte kíváncsiságból kiolvasott, kérés nélkül is mindig átadott neki. Mivel a hírgyár szorgos alkalmazottja volt, pontosan tudta, mit érnek a hírek: számítógép előtt gyártjuk őket, mondogatta. Terepen már sok éve nem járt.

A hölgy hatvan éve elvből nem olvasott napilapokat, csak a mostanában divatos drága és vaskos női magazinokat vásárolta, lapozgatta: kevés szöveg és sok kép. Mivel az unalomig nézegetés után már semmi haszna nem volt belőlük, szépen bezacskózva kirakta őket a kuka mellé, mint mások a még ehető kosztot a hajléktalanoknak.

Valaki majd csak elviszi, tőle fiatalabb nők jobban is becsülnék, hiszen a sok reklám mind nekik és róluk szól, arról, hogy hogyan kell mindig szépnek lenni, miként lehet kikerülni az öregséget, miféle trükköket kell bevetni ellene; drága szerek színes, díszes reklámjai, hétvégi fiatalító fürdők, pakolások, elbújások a világ elől hol lehetségesek.

Wellness hétvégék. Lapozgatta a főleg hirdetésekből álló magazint, közben a saját fiatalkorára gondolt. Akkor is divat volt a fürdő, például egyhónapos kúra Füreden, vagy máshol, ahová a pénzkeresettel mindig túlságosan elfoglalt férjek szívesen fizették be a vélt és valós bajok kezelése okán való különböző kúrát, ahol az otthon elhanyagolt feleségekre a hirtelen fölpezsdülő vérük, a jó levegő és a gyógyvizek friss és sima bőrt varázsoltak.

Utána mindenki elégedett volt: a sokat mesélő és még többet elhallgató feleség, a keveset kérdező és még kevesebbet meghalló férj is. A fürdőben megismert alkalmi szerető néha még jelentkezett, aztán legkésőbb karácsonyra elhalványult az emléke is, és a gyorsan megfakult bőrszínnel, a visszatérő ráncokkal egyforma gyorsasággal lett a múlt könnyen feledhető része.

Ili néni a napilapokat egyszerűen csak azért kérte, hogy a macskája alá rakja: akkurátusan, mindennap frisset aprított alomnak. Húgyfölszívó, mondogatta érthetetlen undorral, ami talán a napilapok kizárólag a jelennel való törődésének szólt. Neki már csak a múlt lett volna érdekes.

A hétvégi számokkal mindig kivételt tett: hétfőként, fölaprítás előtt elolvasta az apróhirdetéseket, mert ki tudja, hátha akad egy férfi, aki éppen hozzá illő. Többször is kiválasztott neki tetsző, a szövege alapján megfelelni látszó hirdetést, amire válaszolt is, és olyankor a fölötte lakó újságíró segített a megfogalmazásban.
Amikor az ő korában már érthetetlenül hosszúra nyúló levelezés személyes találkozás kényszerét hozta, mindig visszarettent, és hirtelen szakított. Kigyalogolt a város túlsó felén lévő temetőbe, így vezekelt régen eltemetett ura időtálló fekete márványba üldözött emléke előtt, hűségének látható és tapintható emlékműve előtt így bánta meg kacérkodó sorait, amit másnak írt.

Az újságíró bár nagyon szerette Ili nénit, tulajdonképpen csak vele állt szóba a házból, és macskáját is kedvelte, végül megunta az időrabló levelezgetést, maga szervezte tovább a dolgot, és nem hagyta megszökni az idős hölgyet a találkozó elől: éppen ügyeletes levelezőjét, az igazi, régi bánáti úriembert elvitte Ili néni lakása elé.

A csengetésre Ili néni először csak nézett és topogott a járókerettel, de aztán hangosan is kikelt magából, és orrukra csapta az ajtót. Az újságíró nem hagyta, újra csengetett, és végül Ili néni mégis megadta magát az újságíró által szervezett találkának, behívta a lakásába mindkettőjüket.

Ili néni és az úr szemre valóban úgy illettek össze, mint akiket régtől csiszol egymáshoz az idő, az újságíró egy óra után megnyugodva elköszönt, az öregek pedig, mint akik kártyáznak, képeket rakosgattak egymás elé, és a múltjuk töredékes darabjai egymáshoz illőnek tűntek.

A macska is jól érezte magát, fölkuporodott a fotel hátoldalára az öregúr feje mellé, onnét dorombolt a fülébe, és időnként bele-bele mancsolt a férfi őszes, dús szakállába. Ili néni erre többször oda mordult, hogy dobja már le azt a dögöt, még megkarmolja! Pedig csak az fájt neki, hogy a macska helyette választott, az fájt neki, hogy egy idegenhez dörgölődzik, úgy, ahogy hozzá, ha a napi kosztot elé teszi.

Esti sötétedésig ültek így, a két öreg, néha nézték egymást hosszan, néha egy-egy téma több mondatot is futott, mielőtt kifulladt volna végleg. Aztán, amikor már menni illett, azt mondta Ili néni a kérőnek: kérem, menjen haza, és ne lássam itt többé, én jól elélek magamban is! A férfi elment, öregkorára eleget látott ahhoz, hogy értse, Ili néni mellett már senkinek sincs helye.

Ili néni a macskát még aznap, sötétedés után bezacskózta, jó szorosan bekötötte az egymásba rakott tizenhat Tescos zacskóba, aztán a zajos, egyelőre veszettül hullámzó csomagot kivitte a kukába, gondosan figyelve arra, hogy közben ne lássa meg senki, és a hangokra is gondolt. Abban az órában a szomszéd lány, Zsuzsi, nyitott ablakoknál szaxofonozott, de ez csak egy hihetetlen véletlen, kivételes alkalom volt: Zsuzsi a szomszédokra való tekintettel otthon csak ritkán gyakorolt.

Ili néni sajnálta volna a kínálkozó alkalmat tépelődéssel elhalasztani, cselekedett inkább. Járókeretével, és a vastag szatyorba süllyesztett, zacskózott, élő borzalommal elképesztő fürgeséggel jutott le a hátsó kijárat előtti szemáttárolókhoz. Amennyire lehetett, belehajolt a kukába, és néhány csomagot félretúrt, hogy azok alá dobja a tizenhat zacskó reménytelenségében fuldokló állatot.

Nem kérem többé a lapokat, mondta hidegen a legközelebbi ütközéskor a fölötte lakó újságírónak, aki mint mindig, akkor is késésben volt. Jó, válaszolta ő, fölemelve az eldőlt járókeretet, és rohant tovább, hármasával lépve a lépcsőkön. Arra a hétre minden baja mellé még szerkesztést is vállalt: ilyen apró idő is megtakarításnak számít, gondolta: amíg átadná a napilapot, minden nap legalább tíz perc veszteség.

Csak hónapokkal később tűnt föl neki, hogy a lépcsőházból eltűnt valami. Többször motoszkált benne a hiánya valami megfoghatatlannak, mire rájött, hogy az addig is csak igazán enyhén érződő, Ili néni lakásából szivárgó macskahúgy szaga tűnt el, és a macskát is régen látta. Mikor is utoljára? Nem emlékezett.

Hol a macskája, Ili néni? Bolti almot használ, azért nem kellenek a napilapok, kérdezte a hölgyet, amikor éppen egyszerre vitték ki a szemetet: ő a csomagba kötött, idejüket múlt napilapokat és készételek csomagolóanyagait, az öreg hölgy pedig a havi rendszerességgel kirakandó női lapokat.

A macska? A macska, köszönöm, az jól van.

Öreg már, nem köteles mindent jól hallani, gondolta Ili néni, és ezeket a mai fiatalokat amúgy sem érdekli igazán semmi. Pedig ő annyi mindent mesélhetne a múltból, ha kérdezné valaki, akár ez itt, ez az örökké rohanó, jelent kergető zsurnaliszta.