2010. február 17., szerda

Mozsár és ibrik


- Bolondok vagytok ti itt mind - dünnyögte dédi, és magára csukta a fürdőszoba ajtóját. Vállvonogatva néztünk össze, már megint kezdi.

Dédi utálta a városi lakást, nem a hálószoba Tiszára néző ablaka érdekelte, vagy az, hogy például a nappali erkélyéről naphosszat bámészkodhatott volna az alatta hömpölygő ember- és autóáradatra, hanem a falut kívánta vissza. - Büdös jön be! - mondta, és korát meghazudtolva vágtatott át a szobán, becsukta, bevágta az ablakot, még a függönyt is elé rántotta: - Nem kell nekem a Tisza sem! - de ez már nyafogás volt a részéről, és leste, hogy na, erre ugyan mit mondunk, vagy teszünk, de mi mentünk a dolgunkra, fejből tudtuk az egész előadást.

Reggelente rendszeresen szidta a fürdőszobát, ahol a mosógép és a mosdó között épphogy elfér egy ember: - Ha csak ekkora, akkor inkább ne is legyen, jó a lavór is a kiskonyhában, otthon! - morogta. Bármerre fordult, mindig valaminek, vagy valakinek ütközött. Hónapokig székrekedése volt a vécé miatt, mert: - Szekrényben szarni, még ilyent! - méltatlankodott, és leginkább csak akkor próbálkozott a szűknél is szűkebb mellékhelyiségben, ha senki sem volt otthon. Jártunk, keltünk, ki ekkor, ki akkor ment el, vagy ért haza, nem lehetett rendszert találni ott, ahol nem is volt, így a dédi képtelen volt a saját ritmusát kialakítani. - Mert a beleim is tiltakoznak ellene - válaszolta, ha arról faggatták, miért utál a városi lakásban.

- Miért kellene szeretnem itt? - kérdezgette gyakran, nem is tőlünk, csak magától, és hogy a családjával él, az neki nem volt elég indok ahhoz, hogy belenyugodjon a mindennapi kényelmetlenségbe. - Ez nem az én életem, hagyjatok a helyemen! - és kapaszkodott a foga hagyott létrába, a régen elveszett csészébe, a rozsdás drótkerítésbe, a düledező ólba, mert a reggeli teát szürcsölve mindig ezekről, vagyis arról beszélt, amiről éjjel álmodott: az otthon maradt tárgyai kísértették az éjszaka kevés alvással töltött óráiban is.

Nem volt azon a száz éves portán egyetlen ép tárgy, biztos falú épület, amiért józanésszel átgondolva vállalható lenne egy nyolcvanöt éves asszonynak az egyedül élés, mégis ott akart maradni, és már másnaptól szökéssel fenyegetett bennünket, ha nem visszük vissza szépen, megnézhetjük magunkat! - Elindulok gyalog, aztán ha véletlenül a Tiszába fulladok, a ti lelketeken szárad!

Zsarolta a környezetét, utóbb más témája nem is akadt. A porcelán sótartó ibrik törött füle is biztosan megvan valahol, még nem adta föl, ha hazamegy, megkeresi.  - Mert különben is, az egy gyerekbili volt valamikor, úri háznál, ahová bejártam, csak hogy tudjátok!  - Födele is volt, de soha nem használták sózáson kívül másra, kiló só fért bele, vagy másfél - tette hozzá, amikor elborzadva néztük: egy biliből sózni a borsólevest, azt azért ne.

Már semmi sem az ittről és a jelenről, minden a múltról és a falusi házáról szólt.

Végül visszavittük az öreg házba, és ő megtalált mindent, amire szüksége volt, de azt is, amire már nem. A porcelán bili fül, a sótartó ibrik füle is ott volt a gang évek óta használaton kívül pókhálósodó virágcserepei között, hogy is nem vette már az évek alatt észre, de hiába lett meg most, mert az ibrik időközben elkallódott. Arra nem emlékezett, hogy néhány éve kiadta a kiskacsáknak inni, akkor, amikor nem találta sehol a letört fülét, hogy visszaragassza, mert csempe dolgot nem tűrt maga körül.

Dédire a hátsóudvarban találtak rá a szomszédok. A tyúkól tövében eldőlve, mint szárnyát tört varjú, feketedett. Semmi ijesztő nem volt a látványban, elsőre azt hitték, megint rájött valami bolondság, és tyúkszelídítés közben csak elbóbiskolt.

Mellette a mozsárban porrá törve fehéredett az ibrikfül.