2010. február 12., péntek

Fülesbaglyok a teliholdban - bagolynapoló

Fakult fotó, sarkainál rétegeire válik. A képen férfi, vállán félig hunyt szemmel erdei fülesbagoly. Ember, és a sebesüléséből gyógyuló fiatal madár békéje. A semmilyen más madár tollához nem hasonlítható puhaságot nem felejti el a kéz, mondja a kép gazdája, a férfi a fotóról, mint a finom bársony, folytatja. A baglyokat szeretem legjobban a világon, mondja a fotóért nyúlva, elérzékenyülő szemmel. Kérdésemre, hogy miért éppen a baglyokat, vállvonással felel: nem tudja, csak.


Azóta én is megszerettem őket. Miért? Csak.

Környékünkön egerek, pockok pusztítottak. Kiirtásuk reménytelennek tűnt.  Az egyik év februárjában bagolypár jött a kertünkbe. Az erdei fülesbaglyok (Asio otus) tápláléka kilencvenöt százalékban rágcsálókból áll, így a bagolypár három költése után megfogyott az egér.

Közelről figyeltük a fiókákat, hogyan fejlődnek, totyognak ki a fészekből, tanulnak repülni. Az esti órákban jellegzetes hangon kérték az ételt, és hollétüket így jelezték, például amikor a bokrosba zuhantak. A pórul járt fiókát fölraktuk a fészek közelébe. A bagolyfióka hatalmasra borzolta pihéit, szárnyait széttárva magának többszörösét mutatta, és csőrcsattogással, fújó hangokkal riogatta a közelítő macskát, a segítő embert. Volt, hogy nappalra a tíz méter magas ezüstfenyő csúcságán maradt egyikük, és mint egy karácsonyfadísz, onnét követte a háziak mozgását.

Egy szélvihar kifordította fészküket. A legegyszerűbb módon segítettünk: karkosárba raktuk őket, a kosarat a fészek közelébe erősítettük. Az ötből négy kisbagoly fölnőtt. A kosárhoz a további években is hű maradt a bagolypár.  Tavaly elpusztult az egész fészekalj, a szülők is. Sok hörcsög volt abban az évben, és a baglyok fő vadászterülete az agyonmérgezett, közeli mező volt, talán ezért.

Az idén azt hittük, baglyok nélkül maradunk, de a szokásos fészkelési időn túl egy fiatal pár költözött a kertünk szarkafészkébe, kiverve onnét a tulajdonost. Az erdei fülesbaglyok lakásfoglalók, nem építenek fészket, de mesterséges fészket is elfogadnak, emeletes házak balkonládáiban is költenek.

A fiókák kikelése után kevéssel a szülők eltűntek. Sejtéseink szerint lelőtték őket, olyanok, akik a baglyokban a halál előhírnökét látják, a párválasztó, fészkelő időszak huhogását, vagy a fiókák éles bagolyhangjait baljóslatúnak hiszik. 

Néhány nap után derült ki, hogy baj van. Kettő kisbaglyot a málnásban találtunk, alig élve. A legnagyobb nyakát szegve hevert a fészek alatt. A két megmentettet két hónapig itattuk, etettük, csak aztán engedtük szabadon. Mivel éjszakai madarak, és némely emberen kívül a madarak is bizalmatlanok velük, nappali hollétüket a feketerigók pityegése árulta el. Őszig voltak velünk, a közelünkben. Ősz végétől csapatokba verődve húzzák meg magukat borostyánosban, fenyőkön. Február táján, ha szerencsénk lesz, talán visszatér valamelyikük, már párostul.

Nehezen magyarázható ellenszenvvel viselkedett ismerőseink egy része. Borzongva hallgatták bagolymentő történeteinket. Halálmadár, mondták, és nem érdekelte őket, hogy az nem az erdei fülesbagoly vészjósló elnevezése, hanem az elsősorban magtárakban fészkelő kuvikra (Athene noctua) ragasztott, ostobaságról tanúskodó elnevezés. Ok és okozat keveredik a történetben, szerencsétlen kuvikok vesztére, akiket régen élve kapura szegeztek, hogy a halált elriasszák. A kuvikok a lámpafényre gyülekező ízeltlábúakat eszik, ezért jelentek meg a késő éjszakában kivilágított ablakoknál, rémületet keltve a bentiekben. A kései órákban fény azokban a házakban volt, ahol beteg, haldokló mellett virrasztottak, és a szenvedés miatt fölfokozott idegállapotban hallott kuvikhang, az ablaküvegnél bámészkodó madár a halált idézte. Az erdei fülesbaglyokat se kerüli el a kuvik miatt élő babona.

Üres a fészer, takarítani kellene, eltüntetni a bagolymentés nyomát. Nehezen kezdem, mint aki a kirepült bagolyfik visszatérését reméli. A leszerelt rácson bagolyürülék, egérmaradvány, köpetek az emésztetlen részekkel.

Jó volt figyelni fejlődésüket, pihéik tollra cserélődését, az önálló életre kész baglyok csendes, puha szárnyalását. Mégis szomorú, amikor a fészerben első alkalommal fogad helyettük a hiány. Egy hétig jártak ki éjjelente úgy, hogy reggelre még visszatértek. Néhány napig akkor is kiraktam az ételt, amikor nappalra a kertben maradtak. Néhányszor elvitték, de a rabságban nevelkedés ellenére is működött vadászösztönük, találtak elég rágcsálót maguknak.

Hajnalban a kisebb bagoly elröpül mellettem, elérhetném, olyan közel. Hívom, felém fordul, majd lassú, gyönyörű repüléssel az ellenkező irányba indul. Nézem, ő, mint akinek köze nem volt hozzám, bebújik a szomszéd bambuszerdőjébe, ott várja a másik. Este újra látom őket, parádéznak a nyugati ég előtt, fejüket forgatva a ház tetőgerincén. Kémlelik a homályt, lesik a kertet, óvatlan egérre, pocokra várva. Szabadok. Két hónapi várakozással fizettek érte. Sorsukra hagyva, a kényszerű rabság hónapjai nélkül elpusztultak volna. Hálát, szeretetet nem várhat az ember: a szükség tartotta mellettem őket, és már nincs szükségük rám. Vigasznak marad az első, szabad repülésük látványa, amikor nesztelenül tűntek el a közeli mezőn, és kitárt szárnyuk átfogta az ébredő teliholdat.