2010. február 4., csütörtök

A dűlőutak fölött a csillagok

Lányom, ha mi meghalunk, tiéd lesz itt minden, mondogatták büszkén nagyszülei, és széles karlendítéssel mutattak el a dűlőutakig, amik körbe folyták a búzával bevetett, vagy kukoricával beültetett területet. Amikor gyerek volt, mindennél jobban gyűlölte azokat a földeket, amiket családon belül csak úgy neveztek, hogy a „miénk”, a „mi földjeink”. Megyünk a miénket kapálni, megyünk a miénkre szalmáért, mondogatták, és egyedül hagyták otthon.

Ma sem érti, hogyan merték. Állandó veszélyforrásnak ott volt a kertvégi patak, amihez félni járt, vízére meredt órákig. A madzaggal lazán bekötött kapu nem volt akadály a patakhoz, mint ahogy a „ne tüzeskedj” parancsuk is nyomtalanul halt el a távolodó kocsizörgéssel. Víz és tűz állandó vonzásában állta a kínokat, amit az egyedül eltöltött idő okozott. A vízre hajolva arra gondolt, hívja egy másik világ, csak gyáva elengedni a diófaágat. És egyre nagyobb tüzeket gyújtott, előbb csak kis tálkában cigarettapapírt, később már a konyha mennyezetéig szaladt a láng. A koromkarikára a verés után sem adott magyarázatot, de attól kezdve mindig elvitték magukkal, zsákokra fekve nézhette maga fölött a hajnalt, a mindig kátyús utakon zötykölődtek fölötte a csillagok.

A tiéd lesz itt minden, mondogatták akkor is, amikor neki a földek már izzadást, port, zivatart és fáradságot is jelentettek. Amikor a végeláthatatlan sorokat kapavágásaival jelölte, a magány ismét megtalálta, de már nem félt tőle, és nem is akarta mindenáron kikerülni.

Tanulj, hogy neked ne kelljen dolgoznod, mondták az öregek, és ők dolgoztak szakadásig, a földek terméséből fizették az iskolát. Ha hazalátogatott Szarajevóból, ahol az orvosi egyetemre járt, mégis feleselt velük: ha megöröklöm, azonnal eladom a földeket! Ebben a hitben hagyta meghalni őket. Később mardosta a lelkiismeret, de remélte, hogy nagyszülei voltak elég bölcsek, és nem hagyták fájni hetyke mondatait.

Egy ideig úgy látszott, máshol lesz boldog. Lett oklevél, orvos-férj, gyerek, Szarajevóban munka és lakás. De a vegyes házasság nem élte túl a háborút. Visszajött, már egyedül: idősödő férje egy fiatal muzulmán lányba szeretett, fia a szarajevói életről és az apa által nyújtott jólétről nem akart lemondani.

Bácska szívében a régi háza pusztulófélben, kirabolták, de megvárta. Néhány képet talált az első szobában, az egyik a faluról készült. Harminc évvel azelőtti utak futottak túl a megsárgult papíron, a mező felé. A szobát gyorsan lakhatóvá takarította, a lomokból máglyát gyújtott a kertvégi pataknál. Másnap a földjeit bérlő gazdával kiautóztak, a régi dűlőutak változatlan kátyúin könnyedén repült át a terepjáró. A miénk, a miénk, ujjongott magában, amikor az ismerős hajlatokon túl meglátta a földjét. Fogalma sem volt mit kezd majd vele. A földnek nincs ára, de ha lenne, akkor sem adná el őket, mondta fiának, amikor az néhány hét múlva telefonon érdeklődött hogyléte és majdani örökrészének állapota felől.