2010. február 1., hétfő

Az akasztott asszony háza

„Az éjszaka feneketlen, a beleöklendezett félelem nyomtalanul nyelődik el. Az éjszaka a magányt szeretők birodalma.” Ennyi beírás volt Mami imakönyvében, se keltezés, se név, se egyéb, várhatóbb bejegyzés.

Mami nem habozik, ha kintről gyanús neszre ébred, sarokig tárja a régi sváb ház súlyos, sok éve nem kulcsolt, de akár több ponton is zárható tölgyfaajtóját, semmit se sajnáló, semmitől sem félő, mindenre elszánt fújtatással rohan a vakságnak, átváltozva már-már nem is emberi lénnyé, így riasztva el akár a gyáva tolvajt, akár a portájára véletlenül tévedt, elkóborolt kutyát.

A magány nem várt tulajdonságokat hozott föl Mamiból, férje halála után életének fele része emberével együtt pusztult ki belőle, és az eltemetett darab helyébe új éledt, de aminek eddig is benne kellett, hogy legyen, talán csak nem kapott elég teret.

Mindenféle pletykák kezdtek terjedni róla, mert amit a falu elsőre nem ért, azt szájára veszi, alaposan megcsócsálja, alakítja, rágcsál rajta, amíg meg nem unja, vagy amíg egy érdekesebb történés el nem feledteti. Mamiról szívesen és sokat beszéltek, mert a környék legfontosabb, elvárt viselkedési szokását nem vette figyelembe: nem állt le minden sarkon, mindenkivel csevegni, utálta a semmit sem jelentő lotyogást: beszélni akkor kell, ha van mit mondani, volt az elve, de ezt sem mondta nekik, úgy sem értették, csak még jobban utálták volna érte.

Korai özvegységében a szomszédok eleinte védtelennek hitték, támogatták volna, de hárított minden közeledést: neki csak a férje visszahozásával segíthetne bárki, de olyan ember nincsen, tehát hagyják békén gyászolni! Gyászolni? Hogyan gyászolt, hiszen sem feketében nem járt, sem a szombati temetőlátogatás nem lett szokása. Az apjuk örökségét se adta ki két, elérhetetlenül távol élő gyerekének, és egyáltalán, miféle asszony az ilyen, így beszéltek róla, fejcsóválás közben. Soha, semmi rosszat nem tett nekik, lassan mégis eltávolodtak tőle.

A megviccelésére vetemedő suhancok megemlegették az éjszakát, amikor ablaka alá födeles vödörbe zárt macskát raktak: a hátsó ajtón kilopakodva ijesztett rájuk, aztán kiszabadította a megvadult állatot, az meg hálából véres csíkokkal jelölte karját, sebei hetekig gennyedtek, de orvoshoz akkor sem ment. Elszokott az emberektől, férje dolgait rendezgette csendesen, és a maga baja kötötte le egész napját. Mindenkinek köszönt, de kevesen, egyre kevesebben köszöntek vissza, ha halaszthatatlan dolga mégis emberek közé vitte.

A csendes éjszakákban néha elérte a tökéletes, megmagyarázhatatlan boldogság szintjét, a megnevezhetetlen boldogságét, amikor semmi és senki sem hiányzott neki, esetleg csak a halál, hogy mindaz, amit abban a boldog, időtlenné váló pillanatban birtokol, megmaradjon, állandósuljon, ne tűnjön el hirtelen a semmibe. Megfogta, eltűnt, játszott vele a furcsa érzet: élni, halni, nem az számít, és az sem már, hogy nincs kivel megosztani az élményt. Volt, és jó volt, amíg tartott, ha elmúlt, nem foglalkozott vele, ment az idő tovább. Szerette a magányt, és nem az emberekre haragudott, mint ahogy ráfogták utóbb.

Órákig könyökölt a nyitott ablakban, figyelte a neszeket, amiket az éjszaka hordozott magával, a nappali madarak álmos mocorgását, az éjjeli ragadozók karmai között vergődő kölyöknyulak, pockok visítását, sünök vonulást a kerti úton, surrogva jelezte haladásukat az apró kaviccsal beszórt járat. A kisbaglyok éles hangjáról tudta, éppen hol várják a vacsorát, alkonyattól a tökéletes jóllakásig hangoltak, fészkelő helyüket a fenyők alatt árulkodó, megemésztetlen rágcsálócsontok, szőrök árulták el, halk koppanások jelezték, ha egy új köpet érkezett a borostyános aljnövényzet közé. A falu jellegzetes, képeskönyvekben leírt hangjai elérték a kertet, a külvilágtól megóvni hivatott, dús sövény, villanydrótot is meghaladó fák rejtekébe azonban puhán, erőtlenül érkezett minden közösség felől érkező hang, élüket vesztett libagágogások, a távoli, egykori kenderáztató medencéiben rekedt víz békaseregének hangjai, és az utóbbi időkben egyre gyakoribb idegen nyelvű beszéd sem élesztett félelmet benne.

Mami biztosan boszorkány volt, mondogatták a környéken, miután meghalt, és gyanakodva figyelték egymást, hogy halála előtt vajon kire ruházta át titokzatos tudományát. Ellene voltak életében, halála után elviselhetetlenül telepedett rájuk a hiány, egymásban kezdték keresni Mamit, a magányt kedvelő, boszorkánynak tartott, boldogságot sugárzó, és éppen ezért a sok boldogtalan tükrében félelmetesnek tűnő asszonyt.

A házat, aminek kivételesen bezárt ajtóját sok napos halála utána a rendőrök törték rá, sokáig még a tolvajok se merték látogatni: sűrű éjszaka borította, óvta, a kellő gyászidőt érintetlenül vészelte át, csak a huzat mozgatta könnyű tárgyait, foszló függönyöket, elvékonyodásig használt serpenyők lengtek, verték vissza a holdfényt. Az akasztott asszony háza, mondogatták a szomszédok, és a külföldön élő fiúk hiába hirdették minden lapban, sehogyan sem találtak rá vevőt.