2010. január 19., kedd

Magánbeszéd

Barátnőm fölrója, írásaimban nem állok a nők mellé. Feminista irodalmat ad, a nők jogaiért harcoló nők írták. Ha a nők alapvető emberi jogaiért harcolni kell, akkor ott a helyük az alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó férfiaknak is, mondanám, de nem hagyja. Őt hallgatva a benyomásom, hogy nőket védve nőiségét dobja el. Harcias férfi lesz, harsányan beszél, hadonászva győzköd, támad, és igazi nőiségemet kérdőjelezi. Nem állsz ki mellettünk, zárja le, és hiába mondom, hogy olvasson már értve, nő lennék, vagy mi?

Nőíró? Író nő? Az író (majdnem) mindig férfi. Amíg egy író nő tépelődik, hogy nőként van-e joga írni, addig se ír. Van nőíró, akinél nem veri ki a biztosítékot a nyálas, újságírói kérdés (férfi kérdi!): hogyan tudja összehozni gyönge lelkét, érzékeny belső világát a durva valósággal? Ilyent egy írótól (aki férfi) senki se kérdezne.

Férfi és nő jó írópáros, ha nincs szakmai féltékenység, a férfi nem betegszik bele, hogy a mellette élő nő szülésen és otthonteremtésen túl alkot is, és legalább annyira jól, mint ő. Élnek boldogtalanul, míg meghal az egyik. Klasszikus példa: Sylvia Plath versei, naplója, gáztűzhelye, a nő, aki szült, aki írt, aki mielőtt bedugta fejét a sütőbe, megetette kicsi gyerekeit. Miért akart halni? Nincs válasz. Ted Hughes se érthetett mindent. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek Sylvia Plath, Lázárasszony című verséből, nem halálával kapcsolatban, csak a nőre gondolva, aki ír: „Hogy a sebeimet megnézd, ára van,/ Hogy a szívem hallgatod –/ Működik maga.// És ára van, nagyon nagy ára van,/ Hogy belőlem szó jut, érintés/ Vagy vércsepp” A nő ír. Szétfeszítő érzés: ha ír, akkor anyának, feleségnek, lenni lenne jó. Ha feleséget, anyát játszik, akkor írni lenne jó. A nő, ha nem ír, valakinek a valamije. Férjének felesége, gyerekeinek anyja. Írás közben önmagáé. És így vagy úgy, de belehal a szabadságba, amit kizárólag az alkotás nyújthat.

Nem alkotói szabadság, közösségben megélhető szabadság: ha magam választhatok szabályokat, amikkel élek, ha én döntöm el, mihez alkalmazkodom. Díjakat itt nem osztanak, legalábbis nem hagyományos módon: plakett, boríték, fotózás, kötelező interjú. A hiúság másként is jóllakik. Vetek neki, visszaparancsolom az árnyékba, ha elől hagynám, uralni kezdene, szolgájává tenne. Visszajelzésből nincs hiány, a néha szándékosan megalázó dicséreten túl ott van a törődő bíráló, akiről elsőre azt hinni, bánt, közben csak komolyan vesz, mert ugye szórakozásnak sem utolsó, hogy miből lesz a cserebogár.

Hogy író, nem mondtam magara, és magánügy, hogy erről mit gondolok. Legkisebb lányom szerint egy rendes írónak van kiadott könyve, fényképe fakul a magyar teremben, minden meghívást elfogad, és ha kiadók kérik, átadja a kéziratát. Nem teszi hozzá: és megél abból, hogy csak író. Tudja, ilyen ritkán van. Szerinte nem író, hanem anya vagyok. Írok, mindig ezt akartam, de előbb a családnak kellettem. Az élet felénél önmaga is számít már, hogy mit akar, mi dolga még magával az embernek?

Önálló kötetem nincs, lehetett volna, ráér. Tudni fogom, hogy prózáimmal mikor leszek könyvre kész, és mikor éri meg a macerát, ami a kiadással jár. Verses kötetem, Az álarcos belépője lezárt ügy, és azt se bántam volna, ha könyvvé lesz. De kényelmesebb és több olvasót is hoz az internet. Nem menekülés vagy hiányok pótlása az írás. Ha ennyi lenne, inkább valami könnyebbet. Mert visszataszító erényeket is követel: türelem, kitartás, stb.. Simone de Beauvoir is megmondta. És férfias tulajdonságok is kellenek, ami a nőnek néha fárasztó.

A kánon valakik? Valami? Se benne, se kívüle. Díjak, könyvek, elismertség az íratlan kánon, de mögötte egyéni ítélet, kapcsolat, tekintélyelvűség, érdek. Szerencsére a gyarló emberi tényezők ellenére időtálló műnek is jut hely. Nem érdekel ilyen öröklét se, káprázat csak. És van az a kánon, ahol én kellek? Irodalmi előmenetel építése helyett gyerekeket neveltem, és csak magamnak fontos, kívülem senki sem lenne betege, ha nem írnék. De tartozni kell. Néhány íróhoz tartozom, nem azért, mert írók, hanem mert jó emberek. És az olvasókhoz, akikre rácsodálkozom: időt szánnak rám?

Mit ér mindez? Nem tudom.


Nagy Farkas Dudás Erika