2010. január 22., péntek

Madár a célon túl

Az öreg előttem áll a sorban, fején kalap, olyan, amilyent korosztályán kívül senki se hord: hogy egy kalap így nézzen ki, ahhoz legalább ötven évig kell nyüstölni. Köszönök neki. Egyik kezével megemeli a kalapot, másikkal hajába túr, ujjaival komótosan fésülködik. Most már jó lesz, látszik, hogy ezt gondolja, amikor abbahagyta. Legényes a mozdulata. Még mindig sok, de már őszes haja nyakába lóg. Ő is azzal kezdi, amivel gyakran mások is: ismertem az apádat. Kifordított tenyerét nyújtja felém, nem úgy, mint aki kér, de nem is úgy, mint aki adni akar. Mutat valamit? Lelke fehérlik ott.
Már nem is óvatos. Nem bizalmatlan. A gyerek ilyen, amíg nem veri a világ, és az öregember, aki régen túlról él. Miért legyen oktalan ellenszenvvel bárki iránt? Bennem is ledől a fal, amit villámsebesen épít az ember, ha idegennel kerül közelre. Az iroda szűk hely, és ott eleve ingerlékeny, türelmetlen lesz a várakozó. "Mindjárt jövök", írja az ablakon. Várunk. Ismertem az apádat, hallom ismét a hangját.

Nem tudok mit mondani. Nézem az arcát, halványbarna szemeivel keresztülnéz rajtam. Igen, az orrunk hasonló, gondolom, és közben magamat is figyelem a tolóablak - képmásomat csak gyengén kínáló - üvegén. Valahonnét rokonok vagyunk? De a kalapja szokatlanul más. Meg kellene tudnom a történetét. Az embernek ismerős dohányszaga van, bütykös ujjai közé könnyű képzelnem a sárga Drávát, az udvarában biztosan áll egy eperfa, diófa, vagy öreg körte. Naponta veszi az újságot, hatvan éve. Még tudja, hogy mit jelent az, hogy misling, fatty, és a felhős égről is megmondja, hogy mikor, hol látszik az Esthajnal csillag, a Göncölszekeret pedig bármely órában fejből felrajzolná az égre. Tanyája van, amit úgy nevez, ahogyan errefelé szokás: szállás. Azt hiszi, még minden úgy áll, ahogyan negyven éve, akácokkal körülvetten, szürkére meszelt oldalú kúttal és a konyha küszöbéről ellátással a látóhatárig. Én tudom, hogy rom az már, ellopták a tetőfát, a cserepet, mindent, ami mozdítható volt, az akácokat kifűrészelték, az ecetfa hajtásait pedig - ha már elég erősek megtartani a babot, paradicsomot -, újra és újra kibaltázzák. A kútba dögöket dobálnak az arra járók, és mindent befojt a kúszónövényzet. Csend van körülöttünk, csak egy ismeretlen csatornán folyik a beszélgetés: hangos szóval értés nem lehet olyan biztos, mint amilyen biztos ez a módszer.

Megjön a hivatalnoknő, töri a magyart, mondom neki, hogy nem én vagyok az első. Tata, jöjjön, vegye le azt a kalapot, mondja, aztán hozzáteszi, már élesebb hangon, hogy: tatám, vagy tudja mit, inkább tartsa a fején, jobb lesz az nekünk úgy! És fintorog hozzá egyet, cinkosát keresve néz rám közben. Szemem, mint golyó biztos üveg, hárít.

A nő ujja a frissen fölrakatott műkörmökkel óvatosan jár a billentyűzeten. Az öreg felelget, János a rendes neve, mondja, és hogy nem tatája ő senkinek, mert se fia, se unokája nincsen. Kész a nyomtatvány, a nő kicsusszantja a tolóablakon, ismét letatázza, itt írja alá tatám, mondja neki, zöldesen, lilán villanó körmeivel pöcögtet a papíron. János bácsi a megszólításon nem vitatkozik, örül, hogy hamarébb kész, mint számította. A hivatalban amúgy sincs értelme ugrálni, ezt beszéli el legyintése. Szép, hegyes betűkkel aláír, a másolatot pontosan összehajtja, elteszi, megemeli a kalapot, újból túr a haján, elköszön a nőtől, nekem azt mondja még: Isten áldjon, lányom!

Én vagyok a következő. A nő ujjai megint idegesen járnak a pulton, engem vár. Várjon. Nézek az öreg után, szoros a torkom, utána kellene menni, mert ha sokáig habozok, szem elől veszik. Eszembe jut egy mondat a múltból, a tanáccsá nőtt utolsó sóhaj: mindig tudod, hogy mit kell tenned, de ha mégsem teszed meg, rossz ember vagy!

Ráfogom a nőre, aki már hangosan méltatlankodik, ráfogom magamban, hogy az miatt nem megyek az öreg után! A tolóablakhoz fordulok, meghajolva felelgetek a kérdésekre. Magamban mentséget keresek arra, ami mellett akár el is lehetne menni. Nem kell foglalkozni minden aprósággal, ki ér rá az árnyalatokkal vacakolni? Tudom, hogy ha még találnék is mentséget, akkor sem lenne jó az semmire.

Végzek, papírt hajtogatok, táskában turkálok, aprót keresek. Az idő múlik, lassan lesz kerek a pillanat, buborékban hallom a hangokat, a benyitó új ügyfél szavait, aki mintha álomban mondaná, hogy egy teherautó leütött valakit az útról. Kalapja volt-e, kérdezem hirtelen megfordulva, elfúlva a kérdéstől, a hirtelenségtől, de az álmok rémeit meg kell szólítani. Nem, azt hiszem, nem volt kalapja, feleli értetlenül pislogva a férfi, bolondnak vél.

Fényes délelőtt fogad, az irodán kívül alig látni a napfénytől. Ide-oda lépek, mint aki nem tudja, honnan, hová tart. Emberek tolongnak a baleset helyszínén, elindulok feléjük. Az útelválasztó lánc egyik oszlopán, mint célján túlröpült madár, ott a kalap.