2010. január 28., csütörtök

Kora hajnali utak

Megjelent a Vigíliában

A madarak egyek voltak a hangjukkal, minden csupa szín volt, és én még nem tudtam, hogy vagyok. A boldogság nem isteni ígéret volt, és nem kért érte cserébe semmit: adni, kapni ugyanazt jelentette. Nem volt keresés, és nem volt várakozás: találkozás volt csak. Isten ült a tükör előtt, az én pedig az Isten is és a tükör is volt egyszerre. Aztán minden megváltozott.

Álltam a küszöbön, egy lépcsőnyi mélyben a szoba. A sötét, vertfalu ház elfüggönyözött ablaka erősen megszűrte a kinti fényeket, de mögöttem a nyári nap még égette a gang virágait. A konyhából kitett lábosban gőzölgött az étel, töltött paprika volt ebédre, otthonillat volt. A virágcserepek között a méteresre fölrakott falon macska lépkedett a lábos felé. „Sicc!” Megfordultam az éles hangra, szúrt a fény, a sugarak, a virágok zöldje, a muskátlik pirosa egyetlen hanggá lett, s én csak riadtan lestem, rendet kellene rakni valakinek; kinek és hol, még a kérdésekig sem nőttem föl. A szoba sötétje visszarántott a fényből. A rongypokrócon egy alig kivehető doboz, körülötte színes drótok, a homály összemossa a színüket. A villanyt vezették be épp a szüleim, akkor vették a rádiót is. Negyven évesen egy papír kerül a kezembe, az elrakott, megőrzött számla: két éves voltam akkor, a küszöbön ácsorogva, kint és bent között, fény és sötét határán. Se be, se ki nem akaródzott. Voltam én, és volt a küszöb, a ház, a szoba, a drótok és a virágok. A macska, az étel, s a fény, ami a sötéttel állt szemben. Valami ellenében lenni, csakis úgy. Mi volt a boldogság? Az első fölismerés: a fénnyel nem bír el a sötét. Egészen kevés is elég ahhoz, hogy a sötét hátraszoruljon. Érthetetlenül inkább szomorú lettem ettől, mint boldog. Nem tudtam elmondani, nem ismertem hozzá a szavakat. Láthatatlan falak voltak a nem ismert szavaim. Később másból épült fal körém, hol ebből, hol abból, de fal nélkül soha se voltam.

Május vége, valamitől mégis őszi hónapra emlékszem. A háttér zöld fái, a magasan kéklő égbolt, már tudom, hogy a kerten túl ott a folyó, és a másik utcára jutok, ha a hídon átmegyek. A kert felől, a folyó felől jön anyám, döcög, kötényes hasában cipel valamit. Tök van a szoknyája alatt, mondják nevetve a nagyobb gyerekek. Már tudom, ettől a képtől lett ősszé a május, akkor már ismertem az ősz hatalmas terméseit, amikre ráültem, fölmásztam, kerti törpe, kinevettek, még alig értem föl a disznótök tetejéig.

A kátránypapíros szobában ácsorogtam, hangok voltak körülöttem, sikoltás, sürgető szavak. Vér- és tejszag. Megjött az öcsém. Később a sarokban, az ajtó mögött ültem a sámlin, senki sem figyelt rám, csak ne legyek útban, az volt a fontos. Sajnáltam, hogy megszületett, miért nem maradt ott, ahol eddig volt? Mégis jó volt egy szobában lenni vele, meghúztam magamat, belesimultam a zsongásba, éreztem felőle, amire még én is emlékeztem kicsit, de azt is éreztem, halványul, tűnik, hiába szagolok a levegőbe, s hunyom be a szemem, gyorsan veszik, áthatja az emberszag, a tej és a vér. Mit keressek még, ugyanolyan fakó lett minden, mint előtte volt. Kimentem a kertbe, le a folyóhoz, meg akartam halni. Akkor jutott eszembe először, hogy a halálban találom meg azt az elvesztettet. Nem, nem eszembe jutott, csak éreztem valamit, fojtogatott a megoldás ígérete.

Túlságosan kíváncsi voltam, mi jöhet még? Éjszaka a nyitott szoba ablakán át behallatszott, amikor apám későn érkezve, gyors léptekkel vágtat át a hídon. Bebújtam a paplan alá, dübörgő óriás közeledett a hatalmas, fekete gumicsizmájában, cementnyomok maradtak utána, új házak szaga, betonkerítések, falak szürkéje, távoli épületek magaslottak fölém. Ha szerencsém volt, még időben eljött a teljes sötét, beburkolt, elaludtam, és nem hallottam a bevágódó ajtót, ahogy a falnak csapódik, és a kilincs nyomot hagy a meszelésen, lefordul egy darab, tapaszthatom újra!, éles és durva szavak, csattogás, később ütemes, hol némuló, hol erősödő neszek az ágyuk felől.

A halál a folyó mélyén van, keskeny a híd fölötte, vigyázz, bele ne ess! A kertkaput zárták, de a meglazult lécekkel már senki sem törődött, akkor mozdítottam el őket, amikor kedvem tartotta, szépen kifértem közöttük. Veszély és gyönyör, bűn és szabadság egymásba keveredett. Tanulni kellett a kitaszítottságot. Alkalmazkodni, élő dolga ez, ha túlélni szeretne. A víz vonzott, és féltem tőle. Tündérek laknak benne, mesélte öregapám, ő volt az, aki a tündéreket gonosznak tanította velem. Láncos bottal a kezében ült a japánakác vastag törzsének dőlve, pálinkásüveg bukott ki a kabátja zsebéből, várta a vásárosokat, mert olcsóbban kínálták az árujukat, s az övé senkinek sem kellett. Délben hiába hívtuk ebédelni, egykor még mindig várt a fák alatt, két órára már ájult részegen feküdt az árokban. A folyó tündérei táncoltak körülötte, én láttam őket. Kinevettek a fölnőttek.

Ma is hallom a tolózár csattanását, amikor kora hajnali álmomra nyílik a kapu. Kigördül velünk a kocsi az útra, én a zsákokon, előttem öregapámék ülnek, görbülnek a bakon. A ló biztatás nélkül is tudja, merre induljon. Komótosan ballagó kaszást kerülünk el, nem akar fölülni hozzánk, invitált már más is, mondja, és csavar egy cigarettát, mint most az ujjam, olyan vastagot. Éles pökkenéssel szabadul a szájába kerülő dohányszálaktól, tenyérnyi öngyújtóval varázsol lángot, keskenyre beszívott szájjal izzítja a parazsat, és végül mélyről jövő lendülettel fújja közénk az első szippantás füstjét. Biccent, s hüvelyujjával alig érintve kalapja szélét, jelzi, induljunk tovább, Isten hírével. Engedelmesen újból alánk moccan az út, senki sem tart arra, amerre mi megyünk, és senki sincs ott, ahova érkezünk. Az útiránynak háttal ülve sokáig követtem, ahogy elmarad. Évekre rá mégis utolért. Még hajnal volt, amikor kopogtatott, és kérés nélkül elvitt tőlem mindent.