2010. január 24., vasárnap

Hajnali sütés

Az elmúlt hónapok kitartó forrósága után lehűlt a levegő, és több napon keresztül őszillatú eső áztatta a falut. Néha megcsendesedett, egy-két órára elállt, de a borulás továbbra is a völgy házai fölött maradt, és azokon túlterjedve a mezőre, a dombokra dőlt. Nehéz, komor testével olyan ráérősen hevert, mintha tavaszig el sem akarna mozdulni onnét.
A konyhák kéményei sűrű füstöt eregettek, elárasztva a környéket a nedvesen égő csutka szagával, ami észrevétlenül meleg otthonra és összebújásra vágyással oltotta be a nyár tüzét megunt férfiakat és nőket. Péntek lévén palacsintasütésről árulkodó illat, vagy a krumplis tésztához pörkölődő hagyma illata szökött ki a résnyire nyitott ablakokon, amitől a hazafelé tartók szaporábbra vették a lépést: óra híján is sejteni lehetett, hogy hamarosan itt az ebédidő.
Az a hirtelen jött, hétnyi esős nap elbúcsúztatta a nyarat, és az addig csak a megnyúló árnyékokban, tompuló színekben tetten ért, lappangó ősz most egy hosszúköpenyes, öreg katona alakjában ácsorgott mindenütt, ahol fák voltak, bokrok, későn nyíló virágok, és különösen a temetők, a templomkert üres padjainak közelében. Gyümölcshordó kosaraikkal a parókiára tartó asszonyok megtorpantak, riadt szemmel néztek a fák közé, hátuk mögé is tekingettek, de senkit sem láttak sehol. Nem látták a borízű árnyat, amint riadásuk láttán elégedettséget érzett, és biztos volt benne, hogy mindegyikük az övé lesz, csak türelem és idő kérdése az egész.
A matt-feketére festett, angyalait kályhacsőezüsttel bevont gyászkocsi a nyomában ballagó gyászolókkal egyre többször haladt át a falun. Az emberek csendesen beszélgettek, de egy-egy elszabaduló nevetés is hallatszott, ami után a megrovó tekintetekkel lepisszentett, piruló tettes maga sem értette, mi késztette az oda nem illő viselkedésre. Talán csak nem az, hogy ő még él, a gyászkocsi néma és mozdulatlan utasának ellenében?
A kocsi elé fogott gebe lovakat ősszel már nem kellett külön jártatni, mint a gyásztalan napokon volt szükséges, hogy éjszakai dobogásukkal ne idegesítsék a temetkezési vállalkozó várandós feleségét, aki álmatlan óráiban mindig Krúdyt olvasott. A temetkezési vállalkozó fészerében volt egy fekete autó is, de hiába, mert a falusiak makacsul ragaszkodtak a hagyományos, cifrakocsis temetéshez. Az autó fényes-feketén várt, az elején nikkelezett angyal tárta ki szárnyát a remélt suhanásnak. Hamarosan eljött az ő ideje is, mert volt valaki a faluból, aki előre megegyezett a temetkezési vállalkozóval, hogy ha meghal, őt az autó vigye a temetőbe, ne a gyászkocsi. Eleget szagoltam életemben a lófingot, mondta magyarázatképpen, autóban még egyszer sem ültem.
*
A hetven év körüli férfi korán reggel, mindjárt etetés után indult el a kenyérért. Az eső kicsivel előbb megcsendesedett, ezért úgy látta jónak, gyaloglás helyett biciklivel megy, hogy gyorsabban megforduljon. Gumicsizmát húzott. Mert soha sem lehet tudni előre, mi vár útközben, dünnyögte vissza a feleségének, amikor az a kaput kinyitva rákérdezett a gumicsizmára. Az öregember azt is hozzátette a válaszához, hogy mit kísérgetsz, mama, ki tudok én menni magam is! Felesége, mint mindig, ha az ura ment valahova, kinyitotta előtte, becsukta utána a kaput. Ez így volt szokásban közöttük. Az elmúlt negyvenhárom év alatt, ha otthon volt, minden egyes alkalommal kikísérte az urát. Az öregember részéről a tiltakozás is a rituálé része volt, meghitt viszonyuk jele. Különösen ellágyult pillanataiban átfogta a felesége vállát, és azt mondta: mamám, én előbb halok meg, mint te, hogy azon a kapun is te kísérj ki engem! Bolond lyukból bolond szél fúj, felelte rá a felesége, és visszaigazította a kendője alól kiszabadult hajfürtöt, hogy az ura meg ne lássa az elfátyolosuló szemét.
A pék felé lassan karikázva haladt, a téglajárdákon nem volt gondja, csak amikor a földes úton akart átmenni, akkor lépett le a járművéről, és vette vállra azt. Térdig érő gumicsizmájával bátran belegyalogolt a hatalmas sártengerbe. Akárha egy folyó iszapos medrén keresztül került volna át a túlsó partra, olyan érzése volt, és amikor lerakta a kerékpárt a járdára, még vissza is nézet, hogy mit hagyott maga mögött. Ennyi eső! Elcsodálkozott. Fölnézett a szürke égre, annyira lent voltak a felhők, hogy ha kicsit erőlködik, eléri őket. Örült, hogy a mamát nem hagyta ilyen csatakos időben mászkálni, még megfázna, ebben a korban vigyázni kell, jön egy könnyűnek látszó betegség, és aztán annyi. Szemerkélni kezdett, jól a fejére nyomta a kalapot, és szaporábbra vette a pedáltekerést.
Azokban az években a pékhez hajnalban jártak az emberek, de legalábbis a korareggeli órákban. Megszólták volna a lusta asszonyt, ha belehaladva a délelőttbe jut eszébe a mindennapiért indulni, de olyankor a pékhez hiába is ment volna, ott a kései kuncsaftot az üres polcok, az alvó pék, és az annak álmát örökké morgással vigyázó, a faoszlopos gangon lisztet söprögető felesége várta.
Amikor a helyi boltos gyári kenyeret árult, azt is korán vásárolták, a hatvandekás fehér, vagy félbarna vekniket. Eleinte érdekes volt az új módi, sokan átpártoltak, de a legtöbbje hamarosan ismét a pék kétkilós cipóit vette, hetente kétszer, esetleg háromszor, attól függően, hogy mekkora volt a család. A pék kilós cipóit, veknijeit inkább csak az egyedül élők vitték, és azok a ritkák, akik naponta frisset kívántak. A boltos kevés kenyeret rendelt, hogy ne maradjon a nyakán. Egy darabig a kivételezetteknek fölírta, és a részükre megtartotta akár estig is, de csak a baja gyűlt vele. Hamarosan fölmondta az efféle kedveskedést, és aki nyitáskor megjelent, vihette, a késeieknek pedig, mint a péknél, nála sem volt szerencséjük.
Az öregember időben érkezett, a második sütést akkor lapátolta ki a melegtől piros arcú segéd. Lent állt a három lépcsőnyi mélyben, a kemence szájába betolta a falapátot, kihúzta a kenyérrel, a kenyeret megvizezte a tollseprűvel, sercegés hallatszott, sűrű, fehér gőz szállt a magasba, pattogott a kenyérhéj. A pék felesége a forróságuk miatt kapkodva rakta a polcokra őket, és kiszolgálta a vevőket is. A pék ilyenkor már egy ajtóval arrébb, hangos horkolással aludt.
A kenyeres polccal szemben a fölhalmozott liszteszsákok fehérlettek, meleg volt bent, pára, fehérség, és a kenyerek halványsárgától sötétbarnáig terjedő színei. A vevők másféle színeket, szagokat hoztak a helyiségbe esőáztatta kabátjaikkal, istállót járt bekecseikben, de tartósan mégsem tudták elnyomni a pékség jellegzetes, mindent átható, fogékony gyerekek szívében egy életre megmaradó kenyér-varázsát.
Az öregemberen, a segéden és a péknén kívül más nem volt a pékségben, így régi szokásához híven az öregember mielőtt a szatyorba igazította volna a gőzölgő veknit, udvarolt a mindig fess péknének. A pékné is régi szokásához híven legyintett, menjen, maga vén bolond, megmondom az uramnak, tette hozzá, mint előtte is minden alkalommal, aztán letörölte a kenyeres pultot, és várta a következő vásárlót.
Az öregember a péktől elmenet arra gondolt, ilyen borús reggelen jót tenne, ha fölhajtana egy korty pálinkát. Igazán csak egy kortyot, hiszen a mamának megígérte. Mit is…, hogy mit ígért meg, azt nem tudta pontosan visszagondolni. Eh, nem számít, csak egy pohárkával inna! Egészen a közeli zugkocsmáig tépelődött, hogy ma mégsem kellene az a pálinka, ébredéskor furcsán érezte magát, és az orvos is megmondta, hogy ne igyon már annyit. Mennyit… csak egyet, és kész! Tócsánként változtatta elhatározását, hol a pálinka mellett döntött, hol elvetette. Végül az időjárásnak köszönve a pálinkaivásra szavazott: az addig is lógó lábú eső ismét rákezdte, és ő éppen akkor ért annak az özvegy kocsmárosnénak a háza elé, akinél mindig olcsón lehetett italt kapni. Még megázna a kenyér, gondolta, mintha a feleségének érvelne, ezért itt most megállunk! Bement, fölvitte a gangra a biciklit a kenyeresszatyorral együtt, hogy ne ázzon se a jármű, se a kenyér.
Egy gyorsan fölhajtott pálinkával indított, illatos körtepálinkával, és elégedetten állapította meg, szem cukor sincs benne, no, de ha van is valamennyi, esetleg csak annyi, amennyi igazán szükséges! Csak még egyet, és aztán még egy ráadást! Így kezdődött, ezeket még állva hajtotta föl, sáros csizmáival a kátránypapíros ajtóküszöbön toporogva.
Üljön már le, útban van, mordult rá az özvegy, és olyan határozottan mondta, hogy az öregember azonnal engedelmeskedett neki, bár már indulófélben volt. Ejnye, no, csak még egyet adjon, és leült az ajtóhoz legközelebbi hokedlira. Akkor már levette a kalapját is, rárakta a zsákra, amiben az özvegy, eső előtt fölszedett, kevés krumplija volt. Csöpögő csizmája alá kapott néhány lapnyi újságot.
Három órával később még mindig a kopott viaszosvászonnal leterített asztalnál görnyedt, a hozzá hasonló vendégeknek kikészített rozoga alkotmányon, a hokedlin, amit néhány rádobott üres zsák tett kényelmesebbé. Az asztalon egy üvegvázában sokszínű őszirózsacsokor próbálta vidámítani a rosszul megvilágított, alacsony konyhát. Reménytelenül, mert az abroszon kallódó dolgok nem hagyták érvényesülni a vázában is sokáig pompázó virágot. Van itt még körösztöletlen cigánygyerek is, mentegetőzött néha az özvegy, de soha se pakolt el semmit, inkább naponta szaporította őket. A váza tövében képeslapok, fásli, kávészacskók, varródoboz, kukoricafosztó, régi számlakönyvek a kocsmai időkből, üres gyufásdobozok, kivágott apróhirdetések, ezüst, de az idők folyamán megfeketedett hamutartó hevert, és még számtalan, nevesincs kacatra szállt a por, amit aztán levakarhatatlan kosszá tartósított az örökké füstös konyha zsíros párája.
Az elsőre kitöltött ital a jobbféléből való volt, és csak a későbbiek változtak át egyre silányabbakká. A részegedés mértékével párhuzamosan romlott az ital minősége is. A zugkocsma tulajdonosnője szerint ez teljesen rendben való, mert a tizediknél a kuncsaftnak már mindegy, hogy a jó, vagy a rossz pálinkától lesz részegebb, de az ő zsebének nem. A délelőttben, amíg ő főzött és pakolászott, az öregember alaposan eláztatta magát.
Bütykös, repedezett ujjaival fogta két kézre a poharat, szája sarkában az ujjnyi vastagra csavart cigaretta parázslott, néha nagyot lobbant a rosszul sodrott papír, és szürke foszlányai lassú lebegéssel az asztalra, nedves nadrágjára, vagy a linóleumra hulltak. Ráérősen iszogatott, elfeledkezve magáról, az eresz alá föltolt biciklin régen elhűlt kenyérről, és arról, hogy otthon várják. Másik kuncsaft nem nyitott be, akivel beszélgethetett volna, így az özvegyet tartotta szóval, vagy nagyokat hallgatott.
A néhai kocsmáros testes özvegye úgy nézett ki, mint aki figyel minden mondatra, de valójában csak azt hallotta meg, ha még egy pálinkát kért tőle. Olyankor félbehagyott ételkeverést, tűzrakást, és töltötte az újabb adagot. A pénzt előbb elrakta a kredenc üveges részében díszlő pöttyös bögrébe, visszahúzta elé az üveget, ami mögött fölső részével néhány fénykép görbült a poharak, az öreg bőrbuksza, a porcelánszarvasok, mókusok, angyalok és a borszagú parafa dugók, rádiószámlák halma felé. Megnyálazott mutatóujjával ledörgölt egy maszatfoltot az üvegről, amibe szőlőfürtök és almák voltak maratva, és csak aztán tért vissza pillanatnyi elégedettségét élvezve a dolgához.
Erősen dél felé járt. Az özvegy ebédje régen megfőtt, paprikás krumpli volt nokedlivel, és paradicsomot, paprikát szeletelt föl mellé salátának. Fölsöprött, elrakodott, megpucolta a réz függönytartót is a nagyszobából. Hallgatta a csatorna muzsikáját kicsit, nézte a szakadatlanul zuhogó esőt, abból az ablakból belátta az egész utcát. Nem járt kint egy lélek sem, mintha kihalt volna a falu. Egész délelőtt nem is akadt másik kuncsaftja az öregemberen kívül. Unta már. Igaz, sokszor vette ki miatta az üvegből a dugót, hogy töltsön a poharába, sokszor rakott aprót a pénzes bögrébe, de ha már egész délelőtt nem mehetett sehova, legalább többen jöttek volna, mert több ember több bevétel.
Az özvegy a konyhában már az ősz szelét érző, és ettől ajtónyitogatáskor csapatostul beszökő legyeket is agyoncsapta a bodzabot hasított végébe szorított fekete gumidarabbal, a kialudt tűz pernyéjét is kivitte, hogy másnap reggel arra ne legyen gondja, de az öregember még mindig nem akart elindulni. Egyre türelmetlenebbül, gorombábban válaszolgatott ostoba kérdéseire, azok közül is csak minden tizedikre. Elvesztette türelmét, rákiáltott: részeg már, induljon haza, biztosan várja az asszony! Pénze se maradt, ő nem ad hitelbe, ezt tudja mindenki, aki hozzá jár, ne is könyörögjön itt! Hallja?! Induljon már!
Hiába kiáltozott, az öreg nem mozdult, előbb csak könyökölt, tenyerével a fejét támasztva, aztán kicsúszott a keze alóla, és elnyúlt az asztalon. Fölső testével ráborult az abroszra, böffentett, nyál folyt a szája sarkán. Kinyújtott karja beletúrt az asztal lomjaiba, fölborult az őszirózsás váza, a sok kacatra és alájuk is folyt a poshadt vízből, aztán le, a sáros linóleumra.
Az özvegy ezt nem tűrhette tovább, hóna alá nyúlt az öregembernek, hatalmas hévvel fölrántotta a hokedliről, ami csattanva borult föl utánuk. A könyökével kinyitott ajtón cibálta kifelé, hol tolta, hol húzta a gangon, botladozott vele a lépcsőkön az udvarig, a részegember vézna teste nehéz lett, mint az ázott zsák búza. Mialatt a kapun kívülre tuszkolta, csitítani is kellett: a zuhogó eső, a konyha áporodottsága utáni friss levegő fölélénkítette, és torkaszakadtából énekelte, hogy akácos út, ha végig megyek rajta én. Az özvegy töredék időre ellágyult, ez volt az apja nótája, de hamar megrázta magát, és mivel senkit sem látott az utcán, még vagy hatháznyit húzta hátrálva, és csak aztán engedte le az út mellé, az árokpartra. Gyorsan visszafordult, hogy a biciklitől is megszabaduljon. Az öregen túl néhány méterre dobta le a járda mellé, a kenyeres táskával együtt. Akkor jutott eszébe a kalap, hiszen az öregnek az is volt! Még egyet fordult. Csuromvizes lett, az esőtől is és az izzadástól is átázott. Kendője kibomlott, nyakába csúszott. Tarjagos arcában, mint a kígyók, tekeregtek csapzott, ősz tincsei. Elhízott testének jókora erőfeszítésébe került a fölhajtás, fényesre ázott klott ruhája lobogott, csattogott, tapadt a lábához, ahogyan nyögve, szuszogva trappolt haza, hogy mielőbb beránthassa maga után a kaput. Kétszer is ráhajtotta a zárjában a kulcsot. Ebédelt, aztán egészen estig aludt.
Az öregember egyedül maradva már nem énekelt. Fölállt, botladozva elindult, de néhány lépés után összecsuklott. Aztán óvatosan tápászkodni kezdett, négykézlábra állt, de szétcsúszó kezei miatt vissza, arccal előre, újra a sárba zuhant, és nem mozdult egy ideig. Mintha soha se akarna vége lenni, erre gondolt, aztán semmire, szélesre tárult előtte egy addig nem látott, ismeretlen világra nyíló kapu.
*
Pontosan dél volt, amikor az eső váratlanul elállt, de csak a falu fölött szakadozott föl a borulás. Mintha maga is megunta volna saját kitartását, résnyire elvonta függönyét a nap elől. Olyan lett minden, mint a legszebb nyárról álmodás! Sűrű, sárga, meleg fény hullott a falura, amitől ott azonnal szürkésfehér, könnyű párafelhők éledtek a kátyúk, pocsolyák, teli árkok fölött, és mint festményeken az angyalok, elindultak a nap felé. A konyhai kémények füstje eltűnt a fényességben, de az is lehet, a rakott tűzhelyekben rég elparázslott az utolsó csutka is, mert készen volt az ebéd. Az ősz hűvösét megkergette az utolsó tartalékait kétségbeesetten mozgósító nyár, az ősz meghátrált, de vigyorán látszott, hamarosan visszatér, és akkortól hiába a nap heveskedése, kevés lesz az ereje a győzéshez. Az ősz gazdag öléből kárpótlásul érett szőlőfürtöket ígért a dombok lankáira, miközben szabadon és messzire szállhatnak majd az idei, múló nyár fiókái.
*
Az öregember az út és a járda közötti latyakban feküdt, tagjai széthányva, mintha egyiknek köze nem lett volna a másikhoz. Az erős napfényre remegés futott át rajta, sáros arca torz grimaszba rándult, szeméből a gondtalan részegek mámoros nézése helyett halálfélelem ködölt. Már a kapuból fordult vissza. A verőfénytől pislákolni kezdett a maradék életösztöne, elnyomva a belülről terjedő feketeséget, mocorgott, tapogatózott maga körül, nem tudta, hogy hol van. Oldalra fordult, egyik karjára támaszkodva a másikat tétován fölfelé nyújtotta. Szája panaszosra húzódott az embertől, Istentől való cserbenhagyás miatt, szólni akart, de félúton nyögésbe váltott, majd öklendezésbe, és a következő pillanatokban cefreszagú mocsok ömlött belőle. Mintha örvény húzta volna le, visszazuhant a gőzölgő sárba. A vergődéstől kabátja és nadrágja zsebéből kiszóródtak a tárgyak: bicska, tózni, gyújtó, szemzőkés, háncsdarabok, permetezőszelepek, és a dohányvágó alkatrésze, amit több napja elhozott a kovácstól, de elfelejtett otthon kirakni. Ágba kapaszkodó madárkaromhoz hasonló kezével kaparászott feléjük, némelyiket közelebb húzta magához, de megfogni nem tudta egyiket sem, ujjai között csak kitépett gazzal, fűvel összeragadt sár volt. Szeme a téglajárda szegélyén billegő, agyonhordott kalapjára tévedt. A kalapon túl, a sarok felől egy asszony közeledett. A felesége volt az. Jaj, a kenyér, a kenyér! Biztosan a kenyérért jön, jutott eszébe az öregembernek, hogy bűnös. Az öregasszony előbb az út mellé lökött biciklihez ért, lehajolt, fölemelte a szatyorból kifordult, elázott, megdagadt veknit, szájához emelte volna, hogy megcsókolja, de félúton szétmállott a kenyér, és foszlott darabjai visszahullottak a sárba.


Nagy Farkas Dudás Erika