2010. január 21., csütörtök

Fekete ünnep


Az ünnep másnapján a nagy fehérségben egyedül gyalogoltam az utcán. A járdákról letúrt hó fej fölé ért, alagútszerű járatok vittek az utca egyik feléről a másikra. Annamária nénihez igyekeztem egy könyvvel és süteménnyel. Apám küldte a könyvet és az anyámmal csomagoltatott süteményt is. Késő délután volt.

- Karácsony másnapján már a kutyának sem kell - morogta anyám, de azért jól megpakolta a tálcát. Utálta apám nagyságáit, szidta őket a könyveikkel együtt.
- És különben se a gyereket zavarja, menjen el maga, ha olyan fontos! - lökte apám elé a becsomagolt süteményt.

Apám ráhagyta, óvatosan a kosárba helyezte a tálcát, nekem azt mondta, hogy ne siessek el Annamáriától, beszélgessek vele kicsit.
- Majd megtudod, ha te is öreg leszel - tette hozzá.
Addig a napig én azt sem tudtam, hogy milyen gyereknek lenni. Azt hittem, ami van, az öröktől fogva van, és úgy is marad mindörökre, és hogy a dolgok egyformák öregek és gyerekek számára is.

Annamária néni a piacra néző ablakban ült. Hiába integettem neki, ő messzire, a már lement téli nap helyére nézett, nem láthatott. Alaposan megrángattam a csöngő rézgombját, még az utcára is kihallatszott a csöngés. Meghallotta végre.

- Mit tetszik, te lány? - kérdezett ki az ablakon, és amikor kihajolt, egy fekete virág nyílt ki a havas utca felett.

- A Dudás Rudi lánya vagyok - mondtam ki a varázsszót, erre ő visszahúzódott, jó sokára beengedett. Előttem ment a végtelen hosszúnak tűnő folyosón, lebegett a homályban. Valóság volt az, nem a kinti fény utáni káprázat: angyalokat láttam körülötte, és ő olyan volt velük, mint a túlvilágról egy idevetített lélek. Fekete csipkesálja úszott utána. Azon a télen éppen a Jókai-regények világában álmodoztam, akár onnét is lehetett volna valamelyik elképzelt főszereplő.

Miért beszéltem volna eddig ezekről a dolgokról? És kinek? Ki hiszi el azt, amit a gyerek mond? Meg se hallgattak volna. A fekete csipkesálban ennyi idő után azért már nem vagyok olyan biztos. De abban az időben minden öregasszony feketében járt. Mindig gyászoltak valakit, és a gyerekek elől takarták el vele a halált, amihez ők már olyan közel voltak. Annamária néni is feketébe öltözött. Az öreg doktor, a férje volt az utolsó hozzátartozója, annak az évnek szeptemberében hagyta magára. Annamária néniről, ha nem hallotta, úgy beszéltek a falusiak, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlen nagyságával, hogyan éli túl a telet?

A karácsonyára úgy látszik, csak apám gondolt, és ő is csak másnap. Mert éppen akkora olvasta el a kölcsönregényt?

A házban nem találtam a karácsonyt.

Nappal az örökké zárt ablakok zsaluin kevés fény juthatott be, a bútorok elnyelték azt a keveset is. Sötétbársony terítők, fekete bőrszékek, maguktól nyekergő bőrfotelek látszottak a folyosóról nyíló szobákban. A folyosón orvosi könyvekkel teli üvegszekrények álltak, ahogy elmentünk mellettük, megzörrent bennük az üveg. Néha a padló reccsent lépteim alatt. Annamária néni a piacra néző szobába vezetett. Átvette a süteményt, megköszönte, a könyvet visszarakta a helyére, és elővette a sorból a következő regényt, hogy azt vigyem el az apámnak. Hellyel kínált, és az anyám süteményével. Kevés szava volt hozzám. Apám utasítása járt az eszemben, hogy beszélgetnem kellene vele. De én mit mondjak neki? Annamária néni nem segített a társalgásban, biztosan nem értett a gyerekek nyelvén.
- Fáradt vagyok - mondta.

Nagyon fáradtnak látszott. Visszaült az ablakhoz, mintha én ott se lennék, hátradőlt a széken. Az egyik kezét ölébe ejtette, a másikat leengedte. Az ujján fekete köves gyűrű volt, arany foglalatban. Hallgattunk. Nézelődtem. A szoba kevés látnivalóját hamar bejártam a szememmel. Az asztalon egy pohárból suta karácsonyfaág lógott. Beleszagoltam a levegőbe, de csak dohot éreztem az ünnep helyett. Feszengtem a fotel szélén. Aztán kalimpáltam a lábammal kicsit.

Sóhajtoztam később. És közben kíváncsi voltam valamire: ugyan mit tudok meg, ha én is öreg leszek? És ha Annamáriától megkérdezném? De hogyan merjem megkérdezni?

Továbbra is hallgattunk, én a kezét néztem, a gyűrűjét. A kő vonzotta a gondolataimat. Mélyéből hívott valami.

Az utca felől közeledett az este, menni kellene már, véltem. Apám miatt még nem indultam haza, de a homályos folyosón Annamária nélkül ki se találtam volna. Egyre jobban sötétedett, és a sarkokból egymás után hatalmas félelemkígyók kúsztak felém, fölálltam volna, hogy elfussak, de a rémület mozdulni sem hagyott. Mintha sóhaj hallatszott volna az ablak felől, ettől végre megtört rajtam a félelem hatalma. Odamentem Annamária nénihez, egészen közelre.
- Hát te még itt vagy? - kérdezte - Biztosan várnak otthon, kitalálsz, menj hamar! - tette még hozzá.

De én már nem akartam menni, látni akartam azt, amit ő lát az ablakból. Az ő szemével nézni a kinti világra, a Holdra, az üres piactérre, az elsöpört járdára a ház előtt…

… a járdára, ahol anyám kiáltozott, hadonászásától lobogó sötét köpenyében átkozta azt a vén bolondot – Annamáriát -, aki nem éri föl ésszel, hogy hazaküldje már azt az ostoba gyereket – engem -, és akinek közben az apját is szidta.

Apám is ott állt, másokkal a kapuban. Körülöttünk fölerősödött a fény, és a gyűrű aranyán megcsillanva megsokszorozta a fekete kő erejét.

Megfogtam Annamária néni kezét, hogy a maradék félelem is elmúljon belőlem. A fekete kő azt is magába szippantotta, és azután engem is, a szobát is, a piacteret, árnyékukkal együtt a házakat, a Holdat. Annamária néni kezét szorítottam egyre, de ő még mindig nem szorított vissza.

Haragudtam: se nem szól, se nem jelez? Bolond lenne minden öreg? Hát nem érti, hogy sietni kell?

Csöngettek, vadul rángatta valaki a rézgombot.

Annamária néni keze végre visszaszorított, ettől a levegőbe emelkedtünk, fölröpültünk mindketten a gyűrűbe nyelt falu fölé, lehagyva a többieket, egy szempillantás alatt mindenkit. Ujjongtam magamban, végre itt van az Ünnep, Annamária néni ünnepe, hát még is jár neki! Boldogan szálltam volna vele tovább, de ő, mint aki megbánta, hogy elvitt, félútról visszaparancsolt, mert apám várja a könyvet, és különben is
- Nem adják azt ilyen könnyen, te gyerek!
Elengedte a kezemet.

A szobában fény gyúlt, visszazuhantam. Anyám, apám, idegenek tódultak be. Anyám nagyon kiabált, de Annamáriát látván torkán akadt a szó. Mindenki elhallgatott, és a fekete székben ülő asszonyt nézték. Azt mondták, hogy Annamária néni halott. Magyarázták volna, hogy megértsem, de éppen ők nem értenek az egészből semmit.

Apám azon az éjszakán nem aludt otthon, anyám idegességében fölborította a karácsonyfát, szétpattant az összes üveggömbünk. Az éjszakai lélekharang a maradék karácsonyt is elűzte a faluból.

Annamária néni ünnepével nem bírtak el a harangok se, több napig ott lebegett a falu fölött.