2010. január 30., szombat

Alkalmi vétel

Megjelent a Kilátóban (Magyar Szó), a Majtényi Mihály novellapályázat II. díját nyerte el 2004 őszén.


Árulta az olcsó, izzadság elleni szereket, illatosítókat rúzzsal párosítva, szappanokat ötös csomagolásban, lányoknak és asszonyoknak való dolgokat a nehéz napokra. Árult mindent, amin keresni lehetett, de árult volna akkor is, ha semmi haszna nem lett volna az egészből. A magányt próbálta kijátszani azzal, hogy a piac zsibogásával vette körül magát. Néha valamelyik kofától kapott kávét, a forró lé megnyomorította a műanyagpoharat, fájásig tartotta kezében, és csak akkor tette le, amikor már elviselhetetlen volt a forróság ujjai hegyén. Néha ő is fizetett valamit másoknak, leginkább kapucsínót a nőnek, aki mellette árult, és akinek ugyanúgy a magány volt társa, mint neki.

A beszerzés, a piacozás gyakori utazással járt, de nem a megtett út mennyisége fárasztotta, inkább az emberek közelsége merítette ki. Ritkán akadt érdekes útitársa, leginkább hozzá hasonló kofák ültek mellé, akiknek beszéde kizárólag az árú körül forgott, hogy mit lehet és hol venni olcsón, min lehet a legtöbbet keresni, a vámosokról cserélték ki értesüléseiket, az áfázásról vitatkoztak, családosok a gyerekekről, az otthon henyélő, vagy épp ellenkezőleg, magát halálra dolgozó férjükről mondtak történeteket. Ismeri a piacozókat, úgy érezte, hogy jobban, mint saját magát, éppen ezért nem szívesen elegyedett beszédbe velük. Ritkán láttak benne az áruson kívül valaki mást is, utólag derült ki, hogy kofaként kezelték akkor is, amikor ő ezt elsőre nem is vette észre.

Miféle ember az, aki csak kér a másiktól, és cserébe nem ad magából semmit, két vásárló közötti szünetben gondolkodott ezen, és a szenttamási férfira emlékezett, akivel a piacon ismerkedett meg, és akinek gondolkodás nélkül a mindig keze ügyében lévő, már-már babonából hordott pénzérméit adta át, szívbéli ajándékul. Három kis érme volt piros pertlivel egybefűzve. Hogy soha se fogyjon ki a pénztárcája, mondta régen az a valaki, akitől ő kapta. A férfinek talán valóban a pénz kifogyhatatlansága volt a lényeg, ő azonban a saját elvárásaihoz alakította az ajándékot. Az érméket szeretettel hordta magával, és amikor kértek tőle, a legkedvesebbet adta. Azt gondolta, hogy jó helyre kerül, mégis eltűnt a férfi, és a csereajándékot is elfelejtette. Az is lehet, szándékosan vált köddé, mert megijedt a kofától, fölmérte az adás súlyát, és veszélyét is az elfogadásnak. Mindig ilyen férfiakkal találkozott, akik keresni akartak a bolton, ha előre megneszelte, leárazott árut varrt a nyakukba. Ki a ravaszabb, gyakran csak erre ment ki a birok.

Az a másik Kecskeméten ült mellé, és a szabadkai átszálláskor ismét egymáshoz csapódtak. Több óráig tartó közös útjuk utolsó szakaszában derült ki a férfiról, hogy nem olcsó szalámival, margarinnal, vagy kínai holmival kereskedik, de hogy egészen mást árul és vásárol, az már csak a kofa otthonában, a másnap reggeli kávé alatt lett egészen nyilvánvaló. Nem bánta, jó üzletet kötött, ezt egészen másnap estig így gondolta. Később már elbizonytalanodott, de hamarosan visszazökkent a mindennapokba, legyintet, és hagyta felejtődni fölébredt érzelmeit.

A férfi jó hírű újság szerkesztője volt, szabadidejében magányos asszonyok mellé szegődött, de nem pénzért teljesítette be fülledt paplanukba ivódott vágyaikat, hanem lelküket vágta meg egy-egy éjszakáért. Elvitte elsírt történeteiket, amiket a kielégülés utáni órákban hallhatott tőlük, mert a kitárulkozóbb asszonyok kíméletlenül fülébe suttogták az addig elfojtott képzelgéseiket, többnyire kéjes örömmel vették nedves szájukra szívük minden ragadós titkát, a szemérmesebbektől leginkább a magányukhoz vezető út emlékköveit rabolhatta el, ez utóbbiak történetei kevés változatosságot mutattak, mintha minden magányos asszony egy forgatókönyv szerint vált volna magányossá.

A másnap délutánban újkori Szindbádként itta az elköszönő kávét és a kis pohár pálinkát, amit a nők saját elmondásuk szerint csak a ritka, különösen kedves vendégnek tartogattak, és amit még a NATO bombázásai előtt főztek, kertjük permetezetlen gyümölcseit egyenként válogatva. Biztosan nem mérgezett, mondogatták, és az apró gyöngyökre, a pálinka láncára mutatva bizonygatták, hogy igazán jóféle itóka az, udvariasságból aztán maguknak is öntöttek egy csöppet, elhallgatva, hogy régi szokás az már náluk, hány éve is?

Kecskeméttől a férfi ült az ablak mellett, Szabadkán azonban a kofának sikerült a maga mércéje szerinti legjobb helyet elfoglalnia: a kijárathoz közel, és belül, az ablaknál. Néhány perc maradt az indulásig, a kofa a peronra bámult, figyelte a cigarettázókat, a sokzsebes mellényben ácsorgó sofőrt, és várta, hogy szóljon az utasoknak, azok pedig sietve szívjanak még egy mélyet a cigarettába, derékon elhajlítva elnyomják a szemetes födelén, vagy ahogy a többség teszi, egyszerűen ledobják a betonra. A férfi, nem kérdezte, hogy szabad-e a hely, mellé ült. Bécsben volt kilencvennégyben, egy egész hónapot... Úgy kezdte a történetét mesélni, mintha régen ismernék egymást, és mintha átbeszélték volna az egész délutánt, de közben nem a nőre nézett, elbámult a lassan megtelő autóbusz utasainak feje fölött. Magas és sovány volt, ültében is látszott róla. ...amikor eldobta az otthonról vitt cigaretta, az ötvenhetes csikkjét, folytatta a férfi, filmbéli jelenet következett: többen megtorpantak, szigorúan fölvont tekintettel néztek rá, nem is tudta, hogy észrevétlen ennyien figyelhetik az embert, biztosan lerítt róla, hogy honnét jött. Gyorsan a csikkhez lépett, lehajolt, felvette, bocsánat, morogta félhangosan, nem szokása ez neki, és belerakta az oszlopon elhelyezett, arra szolgáló edénybe. A kofa ennél a történetnél különösen ellágyult, micsoda egybeesés, hiszen épp most gondolkodott a cigarettacsikkeken, majd azon is ámuldozott, amiről a férfi beszélt, hiszen egész úton hasonló dolgok jártak az eszében. Ilyen kevésszer van, reménykedni kezdett. Mennyire utálja ő is, ha idegenben idegennek nézik! Ez volt az első lépés az ágy felé. ...nem azért jött haza, mert honvágya volt, nem azért, mert nem tetszettek neki az osztrákok, hanem azért, mert saját maga nem tetszett önmagának az osztrákok között. Messziről kiszúrta a honfitársakat a harsány hangon, az út egyik feléről másikra átkiáltozókban, szabályokkal, illemmel nem törődőkben. Tanult, meglapult a háttérben, és figyelte az ottaniakat, csak utána ment be valahova, ha előbb kitapasztalta, hogyan kell viselkedni, hogy ne látsszon rajta a másság. De hiába tett meg mindent, látszott, biztos volt benne. Belefáradt az örökös alakoskodásba, inkább hazajött.

A kofa nem akarta, hogy meglássa rajta a kívánást, magában figyelmesebben követte a beszámolót, mint amennyire azt kimutatta, az elképzelt osztrák vidék centisre nyírt útmentéről gyönyörrel kapcsolt át a szeme előtt futó valóságra, ami pazar színekben, tarkaságban viruló, elsuhanó útszélben nyilvánult meg, a júliusi, esőben bővelkedő időszak dússá tette a növényzetet. Vadvirágos szakaszok váltották egymást a nagyjából már lekaszált részekkel, a virágos szegélyeken túl kukorica, aratásra kész búzatáblák, és az azokat túlságosan is ritkán megszakító fás foltok, a felettük kéklő, alig felhős ég megmagyarázhatatlan boldogsággal töltötte el. Repülni szeretett volna, és úgy érezte, hogy egy ideje már repül is, átmelegedő ölébe költözött minden érzelme és indulata. Térde között túl erősen szoríthatta az egyik csomagot, elzsibbadó lába pillanatra kizökkentette a révületből, de hogy a repülés, a magasba emelkedés élménye mégsem múljon el olyan hirtelen – erősen akarva amúgy sem idézhette már vissza -, inkább gondolkodni kezdett azon, hogy vajon miért a vágy a magas iránt, vagyis inkább a fölülemelkedés vágya ez, jutott el gyorsan a végkövetkeztetésig. Fölülemelkedni azon, hogy két csomagban viszi a napi keresetét, magát pedig oda-vissza utakon gyötri, abba menekülve valami elől, ami épp úgy pusztítja, mint az, amit kikerülni szeretne.

A férfi közben elhallgatott, továbbra is előre nézett, egyszer se rá. A kofa önkéntelenül ugyanazt a pózt, beszédritmust fölvéve szólat meg, betartva a jól ismert játék minden fontosabb szabályát: meghívta magához.