2010. január 30., szombat

Alkalmi vétel

Megjelent a Kilátóban (Magyar Szó), a Majtényi Mihály novellapályázat II. díját nyerte el 2004 őszén.


Árulta az olcsó, izzadság elleni szereket, illatosítókat rúzzsal párosítva, szappanokat ötös csomagolásban, lányoknak és asszonyoknak való dolgokat a nehéz napokra. Árult mindent, amin keresni lehetett, de árult volna akkor is, ha semmi haszna nem lett volna az egészből. A magányt próbálta kijátszani azzal, hogy a piac zsibogásával vette körül magát. Néha valamelyik kofától kapott kávét, a forró lé megnyomorította a műanyagpoharat, fájásig tartotta kezében, és csak akkor tette le, amikor már elviselhetetlen volt a forróság ujjai hegyén. Néha ő is fizetett valamit másoknak, leginkább kapucsínót a nőnek, aki mellette árult, és akinek ugyanúgy a magány volt társa, mint neki.

2010. január 28., csütörtök

Kora hajnali utak

Megjelent a Vigíliában

A madarak egyek voltak a hangjukkal, minden csupa szín volt, és én még nem tudtam, hogy vagyok. A boldogság nem isteni ígéret volt, és nem kért érte cserébe semmit: adni, kapni ugyanazt jelentette. Nem volt keresés, és nem volt várakozás: találkozás volt csak. Isten ült a tükör előtt, az én pedig az Isten is és a tükör is volt egyszerre. Aztán minden megváltozott.

2010. január 25., hétfő

A redőny mögött Matilda

Az épület tizenöt éve lakatlan, bár valamikor a falu legszebb háza volt, most műemlékké nyilvánítva pusztul. A homlokzat díszítőelemeinek java szétmállott, a gipszrózsák, koszorúk a járdán végezték. Az ablakok helyén üresség tátong, egyetlen kivételével mindegyiket elhordták tüzelőnek. A szobák villanyvezetékeit színesfém tolvajok szaggatták ki a falakból, és az ajtók, a parkett is a közeli nincstelenek kályháit fűtötte. A két utcára néző ház tizenhat ablaka közül csak egyetlen maradt a helyén rozoga redőnyével együtt. A műemlékvédőktől érkezett hölgy feketelakkos körmével mutatott rá, és a kamerába mosolyogva mondta: a többi ablak is éppen ilyen volt, mint ez itt! Aztán egy idős helyi lakosra fordult a kamera, akit a riporter a redőnyös ablak és a mögötte lévő szoba legendájáról kérdezett.A házat még a második világháború előtt a falu orvosa építette a családjának és a rendelője is abban az épületben volt. Ott élt egy távoli rokonuk is, Matilda, ő a rendelő melletti kisszobában lakott. Délutánonként a félrehajtott függönyszárnyak keretében, szobája nyitott ablakában hímzett, vagy csipkét horgolt. Nem tett érte semmit, de a falusiak mégis kedvelték. A háború vége felé egy reggelre eltűnt az egész család. A házat, Matilda szobájának kivételével, aminek bezárt ajtóját képtelenek voltak föltörni, az utolsó díszpárnáig kifosztották a falusiak. Kinek egy lámpa jutott, kinek egy ibrik, és még ma is akad a faluban a doktorék házából emlék: a leszármazottak úgy őrzik, mint ereklyét, mutogatják, és közben helytörténeti érdekességként emlegetik a redőny mögötti kis szoba történetét. Matildáról mesélnek, aki szerintük még mindig ott ül a már porlepte, foszlott, pókhálós díszletei között, mert annakidején sem családjának könyörgése, sem a hivatalos fölszólítás nem győzte meg, hogy fölálljon a hintaszékből, és öléből asztalra téve a hímző rámát, elinduljon velük a végzetük felé. Úgy beszélik, emberi erő kevés volt, hogy elmozdítsák onnét.Hatvan éve senki sem járt abban a szobában, még a doktorék után hamarosan beköltöztetett jövevények sem. Az új lakók mindent fölforgattak, a rendelő bútorait, az orvosi könyveket a pincébe dobálták. Festettek, mázoltak, az egész ház új arcot kapott, és ettől még jobban föltűnt az utca felől is érintetlenül hagyott rész: Matilda szobájának ablaka. Mert ahhoz az ablakhoz sem keretfestés, sem redőnylakkozás, de még pókhálózás céljából sem közelítettek soha! A falusiak hiába kérdeztek rá, az új lakók Matilda szobájáról nem beszéltek. Lassan mindenki megszokta az évtizedeken át csak a múló időtől változó, leengedett redőnyű ablakot. Aztán ismét háborús idők jöttek, és a jövevények is éppen olyan hirtelen tűntek el a házból, mint sok évvel azelőtt a doktorék. A ház ismét tolvajok prédája lett, akik mindent elhordtak, de érthetetlen okból, Matilda szobájának kilincsét közülük sem merte érinteni senki.

Nagy Farkas Dudás Erika

2010. január 24., vasárnap

Hajnali sütés

Az elmúlt hónapok kitartó forrósága után lehűlt a levegő, és több napon keresztül őszillatú eső áztatta a falut. Néha megcsendesedett, egy-két órára elállt, de a borulás továbbra is a völgy házai fölött maradt, és azokon túlterjedve a mezőre, a dombokra dőlt. Nehéz, komor testével olyan ráérősen hevert, mintha tavaszig el sem akarna mozdulni onnét.
A konyhák kéményei sűrű füstöt eregettek, elárasztva a környéket a nedvesen égő csutka szagával, ami észrevétlenül meleg otthonra és összebújásra vágyással oltotta be a nyár tüzét megunt férfiakat és nőket. Péntek lévén palacsintasütésről árulkodó illat, vagy a krumplis tésztához pörkölődő hagyma illata szökött ki a résnyire nyitott ablakokon, amitől a hazafelé tartók szaporábbra vették a lépést: óra híján is sejteni lehetett, hogy hamarosan itt az ebédidő.
Az a hirtelen jött, hétnyi esős nap elbúcsúztatta a nyarat, és az addig csak a megnyúló árnyékokban, tompuló színekben tetten ért, lappangó ősz most egy hosszúköpenyes, öreg katona alakjában ácsorgott mindenütt, ahol fák voltak, bokrok, későn nyíló virágok, és különösen a temetők, a templomkert üres padjainak közelében. Gyümölcshordó kosaraikkal a parókiára tartó asszonyok megtorpantak, riadt szemmel néztek a fák közé, hátuk mögé is tekingettek, de senkit sem láttak sehol. Nem látták a borízű árnyat, amint riadásuk láttán elégedettséget érzett, és biztos volt benne, hogy mindegyikük az övé lesz, csak türelem és idő kérdése az egész.
A matt-feketére festett, angyalait kályhacsőezüsttel bevont gyászkocsi a nyomában ballagó gyászolókkal egyre többször haladt át a falun. Az emberek csendesen beszélgettek, de egy-egy elszabaduló nevetés is hallatszott, ami után a megrovó tekintetekkel lepisszentett, piruló tettes maga sem értette, mi késztette az oda nem illő viselkedésre. Talán csak nem az, hogy ő még él, a gyászkocsi néma és mozdulatlan utasának ellenében?
A kocsi elé fogott gebe lovakat ősszel már nem kellett külön jártatni, mint a gyásztalan napokon volt szükséges, hogy éjszakai dobogásukkal ne idegesítsék a temetkezési vállalkozó várandós feleségét, aki álmatlan óráiban mindig Krúdyt olvasott. A temetkezési vállalkozó fészerében volt egy fekete autó is, de hiába, mert a falusiak makacsul ragaszkodtak a hagyományos, cifrakocsis temetéshez. Az autó fényes-feketén várt, az elején nikkelezett angyal tárta ki szárnyát a remélt suhanásnak. Hamarosan eljött az ő ideje is, mert volt valaki a faluból, aki előre megegyezett a temetkezési vállalkozóval, hogy ha meghal, őt az autó vigye a temetőbe, ne a gyászkocsi. Eleget szagoltam életemben a lófingot, mondta magyarázatképpen, autóban még egyszer sem ültem.
*
A hetven év körüli férfi korán reggel, mindjárt etetés után indult el a kenyérért. Az eső kicsivel előbb megcsendesedett, ezért úgy látta jónak, gyaloglás helyett biciklivel megy, hogy gyorsabban megforduljon. Gumicsizmát húzott. Mert soha sem lehet tudni előre, mi vár útközben, dünnyögte vissza a feleségének, amikor az a kaput kinyitva rákérdezett a gumicsizmára. Az öregember azt is hozzátette a válaszához, hogy mit kísérgetsz, mama, ki tudok én menni magam is! Felesége, mint mindig, ha az ura ment valahova, kinyitotta előtte, becsukta utána a kaput. Ez így volt szokásban közöttük. Az elmúlt negyvenhárom év alatt, ha otthon volt, minden egyes alkalommal kikísérte az urát. Az öregember részéről a tiltakozás is a rituálé része volt, meghitt viszonyuk jele. Különösen ellágyult pillanataiban átfogta a felesége vállát, és azt mondta: mamám, én előbb halok meg, mint te, hogy azon a kapun is te kísérj ki engem! Bolond lyukból bolond szél fúj, felelte rá a felesége, és visszaigazította a kendője alól kiszabadult hajfürtöt, hogy az ura meg ne lássa az elfátyolosuló szemét.
A pék felé lassan karikázva haladt, a téglajárdákon nem volt gondja, csak amikor a földes úton akart átmenni, akkor lépett le a járművéről, és vette vállra azt. Térdig érő gumicsizmájával bátran belegyalogolt a hatalmas sártengerbe. Akárha egy folyó iszapos medrén keresztül került volna át a túlsó partra, olyan érzése volt, és amikor lerakta a kerékpárt a járdára, még vissza is nézet, hogy mit hagyott maga mögött. Ennyi eső! Elcsodálkozott. Fölnézett a szürke égre, annyira lent voltak a felhők, hogy ha kicsit erőlködik, eléri őket. Örült, hogy a mamát nem hagyta ilyen csatakos időben mászkálni, még megfázna, ebben a korban vigyázni kell, jön egy könnyűnek látszó betegség, és aztán annyi. Szemerkélni kezdett, jól a fejére nyomta a kalapot, és szaporábbra vette a pedáltekerést.
Azokban az években a pékhez hajnalban jártak az emberek, de legalábbis a korareggeli órákban. Megszólták volna a lusta asszonyt, ha belehaladva a délelőttbe jut eszébe a mindennapiért indulni, de olyankor a pékhez hiába is ment volna, ott a kései kuncsaftot az üres polcok, az alvó pék, és az annak álmát örökké morgással vigyázó, a faoszlopos gangon lisztet söprögető felesége várta.
Amikor a helyi boltos gyári kenyeret árult, azt is korán vásárolták, a hatvandekás fehér, vagy félbarna vekniket. Eleinte érdekes volt az új módi, sokan átpártoltak, de a legtöbbje hamarosan ismét a pék kétkilós cipóit vette, hetente kétszer, esetleg háromszor, attól függően, hogy mekkora volt a család. A pék kilós cipóit, veknijeit inkább csak az egyedül élők vitték, és azok a ritkák, akik naponta frisset kívántak. A boltos kevés kenyeret rendelt, hogy ne maradjon a nyakán. Egy darabig a kivételezetteknek fölírta, és a részükre megtartotta akár estig is, de csak a baja gyűlt vele. Hamarosan fölmondta az efféle kedveskedést, és aki nyitáskor megjelent, vihette, a késeieknek pedig, mint a péknél, nála sem volt szerencséjük.
Az öregember időben érkezett, a második sütést akkor lapátolta ki a melegtől piros arcú segéd. Lent állt a három lépcsőnyi mélyben, a kemence szájába betolta a falapátot, kihúzta a kenyérrel, a kenyeret megvizezte a tollseprűvel, sercegés hallatszott, sűrű, fehér gőz szállt a magasba, pattogott a kenyérhéj. A pék felesége a forróságuk miatt kapkodva rakta a polcokra őket, és kiszolgálta a vevőket is. A pék ilyenkor már egy ajtóval arrébb, hangos horkolással aludt.
A kenyeres polccal szemben a fölhalmozott liszteszsákok fehérlettek, meleg volt bent, pára, fehérség, és a kenyerek halványsárgától sötétbarnáig terjedő színei. A vevők másféle színeket, szagokat hoztak a helyiségbe esőáztatta kabátjaikkal, istállót járt bekecseikben, de tartósan mégsem tudták elnyomni a pékség jellegzetes, mindent átható, fogékony gyerekek szívében egy életre megmaradó kenyér-varázsát.
Az öregemberen, a segéden és a péknén kívül más nem volt a pékségben, így régi szokásához híven az öregember mielőtt a szatyorba igazította volna a gőzölgő veknit, udvarolt a mindig fess péknének. A pékné is régi szokásához híven legyintett, menjen, maga vén bolond, megmondom az uramnak, tette hozzá, mint előtte is minden alkalommal, aztán letörölte a kenyeres pultot, és várta a következő vásárlót.
Az öregember a péktől elmenet arra gondolt, ilyen borús reggelen jót tenne, ha fölhajtana egy korty pálinkát. Igazán csak egy kortyot, hiszen a mamának megígérte. Mit is…, hogy mit ígért meg, azt nem tudta pontosan visszagondolni. Eh, nem számít, csak egy pohárkával inna! Egészen a közeli zugkocsmáig tépelődött, hogy ma mégsem kellene az a pálinka, ébredéskor furcsán érezte magát, és az orvos is megmondta, hogy ne igyon már annyit. Mennyit… csak egyet, és kész! Tócsánként változtatta elhatározását, hol a pálinka mellett döntött, hol elvetette. Végül az időjárásnak köszönve a pálinkaivásra szavazott: az addig is lógó lábú eső ismét rákezdte, és ő éppen akkor ért annak az özvegy kocsmárosnénak a háza elé, akinél mindig olcsón lehetett italt kapni. Még megázna a kenyér, gondolta, mintha a feleségének érvelne, ezért itt most megállunk! Bement, fölvitte a gangra a biciklit a kenyeresszatyorral együtt, hogy ne ázzon se a jármű, se a kenyér.
Egy gyorsan fölhajtott pálinkával indított, illatos körtepálinkával, és elégedetten állapította meg, szem cukor sincs benne, no, de ha van is valamennyi, esetleg csak annyi, amennyi igazán szükséges! Csak még egyet, és aztán még egy ráadást! Így kezdődött, ezeket még állva hajtotta föl, sáros csizmáival a kátránypapíros ajtóküszöbön toporogva.
Üljön már le, útban van, mordult rá az özvegy, és olyan határozottan mondta, hogy az öregember azonnal engedelmeskedett neki, bár már indulófélben volt. Ejnye, no, csak még egyet adjon, és leült az ajtóhoz legközelebbi hokedlira. Akkor már levette a kalapját is, rárakta a zsákra, amiben az özvegy, eső előtt fölszedett, kevés krumplija volt. Csöpögő csizmája alá kapott néhány lapnyi újságot.
Három órával később még mindig a kopott viaszosvászonnal leterített asztalnál görnyedt, a hozzá hasonló vendégeknek kikészített rozoga alkotmányon, a hokedlin, amit néhány rádobott üres zsák tett kényelmesebbé. Az asztalon egy üvegvázában sokszínű őszirózsacsokor próbálta vidámítani a rosszul megvilágított, alacsony konyhát. Reménytelenül, mert az abroszon kallódó dolgok nem hagyták érvényesülni a vázában is sokáig pompázó virágot. Van itt még körösztöletlen cigánygyerek is, mentegetőzött néha az özvegy, de soha se pakolt el semmit, inkább naponta szaporította őket. A váza tövében képeslapok, fásli, kávészacskók, varródoboz, kukoricafosztó, régi számlakönyvek a kocsmai időkből, üres gyufásdobozok, kivágott apróhirdetések, ezüst, de az idők folyamán megfeketedett hamutartó hevert, és még számtalan, nevesincs kacatra szállt a por, amit aztán levakarhatatlan kosszá tartósított az örökké füstös konyha zsíros párája.
Az elsőre kitöltött ital a jobbféléből való volt, és csak a későbbiek változtak át egyre silányabbakká. A részegedés mértékével párhuzamosan romlott az ital minősége is. A zugkocsma tulajdonosnője szerint ez teljesen rendben való, mert a tizediknél a kuncsaftnak már mindegy, hogy a jó, vagy a rossz pálinkától lesz részegebb, de az ő zsebének nem. A délelőttben, amíg ő főzött és pakolászott, az öregember alaposan eláztatta magát.
Bütykös, repedezett ujjaival fogta két kézre a poharat, szája sarkában az ujjnyi vastagra csavart cigaretta parázslott, néha nagyot lobbant a rosszul sodrott papír, és szürke foszlányai lassú lebegéssel az asztalra, nedves nadrágjára, vagy a linóleumra hulltak. Ráérősen iszogatott, elfeledkezve magáról, az eresz alá föltolt biciklin régen elhűlt kenyérről, és arról, hogy otthon várják. Másik kuncsaft nem nyitott be, akivel beszélgethetett volna, így az özvegyet tartotta szóval, vagy nagyokat hallgatott.
A néhai kocsmáros testes özvegye úgy nézett ki, mint aki figyel minden mondatra, de valójában csak azt hallotta meg, ha még egy pálinkát kért tőle. Olyankor félbehagyott ételkeverést, tűzrakást, és töltötte az újabb adagot. A pénzt előbb elrakta a kredenc üveges részében díszlő pöttyös bögrébe, visszahúzta elé az üveget, ami mögött fölső részével néhány fénykép görbült a poharak, az öreg bőrbuksza, a porcelánszarvasok, mókusok, angyalok és a borszagú parafa dugók, rádiószámlák halma felé. Megnyálazott mutatóujjával ledörgölt egy maszatfoltot az üvegről, amibe szőlőfürtök és almák voltak maratva, és csak aztán tért vissza pillanatnyi elégedettségét élvezve a dolgához.
Erősen dél felé járt. Az özvegy ebédje régen megfőtt, paprikás krumpli volt nokedlivel, és paradicsomot, paprikát szeletelt föl mellé salátának. Fölsöprött, elrakodott, megpucolta a réz függönytartót is a nagyszobából. Hallgatta a csatorna muzsikáját kicsit, nézte a szakadatlanul zuhogó esőt, abból az ablakból belátta az egész utcát. Nem járt kint egy lélek sem, mintha kihalt volna a falu. Egész délelőtt nem is akadt másik kuncsaftja az öregemberen kívül. Unta már. Igaz, sokszor vette ki miatta az üvegből a dugót, hogy töltsön a poharába, sokszor rakott aprót a pénzes bögrébe, de ha már egész délelőtt nem mehetett sehova, legalább többen jöttek volna, mert több ember több bevétel.
Az özvegy a konyhában már az ősz szelét érző, és ettől ajtónyitogatáskor csapatostul beszökő legyeket is agyoncsapta a bodzabot hasított végébe szorított fekete gumidarabbal, a kialudt tűz pernyéjét is kivitte, hogy másnap reggel arra ne legyen gondja, de az öregember még mindig nem akart elindulni. Egyre türelmetlenebbül, gorombábban válaszolgatott ostoba kérdéseire, azok közül is csak minden tizedikre. Elvesztette türelmét, rákiáltott: részeg már, induljon haza, biztosan várja az asszony! Pénze se maradt, ő nem ad hitelbe, ezt tudja mindenki, aki hozzá jár, ne is könyörögjön itt! Hallja?! Induljon már!
Hiába kiáltozott, az öreg nem mozdult, előbb csak könyökölt, tenyerével a fejét támasztva, aztán kicsúszott a keze alóla, és elnyúlt az asztalon. Fölső testével ráborult az abroszra, böffentett, nyál folyt a szája sarkán. Kinyújtott karja beletúrt az asztal lomjaiba, fölborult az őszirózsás váza, a sok kacatra és alájuk is folyt a poshadt vízből, aztán le, a sáros linóleumra.
Az özvegy ezt nem tűrhette tovább, hóna alá nyúlt az öregembernek, hatalmas hévvel fölrántotta a hokedliről, ami csattanva borult föl utánuk. A könyökével kinyitott ajtón cibálta kifelé, hol tolta, hol húzta a gangon, botladozott vele a lépcsőkön az udvarig, a részegember vézna teste nehéz lett, mint az ázott zsák búza. Mialatt a kapun kívülre tuszkolta, csitítani is kellett: a zuhogó eső, a konyha áporodottsága utáni friss levegő fölélénkítette, és torkaszakadtából énekelte, hogy akácos út, ha végig megyek rajta én. Az özvegy töredék időre ellágyult, ez volt az apja nótája, de hamar megrázta magát, és mivel senkit sem látott az utcán, még vagy hatháznyit húzta hátrálva, és csak aztán engedte le az út mellé, az árokpartra. Gyorsan visszafordult, hogy a biciklitől is megszabaduljon. Az öregen túl néhány méterre dobta le a járda mellé, a kenyeres táskával együtt. Akkor jutott eszébe a kalap, hiszen az öregnek az is volt! Még egyet fordult. Csuromvizes lett, az esőtől is és az izzadástól is átázott. Kendője kibomlott, nyakába csúszott. Tarjagos arcában, mint a kígyók, tekeregtek csapzott, ősz tincsei. Elhízott testének jókora erőfeszítésébe került a fölhajtás, fényesre ázott klott ruhája lobogott, csattogott, tapadt a lábához, ahogyan nyögve, szuszogva trappolt haza, hogy mielőbb beránthassa maga után a kaput. Kétszer is ráhajtotta a zárjában a kulcsot. Ebédelt, aztán egészen estig aludt.
Az öregember egyedül maradva már nem énekelt. Fölállt, botladozva elindult, de néhány lépés után összecsuklott. Aztán óvatosan tápászkodni kezdett, négykézlábra állt, de szétcsúszó kezei miatt vissza, arccal előre, újra a sárba zuhant, és nem mozdult egy ideig. Mintha soha se akarna vége lenni, erre gondolt, aztán semmire, szélesre tárult előtte egy addig nem látott, ismeretlen világra nyíló kapu.
*
Pontosan dél volt, amikor az eső váratlanul elállt, de csak a falu fölött szakadozott föl a borulás. Mintha maga is megunta volna saját kitartását, résnyire elvonta függönyét a nap elől. Olyan lett minden, mint a legszebb nyárról álmodás! Sűrű, sárga, meleg fény hullott a falura, amitől ott azonnal szürkésfehér, könnyű párafelhők éledtek a kátyúk, pocsolyák, teli árkok fölött, és mint festményeken az angyalok, elindultak a nap felé. A konyhai kémények füstje eltűnt a fényességben, de az is lehet, a rakott tűzhelyekben rég elparázslott az utolsó csutka is, mert készen volt az ebéd. Az ősz hűvösét megkergette az utolsó tartalékait kétségbeesetten mozgósító nyár, az ősz meghátrált, de vigyorán látszott, hamarosan visszatér, és akkortól hiába a nap heveskedése, kevés lesz az ereje a győzéshez. Az ősz gazdag öléből kárpótlásul érett szőlőfürtöket ígért a dombok lankáira, miközben szabadon és messzire szállhatnak majd az idei, múló nyár fiókái.
*
Az öregember az út és a járda közötti latyakban feküdt, tagjai széthányva, mintha egyiknek köze nem lett volna a másikhoz. Az erős napfényre remegés futott át rajta, sáros arca torz grimaszba rándult, szeméből a gondtalan részegek mámoros nézése helyett halálfélelem ködölt. Már a kapuból fordult vissza. A verőfénytől pislákolni kezdett a maradék életösztöne, elnyomva a belülről terjedő feketeséget, mocorgott, tapogatózott maga körül, nem tudta, hogy hol van. Oldalra fordult, egyik karjára támaszkodva a másikat tétován fölfelé nyújtotta. Szája panaszosra húzódott az embertől, Istentől való cserbenhagyás miatt, szólni akart, de félúton nyögésbe váltott, majd öklendezésbe, és a következő pillanatokban cefreszagú mocsok ömlött belőle. Mintha örvény húzta volna le, visszazuhant a gőzölgő sárba. A vergődéstől kabátja és nadrágja zsebéből kiszóródtak a tárgyak: bicska, tózni, gyújtó, szemzőkés, háncsdarabok, permetezőszelepek, és a dohányvágó alkatrésze, amit több napja elhozott a kovácstól, de elfelejtett otthon kirakni. Ágba kapaszkodó madárkaromhoz hasonló kezével kaparászott feléjük, némelyiket közelebb húzta magához, de megfogni nem tudta egyiket sem, ujjai között csak kitépett gazzal, fűvel összeragadt sár volt. Szeme a téglajárda szegélyén billegő, agyonhordott kalapjára tévedt. A kalapon túl, a sarok felől egy asszony közeledett. A felesége volt az. Jaj, a kenyér, a kenyér! Biztosan a kenyérért jön, jutott eszébe az öregembernek, hogy bűnös. Az öregasszony előbb az út mellé lökött biciklihez ért, lehajolt, fölemelte a szatyorból kifordult, elázott, megdagadt veknit, szájához emelte volna, hogy megcsókolja, de félúton szétmállott a kenyér, és foszlott darabjai visszahullottak a sárba.


Nagy Farkas Dudás Erika

2010. január 22., péntek

Madár a célon túl

Az öreg előttem áll a sorban, fején kalap, olyan, amilyent korosztályán kívül senki se hord: hogy egy kalap így nézzen ki, ahhoz legalább ötven évig kell nyüstölni. Köszönök neki. Egyik kezével megemeli a kalapot, másikkal hajába túr, ujjaival komótosan fésülködik. Most már jó lesz, látszik, hogy ezt gondolja, amikor abbahagyta. Legényes a mozdulata. Még mindig sok, de már őszes haja nyakába lóg. Ő is azzal kezdi, amivel gyakran mások is: ismertem az apádat. Kifordított tenyerét nyújtja felém, nem úgy, mint aki kér, de nem is úgy, mint aki adni akar. Mutat valamit? Lelke fehérlik ott.

2010. január 21., csütörtök

Fekete ünnep


Az ünnep másnapján a nagy fehérségben egyedül gyalogoltam az utcán. A járdákról letúrt hó fej fölé ért, alagútszerű járatok vittek az utca egyik feléről a másikra. Annamária nénihez igyekeztem egy könyvvel és süteménnyel. Apám küldte a könyvet és az anyámmal csomagoltatott süteményt is. Késő délután volt.

- Karácsony másnapján már a kutyának sem kell - morogta anyám, de azért jól megpakolta a tálcát. Utálta apám nagyságáit, szidta őket a könyveikkel együtt.
- És különben se a gyereket zavarja, menjen el maga, ha olyan fontos! - lökte apám elé a becsomagolt süteményt.

Apám ráhagyta, óvatosan a kosárba helyezte a tálcát, nekem azt mondta, hogy ne siessek el Annamáriától, beszélgessek vele kicsit.
- Majd megtudod, ha te is öreg leszel - tette hozzá.
Addig a napig én azt sem tudtam, hogy milyen gyereknek lenni. Azt hittem, ami van, az öröktől fogva van, és úgy is marad mindörökre, és hogy a dolgok egyformák öregek és gyerekek számára is.

Annamária néni a piacra néző ablakban ült. Hiába integettem neki, ő messzire, a már lement téli nap helyére nézett, nem láthatott. Alaposan megrángattam a csöngő rézgombját, még az utcára is kihallatszott a csöngés. Meghallotta végre.

- Mit tetszik, te lány? - kérdezett ki az ablakon, és amikor kihajolt, egy fekete virág nyílt ki a havas utca felett.

- A Dudás Rudi lánya vagyok - mondtam ki a varázsszót, erre ő visszahúzódott, jó sokára beengedett. Előttem ment a végtelen hosszúnak tűnő folyosón, lebegett a homályban. Valóság volt az, nem a kinti fény utáni káprázat: angyalokat láttam körülötte, és ő olyan volt velük, mint a túlvilágról egy idevetített lélek. Fekete csipkesálja úszott utána. Azon a télen éppen a Jókai-regények világában álmodoztam, akár onnét is lehetett volna valamelyik elképzelt főszereplő.

Miért beszéltem volna eddig ezekről a dolgokról? És kinek? Ki hiszi el azt, amit a gyerek mond? Meg se hallgattak volna. A fekete csipkesálban ennyi idő után azért már nem vagyok olyan biztos. De abban az időben minden öregasszony feketében járt. Mindig gyászoltak valakit, és a gyerekek elől takarták el vele a halált, amihez ők már olyan közel voltak. Annamária néni is feketébe öltözött. Az öreg doktor, a férje volt az utolsó hozzátartozója, annak az évnek szeptemberében hagyta magára. Annamária néniről, ha nem hallotta, úgy beszéltek a falusiak, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlen nagyságával, hogyan éli túl a telet?

A karácsonyára úgy látszik, csak apám gondolt, és ő is csak másnap. Mert éppen akkora olvasta el a kölcsönregényt?

A házban nem találtam a karácsonyt.

Nappal az örökké zárt ablakok zsaluin kevés fény juthatott be, a bútorok elnyelték azt a keveset is. Sötétbársony terítők, fekete bőrszékek, maguktól nyekergő bőrfotelek látszottak a folyosóról nyíló szobákban. A folyosón orvosi könyvekkel teli üvegszekrények álltak, ahogy elmentünk mellettük, megzörrent bennük az üveg. Néha a padló reccsent lépteim alatt. Annamária néni a piacra néző szobába vezetett. Átvette a süteményt, megköszönte, a könyvet visszarakta a helyére, és elővette a sorból a következő regényt, hogy azt vigyem el az apámnak. Hellyel kínált, és az anyám süteményével. Kevés szava volt hozzám. Apám utasítása járt az eszemben, hogy beszélgetnem kellene vele. De én mit mondjak neki? Annamária néni nem segített a társalgásban, biztosan nem értett a gyerekek nyelvén.
- Fáradt vagyok - mondta.

Nagyon fáradtnak látszott. Visszaült az ablakhoz, mintha én ott se lennék, hátradőlt a széken. Az egyik kezét ölébe ejtette, a másikat leengedte. Az ujján fekete köves gyűrű volt, arany foglalatban. Hallgattunk. Nézelődtem. A szoba kevés látnivalóját hamar bejártam a szememmel. Az asztalon egy pohárból suta karácsonyfaág lógott. Beleszagoltam a levegőbe, de csak dohot éreztem az ünnep helyett. Feszengtem a fotel szélén. Aztán kalimpáltam a lábammal kicsit.

Sóhajtoztam később. És közben kíváncsi voltam valamire: ugyan mit tudok meg, ha én is öreg leszek? És ha Annamáriától megkérdezném? De hogyan merjem megkérdezni?

Továbbra is hallgattunk, én a kezét néztem, a gyűrűjét. A kő vonzotta a gondolataimat. Mélyéből hívott valami.

Az utca felől közeledett az este, menni kellene már, véltem. Apám miatt még nem indultam haza, de a homályos folyosón Annamária nélkül ki se találtam volna. Egyre jobban sötétedett, és a sarkokból egymás után hatalmas félelemkígyók kúsztak felém, fölálltam volna, hogy elfussak, de a rémület mozdulni sem hagyott. Mintha sóhaj hallatszott volna az ablak felől, ettől végre megtört rajtam a félelem hatalma. Odamentem Annamária nénihez, egészen közelre.
- Hát te még itt vagy? - kérdezte - Biztosan várnak otthon, kitalálsz, menj hamar! - tette még hozzá.

De én már nem akartam menni, látni akartam azt, amit ő lát az ablakból. Az ő szemével nézni a kinti világra, a Holdra, az üres piactérre, az elsöpört járdára a ház előtt…

… a járdára, ahol anyám kiáltozott, hadonászásától lobogó sötét köpenyében átkozta azt a vén bolondot – Annamáriát -, aki nem éri föl ésszel, hogy hazaküldje már azt az ostoba gyereket – engem -, és akinek közben az apját is szidta.

Apám is ott állt, másokkal a kapuban. Körülöttünk fölerősödött a fény, és a gyűrű aranyán megcsillanva megsokszorozta a fekete kő erejét.

Megfogtam Annamária néni kezét, hogy a maradék félelem is elmúljon belőlem. A fekete kő azt is magába szippantotta, és azután engem is, a szobát is, a piacteret, árnyékukkal együtt a házakat, a Holdat. Annamária néni kezét szorítottam egyre, de ő még mindig nem szorított vissza.

Haragudtam: se nem szól, se nem jelez? Bolond lenne minden öreg? Hát nem érti, hogy sietni kell?

Csöngettek, vadul rángatta valaki a rézgombot.

Annamária néni keze végre visszaszorított, ettől a levegőbe emelkedtünk, fölröpültünk mindketten a gyűrűbe nyelt falu fölé, lehagyva a többieket, egy szempillantás alatt mindenkit. Ujjongtam magamban, végre itt van az Ünnep, Annamária néni ünnepe, hát még is jár neki! Boldogan szálltam volna vele tovább, de ő, mint aki megbánta, hogy elvitt, félútról visszaparancsolt, mert apám várja a könyvet, és különben is
- Nem adják azt ilyen könnyen, te gyerek!
Elengedte a kezemet.

A szobában fény gyúlt, visszazuhantam. Anyám, apám, idegenek tódultak be. Anyám nagyon kiabált, de Annamáriát látván torkán akadt a szó. Mindenki elhallgatott, és a fekete székben ülő asszonyt nézték. Azt mondták, hogy Annamária néni halott. Magyarázták volna, hogy megértsem, de éppen ők nem értenek az egészből semmit.

Apám azon az éjszakán nem aludt otthon, anyám idegességében fölborította a karácsonyfát, szétpattant az összes üveggömbünk. Az éjszakai lélekharang a maradék karácsonyt is elűzte a faluból.

Annamária néni ünnepével nem bírtak el a harangok se, több napig ott lebegett a falu fölött.

2010. január 19., kedd

Magánbeszéd

Barátnőm fölrója, írásaimban nem állok a nők mellé. Feminista irodalmat ad, a nők jogaiért harcoló nők írták. Ha a nők alapvető emberi jogaiért harcolni kell, akkor ott a helyük az alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó férfiaknak is, mondanám, de nem hagyja. Őt hallgatva a benyomásom, hogy nőket védve nőiségét dobja el. Harcias férfi lesz, harsányan beszél, hadonászva győzköd, támad, és igazi nőiségemet kérdőjelezi. Nem állsz ki mellettünk, zárja le, és hiába mondom, hogy olvasson már értve, nő lennék, vagy mi?

Nőíró? Író nő? Az író (majdnem) mindig férfi. Amíg egy író nő tépelődik, hogy nőként van-e joga írni, addig se ír. Van nőíró, akinél nem veri ki a biztosítékot a nyálas, újságírói kérdés (férfi kérdi!): hogyan tudja összehozni gyönge lelkét, érzékeny belső világát a durva valósággal? Ilyent egy írótól (aki férfi) senki se kérdezne.

Férfi és nő jó írópáros, ha nincs szakmai féltékenység, a férfi nem betegszik bele, hogy a mellette élő nő szülésen és otthonteremtésen túl alkot is, és legalább annyira jól, mint ő. Élnek boldogtalanul, míg meghal az egyik. Klasszikus példa: Sylvia Plath versei, naplója, gáztűzhelye, a nő, aki szült, aki írt, aki mielőtt bedugta fejét a sütőbe, megetette kicsi gyerekeit. Miért akart halni? Nincs válasz. Ted Hughes se érthetett mindent. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek Sylvia Plath, Lázárasszony című verséből, nem halálával kapcsolatban, csak a nőre gondolva, aki ír: „Hogy a sebeimet megnézd, ára van,/ Hogy a szívem hallgatod –/ Működik maga.// És ára van, nagyon nagy ára van,/ Hogy belőlem szó jut, érintés/ Vagy vércsepp” A nő ír. Szétfeszítő érzés: ha ír, akkor anyának, feleségnek, lenni lenne jó. Ha feleséget, anyát játszik, akkor írni lenne jó. A nő, ha nem ír, valakinek a valamije. Férjének felesége, gyerekeinek anyja. Írás közben önmagáé. És így vagy úgy, de belehal a szabadságba, amit kizárólag az alkotás nyújthat.

Nem alkotói szabadság, közösségben megélhető szabadság: ha magam választhatok szabályokat, amikkel élek, ha én döntöm el, mihez alkalmazkodom. Díjakat itt nem osztanak, legalábbis nem hagyományos módon: plakett, boríték, fotózás, kötelező interjú. A hiúság másként is jóllakik. Vetek neki, visszaparancsolom az árnyékba, ha elől hagynám, uralni kezdene, szolgájává tenne. Visszajelzésből nincs hiány, a néha szándékosan megalázó dicséreten túl ott van a törődő bíráló, akiről elsőre azt hinni, bánt, közben csak komolyan vesz, mert ugye szórakozásnak sem utolsó, hogy miből lesz a cserebogár.

Hogy író, nem mondtam magara, és magánügy, hogy erről mit gondolok. Legkisebb lányom szerint egy rendes írónak van kiadott könyve, fényképe fakul a magyar teremben, minden meghívást elfogad, és ha kiadók kérik, átadja a kéziratát. Nem teszi hozzá: és megél abból, hogy csak író. Tudja, ilyen ritkán van. Szerinte nem író, hanem anya vagyok. Írok, mindig ezt akartam, de előbb a családnak kellettem. Az élet felénél önmaga is számít már, hogy mit akar, mi dolga még magával az embernek?

Önálló kötetem nincs, lehetett volna, ráér. Tudni fogom, hogy prózáimmal mikor leszek könyvre kész, és mikor éri meg a macerát, ami a kiadással jár. Verses kötetem, Az álarcos belépője lezárt ügy, és azt se bántam volna, ha könyvvé lesz. De kényelmesebb és több olvasót is hoz az internet. Nem menekülés vagy hiányok pótlása az írás. Ha ennyi lenne, inkább valami könnyebbet. Mert visszataszító erényeket is követel: türelem, kitartás, stb.. Simone de Beauvoir is megmondta. És férfias tulajdonságok is kellenek, ami a nőnek néha fárasztó.

A kánon valakik? Valami? Se benne, se kívüle. Díjak, könyvek, elismertség az íratlan kánon, de mögötte egyéni ítélet, kapcsolat, tekintélyelvűség, érdek. Szerencsére a gyarló emberi tényezők ellenére időtálló műnek is jut hely. Nem érdekel ilyen öröklét se, káprázat csak. És van az a kánon, ahol én kellek? Irodalmi előmenetel építése helyett gyerekeket neveltem, és csak magamnak fontos, kívülem senki sem lenne betege, ha nem írnék. De tartozni kell. Néhány íróhoz tartozom, nem azért, mert írók, hanem mert jó emberek. És az olvasókhoz, akikre rácsodálkozom: időt szánnak rám?

Mit ér mindez? Nem tudom.


Nagy Farkas Dudás Erika